A vonulás rejtélyeinek mélyére hatolva

AZ ÉBREDJETEK! SPANYOLORSZÁGI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

VAN egy régi dal, mely arról szól, hogy a fecskék visszatérnek a San Juan Capistranóban (Kalifornia, USA) lévő, régi San Juan Capistrano Misszióba. Állítólag minden évben március 19-én mindenképpen visszatérnek ottani fészkeikhez.

Az európai fecskék hasonló menetrendet követnek. Egy spanyol mondás azt jósolja, hogy március 15-én újra hallani lehet a fecskék énekét.

Az északi féltekén a falusiak mindig köszöntik a tavasz hagyományos előhírnökeinek, a fecskéknek a visszatérését. Ám néhány kíváncsi személy azon is eltűnődött, hogy hol lehettek téli távollétük alatt. Egyesek azt hitték, téli álmot aludtak. Mások azt sejtették, hogy a holdra mentek — valaki ki is számolta, hogy két hónap alatt oda tudnak repülni. Egy XVI. századi svéd érsek azt állította, hogy a fecskék a víz alatt töltik a telet, összebújva a tavak és a mocsarak fenekén. Értekezésében még egy rajz is volt, amely halászokat ábrázolt, amint bevonják fecskékkel teli hálójukat. Bármilyen különösnek tűnhetnek is most ezek a gondolatok, mint kiderült, az igazság majdnem mesébe illően furcsa.

Ebben a században az ornitológusok több ezer fecskét gyűrűztek meg. Ezeknek a meggyűrűzött madaraknak egy kis, ám figyelemre méltó százalékát téli szállásukon találták meg. Bár hihetetlennek látszik, de otthonuktól több ezer kilométerre — Afrika legtávolabbi, délkeleti csücskén — találtak Nagy-Britanniából és Oroszországból származó fecskéket, amint együtt teleltek. Néhány észak-amerikai hasonmásuk még olyan messze délre is elrepül, mint Argentína vagy Chile. És nem a fecskék az egyedüli madarak, akik ilyen hősies utat tesznek meg. Az északi féltekén élő madarak közül több százmillió a déli féltekén telel.

Az ornitológusok elámultak, amikor megtudták, hogy egy olyan kicsi madár, mint a fecske képes megtenni 22 500 kilométer hosszú körutat, mielőtt következő tavasszal visszatérne ugyanahhoz a fészekhez. Az, hogy tudjuk, hova mentek a fecskék, olyan kérdéseket vetett fel, amelyek még nagyobb fejtörést okoztak.

„Fecske, miért hagyod el a fészked?”

Mi késztet egy madarat arra, hogy a föld másik végére utazzon? Vagy ahogy egy spanyol szólás mondja: „Fecske, miért hagyod el a fészked?” A hideg miatt, vagy azért, hogy élelmet találjon? A válasz kétségtelenül inkább az, hogy szükségük van megbízható élelemellátásra, mintsem a télies időjárás beállta, ugyanis sok olyan kistestű madár van, amelyik nehezen éli túl a hideg teleket, mégsem vonul. A madárvonulás azonban nem csupán élelemkereső vándorlás. Ellentétben az emberi vándorokkal, a madarak nem várnak a költözéssel addig, míg beáll a rossz idő.

A tudósok rájöttek arra, hogy a rövidebb nappalok váltják ki a vonulás kényszerét. A fogva tartott madarak ősszel, amikor rövidülnek a nappalok, nyugtalanná válnak. Ez még akkor is így van, amikor a fényhatást mesterségesen idézik elő, és amikor a madarakat kutatók nevelik. A kalitkában tartott madár még oda is fordul abba az irányba, amelyikről ösztönösen tudja, hogy a vonuláskor arra kell repülnie. Nyilvánvaló, hogy veleszületett az a kényszer, hogy az év egy bizonyos időpontjában és egy bizonyos irányba vonuljon.

Hogyan tájékozódnak sikeresen a madarak nagy távolságoknál is? Sok madár egyhangú óceánok és sivatagok felett vonul, és ezt mind éjjel, mind nappal teszik. Néhány fajnál a fiatal madárkák egymagukban utaznak, tapasztalt felnőttek segítsége nélkül. A viharok vagy az oldalszelek ellenére valahogy ragaszkodnak útvonalukhoz.

A tájékozódás — különösen a hatalmas óceánokon vagy sivatagokon keresztül — semmi esetre sem könnyű. Az embernek több ezer évbe tellett, mire teljesen elsajátította azt. Kolumbusz Kristóf kétségkívül sohasem merészkedett volna olyan messzire az óceánon tájékozódási segédeszközök nélkül, mint amilyen az asztrolábiuma és a mágneses iránytű. Ám első útja vége körül a madarak mutatták meg neki a Bahama-szigetek felé vezető utat. Az ősi tengerészek szokását követve irányt változtatott dél-nyugat felé, amikor vonuló, szárazföldi madarakat vett észre abba az irányba repülni.

A sikeres tájékozódáshoz kell hogy legyen egy módszered, amivel egyenletesen tartod az irányt, és egy eszközöd, amivel meghatározod a helyzeted. Egyszóval tudnod kell, hogy hol vagy a célállomásodhoz képest, és milyen irányba kell menned ahhoz, hogy odaérj. Mi emberek nem vagyunk felszereltek arra, hogy eszközök nélkül ellássunk egy ilyen feladatot — a madarak viszont nyilvánvalóan igen. A tudósok türelmesen összegyűjtötték azokat az adatokat, melyek fényt derítenek arra, hogyan határozzák meg a madarak a helyes irányt, melyben repülniük kell.

Néhány válasz

Postagalambokat választottak „kísérleti alanyoknak”, mivel a tudósok mindenképpen tisztázni akarták a madarak tájékozódásának rejtélyeit. A hosszútűrő galambokat homályos „szemüveggel” látták el, hogy ne lássák a jellegzetes tájékozódási pontokat. Másokat mágneses hátizsákokkal szereltek fel, így akadályozva őket abban, hogy a föld mágneses mezejét használják útmutatóul. Néhányat el is kábítottak, amíg elvitték arra a helyre, ahol kiengedték őket, hogy ne legyen lehetőségük megismerni az odavezető utat. A leleményes galambok leküzdöttek külön-külön minden akadályt, bár bizonyos hátráltató tényezők együttesen tényleg akadályozták őket a sikeres hazatérésben. Világos, hogy a madarak nem csupán egyetlen tájékozódási módszerre hagyatkoznak. Milyen módszereket alkalmaznak?

Azok a kísérletek, melyekben mesterséges napfényt vagy mesterséges éjszakai eget használtak, kimutatják, hogy a madarak nappal a nap, éjszaka pedig a csillagok segítségével tájékozódnak. Mi történik akkor, ha borult az ég? A madarak úgy is meg tudják állapítani az útvonalukat, hogy a föld mágneses mezejét használják fel, mintha csak beépített iránytűjük lenne. Ahhoz, hogy ugyanabba a fészekbe vagy padlásra térjenek vissza, a megszokott tájékozódási pontokat is fel kell tudni ismerniük. Azonkívül a kutatók arra is rájöttek, hogy a madarak sokkal érzékenyebbek a hangokra és a szagokra, mint az ember — bár a kutatók nem tudják, milyen mértékben használják ezt a képességüket a tájékozódáshoz.

A „madártérkép” rejtélye

Bár mindezen kutatás sokat tett annak érdekében, hogy megállapítsák, hogyan képesek a madarak egy meghatározott irányba repülni, még mindig fennáll egy zavarba ejtő gond. Nem elég, ha megbízható iránytűd van, hiszen ahhoz, hogy hazajuss, térképre is szükséged van — először azért, hogy megállapítsd, hol vagy, azután meg azért, hogy kiterveld a legjobb utat.

Milyen „madártérképeket” használnak a madarak? Honnan tudják, hogy hol vannak, miután egy számukra ismeretlen, otthonuktól több száz kilométerre eső helyre viszik őket? Hogyan tudják meghatározni a legjobb útvonalat, amikor minden jel arra mutat, hogy nincsenek térképeik vagy irányjelző tábláik, melyek irányítanák őket?

James L. Gould biológus azt mondja, hogy a madarak „feltérképező képessége, úgy látszik, minden valószínűség szerint továbbra is a legmeghatározhatatlanabb és legérdekfeszítőbb rejtély marad az állatok viselkedése terén”.

A rejtély mögötti elme

Az teljesen világos, hogy a vonulás ösztönös viselkedés. Sok madárfaj genetikailag be van programozva, hogy az év bizonyos időpontjaiban vonuljon; azonkívül a sikeres tájékozódáshoz szükséges ügyességgel és érzékkel születnek. Honnan származik ez az ösztönös képesség?

Ésszerű, hogy csakis egy bölcs Teremtőtől származhat ez az ösztönös bölcsesség, aki képes volt „beprogramozni” a madarak genetikai kódját. Isten nyomatékkal ezt kérdezte Jób patriarchától: „Bölcsességed szerint szállt talán a sólyom, s terjeszti szárnyait dél felé repülve?” (Jób 39:26, Katolikus fordítás [39:29]).

Miután a tudósok száz éven át alapos kutatást végeztek a madarak vonulását illetően, kezdték méltányolni a madarak piciny agyát. Azt követően, hogy a tudósok feltérképezték a vonulás fő útvonalait, nem tehetnek mást, mint hogy álmélkodnak azon, hogy néhány madár milyen hihetetlenül nagy távolságra utazik. Egyik nemzedék a másik után jön, s tavasszal és ősszel vonuló madarak milliói utazzák be a földgolyót. Nappal a nap, illetve éjjel a csillagok alapján tájékozódnak. Felhős időben a föld mágneses mezőjét használják fel, és hamar megtanulják felismerni a megszokott tájékozódási pontokat. Elképzelhető, hogy még a szagok vagy az infrahanghullámok segítségével is tájékozódnak.

Hogy miként „térképezik fel” utazásaikat, még mindig rejtély. Tudjuk, hogy hova megy az összes fecske, de nem tudjuk, hogyan jutnak el oda. Ennek ellenére, amikor ősszel látjuk, ahogy csoportosulnak a fecskék, nem tehetünk mást, mint hogy megállunk álmélkodni Isten bölcsességén, aki lehetővé tette a madarak vonulását.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 18. oldalon]

Világbajnok vonulók

Távolság. 1966-ban, amikor az északi féltekén nyár volt, meggyűrűztek egy sarki csért Észak-Walesben, Nagy-Britanniában. Ugyanazon év decemberében — ahogy az tőle elvárható — Új-Dél-Walesben, Ausztráliában bukkant fel. Több mint 18 000 kilométert repült hat hónap leforgása alatt. Egy ilyen óriási teljesítmény alighanem elég szokványos a sarki csérek számára. Az év során ezen madarak némelyike rendszeresen körülutazza a földet.

Sebesség. Talán a kis aranylilék a leggyorsabb vonulók. Néhányan közülük átkeltek azon a 3200 kilométeres óceánon, mely elválasztja Hawaii-t az Aleut-szigetektől (Alaszka), mindössze 35 óra alatt — átlagosan 91 kilométeres óránkénti sebességgel!

Kitartás. Az észak-amerikai fekete fejű poszáták [Dendroica striata], melyek mindössze 20 grammot nyomnak, a legnagyobb maratoni repülők. Dél-Amerikába vivő útjukon megállás nélkül 3700 kilométert repülnek az Atlanti-óceán felett, mindössze három és fél nap alatt. A kitartás eme rendkívüli próbája ahhoz hasonlítható, mint amikor egy férfi úgy fut egyhuzamban 1900 kilométert, hogy négypercenként egy kilométert tesz meg. A repülés azonkívül a súlyukat állandóan figyelők álma — a poszáták ugyanis testsúlyuknak majdnem a felét elégetik.

Pontosság. A fecskén kívül a gólya (fent látható) szintén a pontosságról híres. Jeremiás próféta úgy írta le a gólyát, mint egy olyan madarat, amelyik „tudja a maga rendelt idejét” és azt, „hogy mikor kell elmenniök” (Jeremiás 8:7). Minden tavasszal, még ma is közel félmillió gólya kel át Izraelen.

Tájékozódási ügyesség. A bukdosó vészmadaraknak is mindenütt jó, de legjobb otthon. Egy tojót elvittek nagy-britanniai fészkéből, és mintegy 5000 kilométerrel távolabb, Bostonban (USA) engedték szabadon. Tizenkét és fél nap alatt átkelt az Atlanti-óceánon, és előbb ért haza, mint az a légipostán feladott levél, melyben a szabadon bocsátásával kapcsolatos részletek álltak. A teljesítmény annál is inkább elképesztő volt, mivel ezek a madarak vonulásukkor soha nem kelnek át az Atlanti-óceán északi részén.

[Kép a 16. oldalon]

A gólya minden évben pontosan érkezik meg a fészkéhez

[Kép a 17. oldalon]

Vonuló darufélék jellegzetes V alakban

[Kép forrásának jelzése a 15. oldalon]

Fotó: Caja Salamanca y Soria