Hosszú, kemény küzdelmem, hogy megtaláljam az igaz hitet
Mindig is féltem, hogy a pokolba kerülök, és tudtam, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy a mennybe jussak. Úgy éreztem, szerencsém lenne, ha a tisztítótűzbe kerülnék, ezért buzgón imádkoztam, és gyertyákat gyújtottam, nehogy a pokolban kössek ki.
AMIKOR az autóm gumija megcsúszott és csúszkált a hegyszoros jeges útjain Oregonban (USA), eltűnődtem, hogy mibe keveredtem. Ez volt az első eset, hogy hóban vezettem, és most itt voltam egy hóvihar kellős közepén, ismeretlen utakon, hirtelen lejtő szakadékokkal mindkét oldalon, és alig láttam a motorháztetőnél tovább. Tudtam, hogy mindennek vége, ezért Istenhez imádkoztam, hogy kegyelmezzen meg az utasomnak és nekem, és én azzal fogom viszonozni, hogy újra járok majd templomba.
Nos, sikerült megtennünk az utat, és én ígéretemhez hűen újra jártam templomba. Fellapozva a szaknévsort, találtam egy helyi templomot Seattle-ben, és következő vasárnap el is mentem. Ugyanazt az ürességet éreztem, mint amit korábban tapasztaltam. Az egyház ugyanazt hangsúlyozta, mint amit az előző egyházam, a pénzt. A perselyt háromszor adták körbe! Emlékszem, megmondtam Istennek, hogy más módot kell találnom az imádatára.
Gyermekkoromban szigorú katolikus nevelést kaptam egy katonai otthonban. Katolikus iskolába jártam. Emlékszem, hogy az egyik órán, amelyen katekizmust tanultunk, megkérdeztem az apácát: „Miért nem szoktuk használni a Bibliát?” Azt mondta, hogy gyenge a hitem, és a szüleimet is nemegyszer értesítették a gyengeségemről.
Úgy neveltek, hogy mindig féljek Istentől. Nem volt világos elképzelésem róla. Olyan Isten volt, aki megérdemli, hogy imádd, de kínoz, ha nem megfelelően imádod. Tizenhét éves koromban megmondtam a szüleimnek, hogy soha többé nem fogok templomba járni. Bárhol másutt közelebb éreztem magam Istenhez, mint a templomban. A tengerparton sétálgattam, és ha valami zavart, beszélgettem arról Istennel. Bocsánatot kértem tőle azért, hogy pap közbenjárása nélkül beszélek hozzá, és tudomására hoztam, hogy egyszerűen el kell mondanom, mi nyomja a lelkemet. Annak látványa, ami körülöttem a világban történt, szintén csalódottá tett. Akkor volt a hippi korszak, és a barátaim belebonyolódtak a „minden jöhet” szexbe és a kábítószerezésbe. Láttam a szomorú következményeket: nem kívánt terhességeket, abortuszokat, kábítószer-túladagolást — én pedig nem akartam ennek részese lenni!
Kezdetét veszi a keresés
Becky, egy közeli barátnőm és én elhatároztuk, hogy otthagyjuk a főiskolát, és valami jobbnak a keresésére indulunk. Kellett lennie valami jobbnak! Úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk az édesanyját Washington államban. Elmondtam a szüleimnek, hogy el kell mennem, hogy megpróbáljam kiverni a fejemből azokat a gondokat, amelyek zavarnak. Ekkor volt, hogy hóviharban utaztunk autóval Oregonban. Miután felháborodva elhagytam a templomot azon a vasárnapon Seattle-ben, hazamentem és beszéltem Becky anyukájával, Ednával az érzéseimről. Elmondta, hogy ismer valakit, aki válaszolni tud a kérdéseimre. Felhívta Jehova Tanúit a Királyság-teremben.
Emlékszem, hogy vártam őket — három napon keresztül. Ám amikor eljöttek, azt gondoltam, hogy ők néznek ki leginkább keresztényeknek azok közül, akiket eddig láttam életemben. Clarence és Edith Meunier voltak azok, akik jöttek. Clarence elvégezte az Őrtorony Gileád Biblia Iskolát, és szemmel láthatóan nagyon jól ismerte az Írásokat. Azonnal mély benyomást tett rám, amikor elmagyarázták, hogy Istennek van neve — Jehova. Úgy éreztem, mintha világosság gyúlt volna a fejemben. Az első tanulmányozás három óra hosszáig tartott, és két nap múlva visszajöttek újabb tanulmányozás végett.
Nagyon izgatott voltam. Hamarosan telefonáltam a szüleimnek, és elmondtam nekik, hogy megtaláltam az igazságot. Elmondtam nekik, hogy Istennek van neve, Jehova, valamint hogy Jehova Tanúi tanítják nekem a Biblia igazságát. Úgy tudtam, hogy sohasem hallottak Jehova Tanúiról, és meg voltam győződve arról, hogy ők is olyan izgatottak lesznek, amikor megtudják, hogy mit tanultam. Ők azonban már hallottak Jehova Tanúiról, és igencsak feldúltak voltak. Eljöttek, hogy visszavigyenek Kaliforniába.
Amikor hazaértem, tudtam, hogy rögtön kapcsolatba kell lépnem a gyülekezettel. Megkerestem a Királyság-termet, elmentem a következő összejövetelre, és leültem. Egy testvérnő rám nézett és rám mosolygott, így hát megkérdeztem, tanulmányozna-e velem. A meglepetéstől majdnem leesett a székéről, de aztán hamar beleegyezett. Nagyon örültem, hogy újra a gyülekezetben vagyok, mert kezdtem elszigeteltnek érezni magam. Társaságra volt szükségem (Zsidók 10:24, 25).
Kezdődik az üldözés a családom részéről
A szüleim még mindig nagyon ellenségesek voltak új vallásommal szemben, és pszichiáterhez küldtek. Amikor a szüleim jelentést kértek tőle, ő azt mondta, lázadok. Mondtam nekik, hogy én nem lázadok. Életemben először most találtam olyasmit, ami válaszokkal szolgált, és ami okot adott az életre.
Ezek után a szüleim nagyon mérgesek voltak, amikor elmentem a Királyság-terembe. Azt mondták, mehetek amelyik főiskolára csak akarok, olyan tevékenységet folytathatok, amilyet csak akarok, ők fizetik, de ne legyen semmi közöm Jehova Tanúihoz. Az különösen megnehezítette a kitartást, hogy szerettem a családomat. Egy rendkívül kellemetlen napon az anyukám azt mondta, hogy inkább látna prostituáltnak, mint Jehova Tanújának. Lehetnék akármi, csak ne Jehova Tanúja. A szüleim azt mondták, hogy el kell mennem otthonról. A Zsoltárok 27:10 verse jutott eszembe: „Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz engem.” A gyülekezetben egy testvérnőnek volt egy üres háza, és átengedte használatra.
A Királyság-teremben találkoztam egy testvérnővel, aki szintén nagyon új volt, akárcsak én. Chris Kemp volt a neve, és nagyon jó barátok lettünk, így ő is odaköltözött a házba. 1969. július 18-án keresztelkedtünk meg Los Angelesben, a Dodger Stadionban.
A gyülekezeti összejöveteleken mindig figyelemmel kísértünk egy teljes idejű úttörő testvérnőt, Dana Wolffot. Nagyon szellemi beállítottságú volt. Megtudtuk, hogy lakást keres, így hát lett egy csodálatos szobatársunk.
Emlékszem, amikor először volt programom az összejövetelen. Demonstrálásom volt, és többször elpróbáltam. Könyvfelkínálást demonstráltam, és kívülről tudtam. Az utolsó percben mégis lemásoltam, és a zsebembe tettem. Felmentem a színpadra, és leblokkoltam. Ezt mondtam: „Jó napot . . . Jó napot . . . Jó napot.” Körülbelül ötször elismételtem, hogy jó napot. Semmire nem emlékeztem. Aztán a hallgatóságra néztem, és így szóltam: „Az ajtóknál nem szoktam ezt csinálni.” Majd elővettem összegyűrt jegyzetpapíromat, és szóról szóra felolvastam, amit mondanom kellett volna. Amikor befejeztem, a helyemre mentem, és sírtam.
A testvér, aki megkért, hogy tartsam meg a programot, megkérdezte a hallgatóságot: „Mit tanultunk ebből a felkínálásból?” A teremben néma csend volt. Akkor felálltam, és a hallgatóság felé fordulva ezt mondtam: „Hogy tanulhattak volna bármit is? Rettenetes voltam! Persze, hogy nem tanultak semmit!” — majd visszaültem és tovább sírtam. Tudom, hogy most már kicsivel jobbak a programjaim — mivel annál rosszabbak nem is lehetnének.
Nem sokkal ezután Dana arról kezdett beszélni, hogy szeretne találni valakit, aki elköltözne olyan helyre, ahol nagyobb a szükség prédikálóra, és végezné vele az úttörőszolgálatot. Aznap este Chrisszel a szobánkba mentünk, és beszélgettünk erről. Másnap odamentünk és megkérdeztük Danától: „Mit szólnál hozzánk?” Dana meglepetésében azt se tudta, mit mondjon. Újak voltunk; nem elég régen keresztelkedtünk meg ahhoz, hogy általános úttörők legyünk! Egyáltalán nem olyanok voltunk, akiket partnerének elképzelt. De mindenesetre írt a Watchtower Societynak, ők pedig mindhármunkat kineveztek Middlesborough-ba, Kentuckyba.
A családom ellenállása nem ér célt
Pakoltuk a dolgainkat, hogy megyünk, amikor a szüleim felhívtak, hogy elmondják, nem fogom tudni kivinni az autómat Kalifornia államból. Társaláírók voltak, amikor kölcsönt vettem fel az autómra, és azt mondták, felhívják a rendőrséget, ha megpróbálom kivinni az autót az államból. Akkor úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk. Egy számunkra megrendezett búcsúpartin egy testvér, akivel addig egyszer találkoztam, odajött és ezt mondta: „Ha jól értem, 3000 dolláros tartozásod van az autódra.” Igennel válaszoltam. Közölte, hogy ki akarja fizetni. Én kijelentettem, hogy nem engedhetem, hogy ezt tegye. Intézkedett, hogy találkozzam a gyülekezetünkhöz tartozó testvérekkel. Ők ezt mondták: „Ha ezt akarja, hát engedd. Ne küzdj Jehova szelleme ellen.” Tehát az autót sikerült kifizetni. A szüleim nagyon feldúltak voltak, és ugyanakkor elámultak, hogy valaki ilyet tett. Másnap elindultunk Kentuckyba.
Amikor megérkeztünk Middlesborough-ba, kaptunk egy lakást, ahol lakhattunk, mely egy régi Királyság-terem végében volt. Hiányzott a szigetelés. Télen nagyon kihűlt a lakás. Még nyáron is hideg volt, de örültünk, hogy van, mert nem volt pénzünk albérletre. Mindössze egy kis melegítőnk volt. Télen rétegesen öltözködtünk, még akkor is, amikor lefeküdtünk. Reggel nem egyszer jégtakaró borította az egész padlózatot, és a zokniaink hozzáragadtak. A fürdőszobában mindig tartottunk egy kalapácsot, hogy megtörjük a toalett vizén keletkezett jeget, mivel az éjszaka folyamán megfagyott a víz.
Chrisszel csak öt hónapja voltunk teljes idejű szolgák, amikor már sok jó bibliatanulmányozásunk volt, és nagyon izgalmas volt ott lenni. Nagyon boldogok voltunk, hogy úttörőszolgálatunk első néhány hónapjában mindannyian átlagosan jóval több mint 150 órát teljesítettünk havonta. Dana ideiglenes különleges úttörő akart lenni a nyáron, ezért úgy döntött, hogy elmegy a Tanúk New York-i főhivatalába. Mi még soha nem voltunk ott, ezért elhatároztuk, hogy vele megyünk az útra. Amíg ott voltunk, Dana bement a Szolgálati Osztályra, mi pedig vele mentünk. Legnagyobb meglepetésünkre mind a hármunkat kineveztek különleges teljes idejű úttörőnek.
Az édesapám megszegi a szavát, és rosszul alkalmazza az Írásokat
Pont abban a hónapban, amikor elkezdtem a különlegesúttörő-szolgálatot, Sátán fokozott erőfeszítésekkel igyekezett legyengíteni. Kaptam egy tételesen részletezett számlát a banktól, melyben az állt, hogy ezentúl havonta 32,80 dollárt kell fizetnem a főiskolai oktatásért. Ez úgy jött, mint derült égből a villámcsapás, mivel a szüleim mindig azt mondták, hogy ők fizetik a főiskolai oktatást, amennyiben tartom az A átlagot, amit meg is tettem. Írtam az apukámnak, és kértem, hogy ebben a dologban ne Jehova Tanújának tekintsen, hanem a lányának. Szeretetteljesen emlékeztettem a megállapodásunkra, amit az oktatással kapcsolatban kötöttünk, hogy ha tartom azt az osztályzatot, amit ő megkövetel, akkor mindig fizeti az oktatást. Kértem, hogy legyen szíves, ne tegye rám ezt a terhet, mert nagy nehézséget jelentene számomra, hogy fizessem ezeket a részleteket, ugyanis csak 50 dollárt kerestem, és ebből kellett megélnem. Ha havonta 32,80 dollárt kellene fizetnem, akkor csak 17,20 dollárom maradna a megélhetésemre.
Az apukám egy írásszöveggel válaszolt levél útján. Ezt írta: „Mivel mindig a Bibliát használod, mit szólsz ehhez az írásszöveghez: »aki nem dolgozik, ne is egyék.« Semmi hasznosra nem használod fel az oktatást, akkor meg fizesd te a részleteket a banknak” (2Thessalonika 3:10).
Amikor megkaptam rövid, kurta üzenetét, nagyon bántott. Beültem a kocsiba, elmentem valahova egyedül, és sírtam, mert nem tudtam, mit tegyek. Aztán abbahagytam a sírást, és dühbe gurultam. Felismertem, hogy nem a szüleim vannak ellenem, hanem Sátán. Kikiabáltam Sátánnak, hogy tűnjön el a közelemből, nem fog nyerni, és nem fog sikerülni neki, hogy rávegyen az úttörőszolgálat abbahagyására.
Sok megpróbáltatás, sok áldás
Találtam egy részidejű állást, ahol 20 órát dolgoztam hetente — 11 órát egyik nap, 9 órát a másik nap —, és folytattam a különleges úttörőszolgálatot. Hamar megtanultam, hogyan használjam ki a használtruha-boltokat. Téli ruhatáram négy szoknyából állt, melyet egy dollárért vettem. A télikabátom 1,50 dollár volt. Padlót súroltam, hogy ki tudjak fizetni egy pár 20 dolláros csizmát. Mindannyiunknak küzdenünk kellett. Pénzmegtakarítás végett nyitottam egy takarékbetét-számlát. Volt, hogy beraktam 25 centet, majd később visszavettem, hogy benzint vásároljak. Azt hiszem, a bankpénztárosok utáltak, amikor látták, hogy belépek. Végül megszüntették a számlámat — olyan kevés pénz volt rajta mindig. Megálltam egy nem önkiszolgáló benzinkútnál, és 25 centért vettem benzint. Szerintem egy idő után nagyot sóhajtottak a benzinkutasok, amikor megérkeztem. Volt olyan idő, amikor egy fillérünk sem volt benzinre. Sokszor úgy ültünk be az autóba, hogy tudtuk, kevés az üzemanyag, de azt is tudtuk, hogy el kell érnünk egy bibliatanulmányozásra. Néha, amikor elmentünk a postahivatalba, a postánkban találtunk egy dollárt, amit valakitől kaptunk — mely éppen elég volt arra, hogy valahogy megéljünk. Mindezen nehézségek közepette láthattuk Jehova kezét az életünkben. Nagyon megható volt.
Emlékszem, hogy üres üvegeket gyűjtöttünk, hogy bélyeget tudjunk tenni a levelekre. Három hónapig spóroltam ilyen módszerrel egy pár 8 dolláros cipőre. Aztán történt velem valami nagyon személyes dolog. Szó szerint csak két fehérneműm volt. Imádkoztam Jehovához, és elmondtam neki, hogy úgy érzem, nem igazán helyénvaló ilyenért imádkozni, de nem tudom, mitévő legyek. Két héttel később kaptam egy csomagot, amiben 17 bugyi, egy kombiné, egy blúz és más dolgok voltak! Mindez egy olyan személytől, akiről már egy éve nem hallottam.
Azon a területen az egyik fő gond a szeszcsempészet volt. Törvénytelen szokásaik miatt az emberek bizonyos területeken nagyon összetartottak, és gyanakvóak voltak az idegenekkel szemben. Ennek ellenére sok tanulmányozásom volt, és végül hetente hozzávetőlegesen 25 órát egyedül töltöttem a szántóföldi szolgálatban. Sohasem éreztem magam közelebb Jehovához, mint akkortájt, mivel teljesen rá kellett támaszkodnom. Megtanulod, hogy nem azok a dolgok számítanak, amiket birtokolsz, hanem Jehovához fűződő kapcsolatod. Megtanulod, hogy az anyagi dolgok nem boldogítanak; Jehova az, aki boldoggá tesz (Lukács 12:15).
Új, szeretetteljes családot kapok
Pontosan abban a hónapban, amikor befejeztem a főiskolai oktatás számlájának kiegyenlítését, találkoztam jövendőbeli férjemmel és legjobb barátommal, Jeff Malone-nal. A Bételben szolgált, és egy évvel később összeházasodtunk. Amikor hozzámentem Jeffhez, nemcsak őhozzá mentem, hanem kaptam egy anyukát, egy nővért és egy nagybácsit is egyben, akiket nagyon szeretek. Az, hogy együttesen szeretjük Jehovát, minden más köteléknél jobban egyesít minket. Jeff és én Union Citybe (Tennessee) kaptunk megbízatást mint különleges úttörők. Csak négy hónapig voltunk ott, amikor jelentkeztünk a Bételbe, és elfogadták a jelentkezésünket.
1980-ban elhagytuk a Bételt, és abban az évben később megszületett Megan nevű kislányunk. Fiunk, J. T. 1983-ban született meg. Jelenleg Jeffel mindketten általános úttörőként szolgálunk a Forest Hill-i Gyülekezetben Fort Worth-ben, Texasban.
Elhatároztuk, hogy minden lehetségest megteszünk, hogy gyermekeinket Jehova iránti szeretetre neveljük. Jóllehet Jeff vénként szolgál, mindig a családunk szellemi érdekeit teszi első helyre. Követjük a Társulat javaslatait arra vonatkozóan, hogy rendszeresen látogassuk az összejöveteleket, hogy olvassunk a gyermekeknek, vegyünk részt a szántóföldi szolgálatban, beszéljük meg a napiszöveget, és járjunk el Királyság-terem építkezésekre. Mindketten gyakran egy óránál is többet töltünk azzal, hogy lefektetjük a gyermekeket — éneklünk nekik, bibliai történeteket olvasunk nekik és mindegyikőjükkel külön-külön imádkozunk. Családi célunk az, hogy mindannyian együtt tevékenykedjünk a teljes idejű szolgálatban. Ahogy telnek az évek, egy dolognak mindig nagy fontosságot tulajdonítunk — tartsunk össze mint család, tevékenykedjünk együtt mind a munkában, mind a játékban.
Visszatekintve megerősíthetem, hogy Dávid helyesen fejezte ki, amikor azt mondta: „Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?” (Zsoltárok 116:12). Nincs semmi olyan, amit Sátán meg tud tenni, és amit Jehova ne tudna jóvátenni. Szoros, szeretetteljes családot alkotunk Jeffel, Megannal és J. T.-vel, s mindannyian egyesülten szolgáljuk Jehovát; és ezenkívül kaptam egy csodálatos, világméretű családot, mivel Jehova szervezetének tagja vagyok. Ez olyan dolog, amiért örökké hálás leszek. (Karen Malone elmondása alapján.)
[Kép a 23. oldalon]
Karen férjével és két gyermekével