„Legyen bennetek só”
1. Mivel legyen beszédünk fűszerezett, és miért?
ORGANIKUS, növényi sók életfontosságúak testi egészségünk fenntartásához. Van olyan só is, mely Isten imádói szervezett testülete egészségének fenntartásához igen lényeges. Ezzel van összhangban az első század szellemi egészségének egyik kiemelkedő gyámolítója, azaz Pál apostol tanácsa. Amikor annak a gyülekezetnek írt, mellyel személyesen még csak a későbbiek folyamán ismerkedett meg, azt mondta: „Legyen a ti beszédetek mindig nyájas, sóval fűszerezett, hogy tudjátok, hogyan válaszoljatok mindenkinek.” — Kol 4:6, UV.
2. Milyen kérdés merül fel az apostolokat illetően, akik megkíséreltek megakadályozni egy „bizonyos embert”, hogy démonokat űzzön ki Jézus nevének felhasználásával?
2 Ez kíváncsivá tesz minket, mennyire volt sóval fűszerezett az emberek beszéde annál az alkalomnál, melyre János apostol hívta fel Tanítója, Jézus Krisztus figyelmét. Ezt olvassuk róla: „János mondta neki: ,Tanító, láttunk egy bizonyos embert, aki démonokat űzött ki neved használata révén, és megkíséreltük megakadályozni őt, mivel nem jár velünk.’” — Márk 9:38, UV.
3, 4. a) Valószínűleg mit várt akkor János, és miért? b) Milyen önző elem jelentkezett János magyarázatában, és mit mutat ez azzal kapcsolatban, hogy hogyan tekintette a dolgokat?
3 Ez úgy hangzik, mintha János a dicséret szavát várta volna, elismerő vállveregetést a Tanítótól, aki a keresztény felfogás szerint tanította őket. Jánosnak valószínűleg az az eset jutott eszébe, amely fent északon, a caesareai Filippi közelében történt, amikor Jézus meggyógyította a beteget, akit egy különösen makacs démon tartott megszállva. Úgy érezhette, hogy Jézus jogát védelmezi, mellyel hatalmat ad másoknak arra, hogy a tisztátalan szellemeknek, démonoknak áldozatul esett tehetetlen egyéneket megszabadítsák. János szerint az olyan személynek, akit Jézus nem hatalmazott fel erre, nem volt joga felhasználni Jézus hatalmas nevét gonosz, szellemi démonok kiűzésére. De az indokból, melyet János felhozott azt illetően, hogy miért kísérelte meg megakadályozni a démonok kivetésében azt a bizonyos meg nem nevezett embert, egy önző elem tűnik ki. János azt mondta, azért kezdték meggátolni őt, „mivel nem jár velünk”.
4 A „velünk” szó említése leleplezte, hogy Jánosnak nemcsak Jézus járt az eszében, hanem mind a tizenkét apostol is. Egy korábbi alkalommal Jézus kiküldte ezt a tizenkét apostolt, hogy a Királyság jó hírét prédikálják és betegeket gyógyítsanak, beleértve a démonok által megszállt áldozatok megszabadítását is. (Máté 10:1-8; Márk 6:7-13) Így János az apostolokat mint zártkörű, a gyógyítás tulajdonjogát birtokló csoportot tekintette.
5. Útmutatásul méltatlankodó, vakbuzgó apostolai számára, milyen magyarázatot adott Jézus azt a „bizonyos embert” illetően?
5 Következésképpen — ahogyan János és apostoltársai érveltek — milyen joga volt annak a „bizonyos ember”-nek arra, hogy használja Tanítójuk nevét, amikor démonok kiűzésével foglalkozott? Ezzel az eljárásával az ember világosan bitorolta Jézus és apostolai jogát. De vajon Jézus így tekintette az ügyet? A bibliai beszámoló kimutatja, hogy nem volt egyetlen helyeslő szava sem méltatlankodó, vakbuzgó apostolai számára. A Márk 9:39-41 így folytatja: „Jézus azonban azt mondta: ,Ne kíséreljétek meggátolni őt, mert nincs senki, aki az én nevem alapján hatalmas tettet visz véghez, és képes lenne gyorsan gyalázni engem; mert aki nincs ellenünk, mellettünk van. Mert bárkinek, aki egy pohár vizet ad innotok annak alapján, hogy Krisztushoz tartoztok, valóban mondom nektek, nem marad el jutalma.’” (UV)
6. Azáltal, hogy Jézus nevét használta a démonok kiűzésénél, mit tett a névre való tekintettel az a „bizonyos ember”?
6 Vajon miért kellett volna meggátolni ezt a „bizonyos embert” abban, hogy folytassa — Jézus neve használatával — démonűző munkáját? Vajon ezáltal Jézus nevét próbálta gyalázni? Sárba rántotta-e ily módon a Messiás nevét, gyalázatosnak feltüntetve, valami rosszal hozva kapcsolatba? Ő nem úgy használta Jézus nevét, mint a zsidó főpapnak, Skévának hét fia, akik egy későbbi időpontban ördögűzési formulaként, bűvös névként használták. (Csel 19:13-16) A démon nem mondta annak a „bizonyos ember”-nek: ‚Jézust ismerem, de te ki vagy?’, s nem tagadta meg, hogy elhagyja a démontól megszállt egyént. Hanem ennek a „bizonyos ember”-nek valóban volt hite Jézus nevében és sikeres volt a démonok kiűzésében. Ezzel az eljárásmóddal Jézus nevét a valóságban még nagyobbá tette, bebizonyítva e név hatalmát.
7. Miért volt az a „bizonyos ember” — noha nem kísérte Jézust és apostolait — mégis mellettük?
7 Ennélfogva ez a „bizonyos ember”, aki nem kísérte Jézust és apostolait, nem volt ellenük és nem terelte el a figyelmet bizonyságtevő munkájukról. Ésszerű tehát, hogy mivel nem ellenük volt, mellettük kellett lennie, noha nem kísérte őket. Aligha lehetett volna elképzelni róla, hogy az egyik pillanatban csodákat tesz, melyek felmagasztalják Jézus nevét és elismerést szereznek e névnek, a következő pillanatban pedig gyalázkodóan beszél Jézusról. Nem lenne következetes és ésszerű, ha azt várnánk, hogy ez az ember egy hatalmas csoda révén tiszteletet és megbecsülést szerez a névnek, azután pedig bizalmas körben gonoszul beszél a névről, s viselője és apostolai ellen fordul. Így a továbbiakban az apostolok már nem akadályozhatták az embert.
8. Milyen alapelv alapján nem marad jutalmazatlan ez a „bizonyos ember”?
8 A meg nem nevezett ember jutalma nem marad el azért, amit tett. Eljárásmódja nyilvánvalóan összhangban volt a Jézus Krisztus tanítványaitól megkívánt eljárásmóddal. Olyasmit csinált, ami megfelelt annak — ami Jézus szavai szerint — jutalmat érdemel: egy szomjas egyénnek egy pohár vizet adni azon az alapon, hogy az illető Jézus tanítványa. Az ilyen cselekedet talán a legkisebb dolognak tűnik, amit az ember megtehet egy másik személy megsegítésére, Jézus Krisztusnak azonban megmutatott valamit, ami számára sokat jelentett. Azt jelentette, hogy a pohár víz adományozója Jézus mellett mint Messiás mellett áll, és képessége mértéke szerint ad, hogy támogassa Krisztus ügyét. A szabály, melyet Jézus később lefektetett, erre az esetre is vonatkozik: „Amilyen mértékben tettétek ezt az én testvéreim közül a legkisebbikkel, velem tettétek.” (Máté 25:40, UV) Jézus Krisztus mint király nem hagyja ezt megjutalmazatlanul.
MÁSOK VÉGZETES BUKÁSÁNAK SZÁNDÉKOS ELŐIDÉZÉSE
9. Mi érdekel bennünket a hatást illetően, melyet Jézus apostolainak beavatkozása gyakorolt arra a „bizonyos ember”-re? Miért?
9 Amikor az apostolok megkísérelték megakadályozni azt a „bizonyos embert”, hogy Jézus nevének használata révén továbbra is kiűzzön démonokat, hozzá szóló beszédük vajon nyájas, sóval fűszerezett vagy ízléses volt? Megvan az okunk, hogy kétségbe vonjuk. Minket a következő érdekel: okot szolgáltattak-e az ember megbotlására az apostolok vele kapcsolatos szavai és cselekedetei, amikor ő olyan kiváló munkát végzett, melyet Tanítójuk nem helytelenített? Ez valóban fontos, mert Jézus így folytatta: „De bárkinek, aki egynek e kicsinyek közül, akik hisznek, botlását előidézi, jobb lenne, ha a nyaka köré malomkövet tennének, mint amilyent a szamár forgat, és ténylegesen a tengerbe hajítanák.” — Márk 9:42, UV.
10. Az ilyen „kicsinyek” szándékos botlásának előidézése mivel lenne egyenértékű, és miért?
10 Lehet, hogy a személy, akinek bukást jelentő botlását előidézték, ,kicsiny’, ez azonban nem kisebbítené a botlást előidéző személy felelősségének súlyosságát ebben az esetben. Miért nem? Mert olyasvalakivel kapcsolatos, aki „egy e kicsinyek közül, akik hisznek”. Ez olyan személyt jelöl meg, aki Jézusban mint Isten messiási Fiában hisz. Az ilyen „kicsinyek” által gyakorolt hit az, ami őket az örök élet útjára helyezi. Így, ha bárki megfontoltan, szándékosan, tapintatlanul előidézi az ilyen ,kicsinynél’, hogy az örök élethez vezető úton valamiért jogosan megsértődjön, és botlása következtében az élet útjáról a pusztulásra jusson, egyenértékű lenne a gyilkossággal. A szeretet hiányát mutatná ki az iránt, akinek botlását előidézte.
11. Milyen tekintetben különbözik mások megbotlásának nem szándékos előidézése attól, amikor ezt szándékosan teszik?
11 Az 1János 3:15-ben ez van megírva: „Mindenki, aki gyűlöli testvérét, embergyilkos, és ti tudjátok, hogy egyetlen embergyilkosnak sincs magában megmaradó örök élete.” (UV) Akaratlanul, anélkül, hogy tudatában lennénk, megsérthetünk másokat — ami magában véve is elég komoly dolog — és reméljük, hogy ez nem idéz elő a keresztény hittől való jóvátehetetlen elesést. Ha tudomást szerzünk az ilyen sérelemről, megfelelő figyelmet fordítunk rá és helyesbítjük. De mikor valaki közömbösséget mutat, nem törődik hivőtársa szellemi jólétével, és úgy érvel, hogy minden egyénnek vannak lelkiismereti jogai, melyeket szabadon kihasználhat, akkor önző módon, szeretet nélkül semmibe veszi a másik örök életét és Istenhez fűződő viszonyát. Alábecsüli annak a hivőnek értékét, akiért Krisztus meghalt. — Róma 14:15.
12. Hogyan fejezett ki Jézus felháborodást azzal szemben, aki más bukáshoz vezető botlását szándékosan idézi elő?
12 Mi van akkor, ha a magát kereszténynek valló egyén nem törődik vele, hogy botlását okozza „egynek e kicsinyek közül, akik hisznek”, ezáltal elárulva, mily kevésre becsüli az illető örök életét? Nos, akkor Jézus Krisztus sem tartja sokra annak az életét, aki szándékosan idézi elő más bukását. Jézus kifejezte felháborodását az ilyen — más botlását szándékosan előidéző — személlyel szemben. Hogyan? Azt mondta, hogy jobb és biztonságossabb lenne mások számára, ha az ilyen bűnösen nemtörődöm sértőt a mély tengerbe süllyesztenék, malomkővel megakadályozva felszínre kerülését.
13. Ami mások botlásának előidézését illeti, különösképpen mitől kell őrizkedni?
13 Jó lenne tehát, ha tartózkodnánk attól, hogy előidézzük mások — akár a legjelentéktelenebbek — bukáshoz vezető botlását. Jól tesszük, ha őrizkedünk attól is, hogy mi magunk botoljunk meg mások miatt, akiktől — állítólagos keresztényiségük miatt — többet vártunk. De vajon elég nagyra értékeljük saját kilátásainkat az örök életre ahhoz, hogy megvédelmezzük magunkat saját botlásunk előidézésétől? Hogyan? Előidézhetjük saját botlásunkat is? Igen, valóban erről van szó. Vajon hogyan?
14. Jézus figyelmeztetésként hozzáfűzött szavai szerint hogyan idézhetjük elő saját magunk megbotlását?
14 Miután beszélt a „kicsinyek” megbotlásának előidézéséről, Jézus hozzáfűzte a figyelmeztetést: „És ha valaha a kezed idézi elő botlásodat, vágd le; jobb neked csonkán bemenned az életre, mint két kézzel elmenned a gyehennára, az olthatatlan tűzre. Ha pedig a lábad idézi elő botlásodat, vágd le; jobb neked sántán bemenned az életre, mint két lábbal a gyehennára vettetni. És ha a szemed idézi elő botlásodat, dobd el; jobb neked félszemmel bemenned Isten királyságába, mint két szemmel a gyehennára vettetni, ahol a férgük meg nem hal, a tűz pedig nem alszik ki. Mert mindenkinek meg kell sózatnia tűzzel.” — Márk 9:43, 45, 47-49, UV.
15. Mi volt a gyehenna, melyről Jézus beszélt, és minek jelképeként használta?
15 Az imént megadott esetekben Jézus a tűz általi megsemmisítésre mutatott rá. Jézus idejében a gyehenna vagy Hinnom völgye, melyet említett, Jeruzsálemtől délre és délnyugatra feküdt. Szavai megerősítik a tényt, hogy ezt a gyehennát a város hulladékának elégetésére használták, valamint arra, hogy belevessék a feltámadás reménységével járó tisztességes temetésre méltatlannak tekintett bűnözők holttestét. Ha a holttest nem esett közvetlenül a tűzbe, hanem a gyehenna tüzétől felmelegedett egyik lejtőre vagy kiugróra, akkor elrothadt, s az ott enyésző férgek pusztították el. A tűz folyton égett, nappal és éjjel egyaránt, hogy amit a város szeméttelepére dobtak, teljesen elégjen. Így a gyehenna az örökké tartó megsemmisítés jelképe lett, ahogyan ezt Jézus a zsidó írástudók és farizeusok esetében is mondta: „Kígyók, viperák fajzatai, miképpen kerülitek el a gyehenna ítéletét?” — Máté 23:33, UV.
16. Milyen módon nem lépnek be sem az életbe, sem Isten királyságába azok, akik a gyehennára vettetnek?
16 A gyehennára ítéltek nem mennek be Isten királyságába, sem a mennyei uralomba Krisztussal, sem földi birodalmába Krisztus ezeréves uralma alatt. Azok, akiket Isten a gyehennára ítél, egyáltalán nem lépnek be az életbe, jóllehet testük tagjai megvannak. Így a gyehenna a nemlét, a megsemmisülés, a pusztulás állapotát ábrázolja, Isten kárhoztató ítéletét. Miként Jézus napjainak képmutató írástudói és farizeusai saját botlásukat idézték elő, s a gyehennára jutottak, úgy a mai önátadott, alámerített keresztény is előidézheti saját botlását. Isten pedig a gyehennára, az örökké tartó megsemmisítésre ítéli őt. Emlékezzünk csak Iskariótes Júdásra.
17. Hogyan idézte elő Iskariótes Júdás saját botlását azáltal, hogy lopásra ösztönözte magát?
17 Ez a keriothi Júdás Jézus és tizenkét apostola pénztárosa lett. Idővel megkívánta a pénzesláda tartalmát. Így kezét a ládába téve elvette s zsebre tette azt, amit kapzsi szeme meglátott. Hagyta, hogy szeme és keze előidézze botlását, lopásba sodorva őt, meglopva ezzel még Jehova Messiását is. Öt nappal Jézus halála előtt egy Jézus tiszteletére rendezett lakomán Bethániában (Jeruzsálemhez közel) Júdás képmutató megjegyzést tett a nyilvános jótékonyságra. Ezt illetően olvassuk: „Ezt azonban nem azért mondta, mert aggodalmaskodott a szegények miatt, hanem mert tolvaj volt és nála volt a pénzesláda, s mindig elvett a bele tett pénzből.” — Ján 12:6, UV.
18. Végül is hová vezetett Júdás azon botlása, hogy engedett testtagjainak, és hogyan?
18 Végül további anyagi nyereség után kutatva hagyta, hogy lábai elvigyék őt a főpapokkal és templomi századosokkal való találkozóra, ahol megalkudott, hogy elárulja Mesterét, Jézust harminc ezüstpénzért. (Luk 22:1-6) Azután, hogy kapzsi kezeibe kapja az árulásért járó fizetséget, Júdás lábai elvezették a felfegyverzett emberek bandáját Jézus letartóztatására a Gethsemáné kertbe, pászka éjszakáján. (Luk 22:47, 48; Márk 14:10, 11, 43-46; Máté 26:14-16, 47-50; 27:3-5) Áruló cselekedete után Júdásnak megvolt az az elégtétele, hogy kapzsi szemeit egy ideig a saját kezében levő harminc ezüstpénzen nyugtathatta. Most már nem volt módja Júdásnak, hogy a dolgokat, melyeket szeme, keze és lába együttműködve hajtott végre, meg nem történtté tegye. Hagyta, hogy testének e tagjai megbocsáthatatlan botlását, bűnbe esését okozzák. (Máté 27:4) Kétségbeesésében öngyilkos lett. Még ha kizsigerelt testét nem is vetették Jeruzsálem szó szerinti gyehennájára, „lelke” megsemmisült abban, amit a gyehenna jelképezett. (Csel 1:16-19; Máté 10:28) Jó oka volt Jézusnak, hogy úgy beszéljen róla, mint a „megsemmisítés fiá”-ról. — Ján 17:12, UV.
19. Mit értett Jézus azon, hogy „mindenkinek meg kell sózatnia tűzzel”?
19 Jézus ezzel fejezte be fejtegetését a tanítványról, aki hagyja, hogy keze, lába és szeme a botlását és gyehennára vetését okozza: „Mert mindenkinek meg kell sózatnia tűzzel.” (Márk 9:49, UV) Azaz mindenkinek, aki bűnös módon engedi, hogy testének tagjai előidézzék botlását — egyben visszavonhatatlan bukását is — meg kell „sózatnia tűzzel”. A tűz, amellyel az illetőnek így meg kell sózatnia, a gyehenna tüze volt, az a „tűz”, melyet Jézus éppen akkor említett. Vajon mit jelent ez a megsózott egyén számára? Nem ugyanazt, mint ami a sóval történő megsózás hatása. Ez az egyén megsemmisítését jelenti. Amikor az ősi Szodoma és Gomorra városai szórattak meg vagy „sózattak” meg mennyből jövő tűzzel a Holt-tenger (vagy Sós-tenger) szomszédságában, akkor megsemmisültek. (Luk 17:28, 29) Jehova Isten úgy ragaszkodik ehhez az eljárásbeli szabályhoz azokkal szemben, akik magukon kívül senki mást nem okolhatnak azért, hogy botlásuk következménye bukás lett, mint egy sérthetetlen „só-szövetség”-hez. — 3Móz 2:13; 4Móz 18:19; 2Krón 13:5.
20. Hogy megoltalmazzuk magunkat a tűzzel való megsózatástól, hogyan kell eltávolítanunk a megbotlást előidéző kezet, lábat és szemet?
20 Oltalomként a ‚tűzzel való megsózatással’ szemben, vajon hogyan vágjuk le megbotlást előidéző kezünket vagy lábunkat, vagy hogyan vessük el sértő szemünket? Ha szó szerint tennénk, úgy ez nem javítaná meg vagy távolítaná el a helytelen ösztönzéseket, melyek megnyilvánulása a fizikai kéz, láb vagy szem útján történt. Az eltávolítási eljárást képletes módon kell végrehajtani. Pál megmutatta, hogyan kövessük Jézus tanácsát, amikor ezt mondta: „Fojtsátok el azért a testetek tagjaiban azt, ami földi: a paráznaságot, tisztátalanságot, nemi vágyat, káros kívánságot és kapzsiságot, ami bálványimádás. Ezek miatt jön el az Isten haragja.” — Kol 3:5, 6, UV.
21. Miként hajtjuk végre az „elfojtási” eljárást?
21 Ahhoz, hogy így „elfojtsuk” szó szerinti testtagjainkban azt, ami földi, valójában uralmat kell gyakorolnunk fölöttük. Például féken kell tartanunk szemünket, nehogy pornográf irodalmat olvassunk, vagy erkölcstelen filmeket illetve televíziós adásokat nézzünk meg. Kezünket sem használhatjuk lopásra vagy erkölcstelen cselekedetekre. Nem elégíthetjük ki lábunkat, ha arra ösztönöz, hogy illetlen táncot táncoljunk, vagy ,e világ barátjával’ társulva együtt kalandozzunk a számunkra kísértést jelentő területeken. Szellemi értelemben kell megölnünk vonzalmunkat „a világban levő dolgok” iránt, azaz az iránt, ami „a test kívánsága, a szemek kívánsága és az ember életéhez szükséges anyagi eszközök kérkedő fitogtatása”. — 1Ján 2:15-17, UV; Péld 6:16-19.
A „SÓ”, MELYNEK BENNÜNK KELL LENNIE
22, 23. a) Végül is milyen sózásra utalt Jézus? b) Milyen fajta sóra mondta Jézus, hogy legyen tanítványaiban, és miért éppen bennük?
22 Jézus nem adott kedvezőtlen befejezést sóval kapcsolatos beszédének. (Márk 9:33-49) Így folytatta: „A só jó; ha azonban a só valaha is elveszti erejét [vagy sótartalmát], mivel fogjátok azt magát fűszerezni? Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással!” — Márk 9:50, UV és széljegyzet.
23 A fűszerként használt, szó szerinti só általában jó. „Vajon az ízetlen dolgokat só nélkül eszik — kérdezi Jób (6:6) — vagy ízletes-e a mocsári mályva nyálkás leve?” (UV) A só bizonyosan ízesebbé teheti az ételeket. De ha a Jézus napjaiban általánosan használt só egyszer elveszítette sózó erejét, már nem lehetett megtisztítani az idegen anyagoktól, így főzésre és étkezési célokra alkalmatlanná vált. A sót magát nem lehetett ismét fűszeressé tenni, hogy az ember számára ehető legyen. Jézus a sót igen helyénvalóan szemléltetésként használta. Azt mondta tizenkét apostolának: „Legyen bennetek só.” De vajon miért éppen nekik mondta ezt Jézus? Azért, mert egymás közötti vitájuk alkalmával — visszafelé mentükben Kapernaumba — elárulták, hogy hiányzik belőlük a jó, képletes só.
24. Mi az a képletes „só”?
24 Az ilyenfajta só egyéniségünknek azon tulajdonságát szemlélteti, amely arra ösztönöz, hogy másokat jó ízlésre valló módon kezeljünk. Ez mondanivalónkat mások számára ízesebbé, elfogadhatóbbá teszi, megemészthetőbbé a másik fél gondolkodásmódja számára. Ez kellemesebbé, igen, kívánatosabbá teszi társaságunkat mások számára. — Péld 16:21, 23.
25. Mennyiben járt hasznos eredménnyel még a szó szerinti só fogyasztása is?
25 Ha étkezésnél közösen fogyasztanak sót — mint a vendéglátó és vendég esetében — ez jó érzéseket ébreszt és nagyszerű kapcsolatokat teremt az együtt étkezők között. A sót még fizetőeszközként is használták szolgálatokat végző alkalmazottak béreként. (Ezsd 4:14) Pál apostol kihangsúlyozta, hogy jó és értékes, ha egyéniségünk jellemző vonásaként rendelkezünk a képletes sóval, amikor ezt írta: „Járjatok továbbra is bölcsességben a kívüllevők előtt, vásároljátok meg magatoknak az alkalmas időt. Legyen a ti beszédetek mindig nyájas, sóval fűszerezett, hogy tudjátok, mimódon válaszoljatok mindenkinek.” — Kol 4:5, 6, UV. Figyeld meg a Példabeszédek 15:1-et is!
26. Ha megvan bennünk a képletes „só”, Jézusnak az apostolokhoz intézett mely figyelmeztetését segít az megtartanunk, és milyen következménnyel lesz ez ránk mint tanítványaira nézve?
26 Ha van bennünk „só” és azzal fűszerezzük beszédünket, segít azt tennünk, amit Jézus mondott, amikor befejezte megbeszélését a tizenkét apostolával: „Legyetek békében egymással.” (Márk 9:50, UV) Ha tapintatosak, megértők, egészségesek és békítők vagyunk beszédünkben és magaviseletünkben, ez bizonyosan előmozdítja közöttünk mint Krisztus tanítványai között a békés kapcsolatot. Nyilvánvalóvá teszi azt, hogy Isten szelleme bennünk van, mert „a szellem gyümölcsei szeretet, öröm, béke”. (Gal 5:22, UV) Hasonlóképpen „a felülről jövő bölcsesség mindenek felett tiszta, azután békés”. (Jak 3:17) Így nagyfokú bölcsességet árulunk el, ha megfogadjuk Jézus békére vonatkozó figyelmeztetését. Ez a jele annak, hogy valaki igazi keresztény tanítvány, a versengő, szétválasztott, felbomló világ közepette. Összetart bennünket mint Isten szervezett népét Krisztus alatt.
[Kép a 30. oldalon]
Ha ,só van bennünk’, akkor rendelkezünk azzal a képességgel, hogy jó ízléssel viselkedjünk mások iránt