„Legyetek békében egymással!”

„Legyen bennetek só és legyetek békében egymással!” — Márk 9:50, UV.

1. Miért jó dolog, ha egy munkacsoport tagjai békében vannak egymással?

MINDIG jó dolog, ha egy munkacsoport tagjai békében vannak egymással. Nézeteltérések, vetélkedések és széthúzás veszélyeztetik a közös tervet, amelyre vállalkoztak. A közöttük folyó — halálos fegyverek nélkül megvívott — „hidegháború” mindnyájuk számára vereséget jelenthet. A közöttük uralkodó béke viszont azt eredményezi, hogy mindenből nyertesként, győztesként kerülnek ki a jól végzett munka boldog érzésével.

2. Milyen tanító mondta a szavakat: „Legyetek békében egymással”?

² Munkatársak, társaságok tagjai, házaspárok, családok bizonyosan javukra fordíthatják, ha megfigyelik a szavakat: „Legyetek békében egymással.” Vajon ki mondta e szavakat? A régebbi idők tanítója, akinek a végleges világbékéről volt látomása. Ő nem korlátozta tevékenységét egy bizonyos iskolára vagy főiskolai tanteremre. Azonnal a nyilvánosság elé állt, az emberek közé vegyült, egyenként és nyilvános összejöveteleken tanította az embereket. Tankönyvként a Szent Iratok gyűjteményét, az ihletett Szentírást használta, melyet anyanyelvén, héberül írtak meg. Tanítása napjainkig több mint tizenkilenc századot élt túl, s több mint ezer nyelvre van lefordítva. A tények e nevezetes tanítót nem Buddhaként vagy Confuciusként azonosítják, hanem mint Jézus Krisztust, Dávid király és Ábrahám pátriárka „fiát”.

3. Kiknek mondta Jézus, hogy legyenek békében egymással, és miért meglepő ez?

³ Vajon kiknek kellett Jézus Krisztusnak azt mondania, hogy legyenek békében egymással? Meglepődünk annak hallatán, hogy ez a választott emberek egy csoportjának szólt, akik két éven át vagy még tovább kísérték el Őt tanítói útjain. E tizenkét emberből álló csoportot mint apostolait jelölte meg. E megjelölés kiválasztásuk célját is kimutatta, mivel az „apostol” kifejezés „küldött”-et jelent. Nekik hozzá hasonló tanítókká kellett válniuk. Szándéka az volt, hogy kiküldje őket szülőföldjük határain túl is, hogy ott minden nemzetből való embereket tanítványaivá tegyenek. Az volt a szándéka, hogy tanítványaiból az egész világra kiterjedő gyülekezetet szervezzen. Az apostoloknak azon gyülekezet alapköveivé kellett lenniük.

4. Vajon addig nem ismerték ezek az apostolok Jézusnak a békével kapcsolatos tanítását? Mire való volt akkor ez a békére vontakozó tanács?

⁴ Az apostolok jól ismerték Jézus tanítását a békét illetően. Az előző év folyamán hallották — nem messze a Galileai-tengertől — híres Hegyi Beszédét, amelyben bizonyos boldogságokról beszélt. Egyike e boldogságoknak ez volt: „Boldogok a békességesek, mert ‚Isten fiainak’ nevezik őket.” (Máté 5:9, UV) Akkor hát miért kényszerült Jézus arra, hogy a tengerparti Kapernaum városában ezt mondja választott tanítványai csoportjának: „Legyetek békében egymással”? (Márk 9:50, UV) Miért kellett ezt éppen legbizalmasabb társainak mondania? Valaminek történnie kellett, ami előidézte, hogy Jézus ezt a tanácsot adja. Valami — ami közös ügyük legjobb érdekeivel szemben állt — bizonyára megzavarta a közöttük fennálló jó viszonyt. Hogy Jézus nyomatékos szavainak okát megállapítsuk, az arról az alkalomról szóló beszámoló elejéhez kell lapoznunk, Márk evangéliumának kilencedik fejezetében. Akkor leszünk csak képesek helyesen megítélni, hogy Jézus apostolainak mondott szavai miért jó tanács számunkra is.

5. Mi történt a caesareai Filippi közelében levő magas hegyen, és utána hogyan űzött ki Jézus egy ifjúból egy démont?

⁵ Jézus és apostolai fent voltak északon a caesareai Filippi környékén, a Jordán folyó felső folyásánál, mely innen dél felé folyik a Galileai-tengerbe. Ott fenn egy magas hegyen — valószínűleg az Anti-Libanon hegylánchoz tartozó Hermon hegyén — Jézus csodálatos átváltozást élt át. Előzetes felvillanása volt ez annak a dicsőségnek, melyet a kellő időben Isten királyságában kap. Csak Péter, Jakab és János apostolok voltak Mesterük átváltozásának tanúi. Amikor a hegyről lejöttek, Jézus összetalálkozott egy démonoktól megszállt egyénnel, akit a másik kilenc apostol képtelen volt — Jézus távolléte ideje alatt — meggyógyítani. A szenvedő ifjú kétségbeesett apjának kérésére Jézus kiűzte a különösen makacs démont. Ily módon az apa Jézusba vetett hite nagyszerű megjutalmazásban részesült és megerősödött. — Márk 9:14-29; 2Pét 1:16-18.

6. A Kapernaumba való érkezés után hogyan reagáltak az apostolok Jézus hozzájuk intézett kérdésére?

⁶ Ettől a helytől a délre fekvő Kapernaum városáig a távolság — Galileán áthaladva — körülbelül huszonöt mérföld (negyven kilométer) volt. Nyugodtan, másokkal nem érintkezve, Jézus és a tizenkét apostol gyalog tette meg az utat a városig, melyet Jézus főhadiszállásává tett, úgyhogy „az ő saját városa”-ként kezdték hívni. (Máté 9:1) Hogy mi történt, miközben a tengerparti város felé közeledtek, azt Márk evangéliumának beszámolójából tudjuk meg. Azt mondja: „És Kapernaumba érkeztek. Amikor már a házban volt, feltette nekik a kérdést: ‚Miről vitatkoztatok az úton? Hallgattak, mert az úton arról vitatkoztak maguk között, hogy ki nagyobb.” — Márk 9:33, 34. UV.

7. Miért volt természetes, hogy vitájuk a Királysággal kapcsolatos dolgokat foglalta magába?

⁷ Az apostolok nyilvánvalóan Vezetőjük, Jézus mögött haladtak az úton. Ő valamiképpen mégis érzékelte, hogy vita keletkezett közöttük, bizonyos — e tényt kifejező — hevességből. Illett gondoskodnia arról, hogy a követői között keletkezett vita elrendeződjön. Ahogyan a dologhoz hozzákezdett, azt mutatja, hogy ismerte vitatkozásuk tárgyát. Abból, amit Jézus korábban mondott nekik a Márk 9:30-32 szerint, tudták, hogy a Vezetőjükkel kapcsolatos dolgok közelednek tetőpontjukhoz. Hitték, hogy Ő a Messiás, Izrael leendő királya. Hallották sok — a Királyságra vonatkozó — példázatát; és közvetlenül a magas hegyen történt átváltozása előtt hallották, amikor mind a tizenkettőjüknek ezt mondta: „Valóban mondom nektek, vannak néhányan az itt állók közül, akik egyáltalán nem ízlelnek halált, amíg előbb meg nem látják Istennek már hatalomra jutott királyságát.” — Márk 9:1, UV.

8. A dolgok összefüggését tekintve, miért merültek bele az apostolok abba, hogy összehasonlítsák magukat egymással?

⁸ Mivel remélték a messiási királyság korai felállítását, okuk volt gondolni saját hivatali állásukra is, melyet Vezetőjükkel fognak betölteni abban a Királyságban. Az ilyen összefüggésben a politikai gondolkodású egyén természetes hajlama az, hogy inkább magát emelje magasabb rangra, mint ellenfeleit vagy a vele versengő jelölteket. Hasonlóan tettek az apostolok is: kezdték magukat egymással összehasonlítani. A vita nemcsak arról folyt, hogy ki a legalkalmasabb erre vagy arra az állásra, hanem hogy ki nyeri el a képesítést a legnagyobb állásra, maga a Messiás mellett.

9. Miért nem válaszolta meg egyetlen apostol sem Jézus kérdését?

⁹ Nem az volt a kérdés, hogy ki értékeli a Messiást legtöbbre, és ezért akar közvetlen közelségében lenni a Királyságban. Az volt kérdéses, hogy ki akarja az utána következő legmagasabb rangot betölteni. Mi más adhat okot az ilyen tökéletlen embereknél a vitára, mint az önzés? Nem csoda, hogy a becsvágyó apostolok „hallgattak”, miután Jézus feltette a kérdést: „Miről vitatkoztatok az úton?” Érezték, hogy vitájuk nem érdemel dicséretet. Megérezték, hogy önzést, haszonlesést, öndicsőítést mutattak ki ebben a dologban. Így egyikőjük sem válaszolt Jézusnak.

10. Mit árult el Jézus azzal, ahogyan a nehézséget megközelítette, és milyen irányadó szabályt állapított meg?

¹⁰ Jézusnak mindazonáltal nem volt szüksége egyikőjük beismerésére sem. A jelentőségteljes csönd részükről elárulta zavarukat. Felfedte azt, hogy szégyenkeznek. De Jézus, aki bizonyos mértékig megértette az emberek gondolatait, kiderítette, mi volt vitatkozásuk alapja, mi volt a szóban forgó kérdés. A mód, ahogyan a nehézséget megközelítette, elárulta, hogy tudomása van róla. „Leült tehát, odahívta a tizenkettőt és azt mondta nekik: ,Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindenki szolgája.’” (Márk 9:35, UV) Ezzel a kijelentéssel Jézus feltárta a Királyságában betöltendő állásra vonatkozó irányadó szabályt.

11. Milyen tekintetben kellett tehát különbözniük e világ királyságainak politikusaitól azoknak, akik Jézussal egyesültek királyságában?

¹¹ Az ő királyságának különböznie kellett e világ királyságaitól, ahol a politikus indítéka önző becsvágy, mely azzal a hajlammal párosul, hogy inkább neki szolgáljanak, mint hogy ő szolgáljon más hatalmon levőket. Az ilyen fajta cselekedet önteltség érzését, valamint az alázatosság hiányát árulja el. Maga Jézus nem mutatott ki ilyen hajlamot. A tanítványoknak, akiknek királyságában egyesülniük kellett vele, ugyanazt a szellemi magatartást kellett tanúsítaniuk, mint amilyennel Ő rendelkezett. Ezért írt a későbbi apostol, Pál a mennyei királyság jövendőbeli örököseinek így: „Őrizzétek meg magatokban ezt a szellemi magatartást, mely megvolt Krisztus Jézusban is, aki noha isteni alakban létezett, nem gondolt arra, hogy magát erőszakosan Istennel egyenlővé tegye. Nem, hanem megüresítette magát, és rabszolgai alakot vett magára, hogy az emberekhez hasonló legyen. Sőt mi több, amikor emberi alakban találta magát, megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, igen a kínoszlopon való halálig.” — Fil 2:5-8, UV.

12. Hogy szemléltette Jézus az irányadó szabályt, melyet Ő maga ismertetett apostolaival?

¹² Vajon Jézus részéről nem azt jelentette ez, hogy magát „mindenki közül az utolsó”-vá és „mindenki szolgájá”-vá tette? Tudna-e bármely teremtmény nála szebb példát mutatni alázatosságból? És mégis azzal, hogy ily egyszerű állást és szolgálatot — amelyért földi életével fizetett — elfogadott, az első helyet nyerte el jutalmul az egész teremtésben. Azáltal, hogy Isten Fia így felmagasztaltatott, második lett maga a Teremtő után. Ez összhangban volt azzal, hogy soha nem gondolt arra, hogy magát erőszakosan mennyei Atyjával, a Legfelségesebb Istennel egyenlővé tegye. Először is Jézus elég értelmes volt ahhoz, hogy tudja, az ilyesmi elérhetetlen. — Zsolt 148:13.

13. Jézus irányadó szabálya szerint ki teszi magát egy szervezet értékes tagjává, és hogy van ez?

¹³ Jézus tehát nem vonta ki magát az apostolaival közölt szabály alól. Saját magát mint tökéletes példát állította utánzás céljából azok elé, akik csatlakozni akarnak hozzá a mennyei királyságban. A valóságban mindazoknak is, akik királyságának földi alattvalói akarnak lenni utánozniuk kell alázatosságát és szolgálatkészségét. Akkor hát ki tölti be valódi méltóság és fontosság tekintetében az első helyet egy szervezetben? Vajon nem az, aki eléggé alázatos ahhoz, hogy a szolgálat összes formáit elfogadja és arra törekszik, hogy az összes többi szolgálatára legyen? Ha bárki önző módon törekedne elsőségre, nem alacsonyodna le oda, hogy a szervezetben levő összes többinek bármilyen és mindenfajta szolgálatot elvégezzen. Hogy készségesen elvégezze még a legszolgaibb szolgálatot is bárki másnak, saját magát úgy kell tekintenie, mint aki „mindenki közül az utolsó” a szervezetben. Ez azonban nem csökkenti az illető valódi értékét. Annak következtében, hogy kivétel nélkül mindenkinek végez szolgálatot, a legértékesebb taggá teszi magát.

14. Miképpen lehet a szolgálatkész egyén valójában mindenki közül az „első”?

¹⁴ Így ezt az egyszerű, szolgálatkész egyént hiányolnák leginkább, ha valami miatt kénytelen lenne hiányozni. Megéreznék szolgálata hiányát. Ha szolgálatkészsége alapján mérnék fel őt, valóban mindenki közül az „első” lenne, még ha nem is tölt be ilyen állást. Ha Isten ezek szerint értékel bennünket, ez sokkal nagyobb fontosságú, mint hogy hogyan tekintenek bennünket a pozíciót betöltő emberek között az életben.

MÁSOK BEFOGADÁSA KRISZTUS NEVÉNEK ALAPJÁN

15. Egy fiatal gyermeket használva fel szemléltetésül, mit mondott Jézus másoknak magunkhoz való befogadásáról?

¹⁵ A mások iránti figyelmesség — annak tekintetbe vétele nélkül, hogy külsőleg esetleg mennyire egyszerűek — fontos szerepet játszik abban, hogy egymással jól megférjünk. Hogy ezt a sajátságot beléjük vésse, Jézus egy szemléltetéssel folytatta. A Márk 9:36, 37 (UV) beszámolója elmondja, miként tette ezt: „És fogott egy kisgyermeket, közéjük állította, átkarolta és mondta nekik: ,Bárki, aki befogad egy ilyen fiatal gyermeket az én nevem alapján, engem fogad be; bárki pedig, aki engem befogad, nemcsak engem fogad be, hanem azt is, aki engem elküldött.’”

16. Hogyan mutatta ki Jézus a gyermekek iránti szeretetét még otthonában, Názáretben is?

¹⁶ Feljegyzett esetek mutatják, hogy Jézus szerette a gyermekeket. Mivel saját földi családjában a legidősebb fiú volt, kétségkívül sok tennivalója volt féltestvérei — fiatalabb fivérei (Jakab, József, Simon és Júdás), valamint két vagy több nővére — gondozása terén, ott a galileai Názáretben. (Máté 13:53-56) Nem vetette meg őket tökéletlenségeik és hibáik miatt. Nem szolgáltatott okot arra, hogy megbotoljanak benne amiatt, hogy bármikor elmulasztotta volna kivenni részét a család támogatásából, hanem szorgalmasan dolgozott mint szakképzett ács. (Márk 6:3) Megtanulta értékelni a gyermekek ártatlan tulajdonságait, valamint a gyermekéhez hasonló tulajdonságokat felnőtt embereknél. Helyesen gyermekeket használt fel szemléltetéseiben.

17. Milyen kérdés merül fel azt illetően, hogy megközelíthetőek vagyunk-e gyermekes személyek számára?

¹⁷ Amikor teljesen elfoglal bennünket munkánk, valószínűleg nem vesszük szívesen, ha gyermekekkel kell törődnünk. Öntelt személyek vagy olyanok, akik érzik felelős állásuk súlyát és méltóságát, úgy tekinthetik magukat, mint akik fölötte állnak annak, hogy figyelmet szenteljenek naív gyermekekre vagy gyermekes felnőttekre. De mi van akkor, ha ezek a gyermekes egyének keresztények, vagy olyan intelligens egyének, akik keresztényekké akarnak lenni? Mi, akik már Krisztus tanítványai vagyunk, legyünk-e számukra megközelíthetőek és szükségleteik iránt figyelmesek?

18. Miért lenne az ilyen befogadó egyúttal Jézus befogadója is?

¹⁸ Nagyszerű kiváltságtól és áldástól esnénk el, ha gyermekes egyénektől megtagadnánk a segítséget. Ha érett keresztények — mint Jézus apostolai — megtagadnák egy újonnan alámerített keresztény befogadását, aki képletesen olyan, mint a Jézus szemléltetésében felhasznált fiatal gyermek, akit átölelt, akkor magát Jézust nem fogadnák be. Miért lenne ez igaz? Mivel Jézus azt mondta, hogy bárki, aki befogad „egy ilyen kisgyermeket”, Jézust is befogadja, mert ezt [Jézus] „neve alapján” teszi. Ez azt jelenti, hogy Jézus úgy tekinti, mintha Őt magát fogadták volna be mint Messiást vagy Krisztust. Ennek ellentéte is igaz lenne!

19. Egy gyermekes egyén ily módon történő befogadása kivel való viszonyunkat befolyásolja, és miért?

¹⁹ Ha egy megalázó feladatot [Krisztus] „neve alapján” vagy neve iránti tiszteletből végzünk el, akkor ez könnyebbé, kellemesebbé teszi számunkra. A cselekedet nemes ösztönzésből fakad. Továbbá összefüggésben van nemcsak a Jézus Krisztushoz, mennyei Atyjához fűződő viszonyunkkal. Ezt mutatják Jézus további szavai: „És bárki, aki befogad engem [vagyis aki befogad „egy ilyen kisgyermeket”], nemcsak engem fogad be, hanem azt is, aki engem elküldött.” (Márk 9:37, UV) Aki Jézust a földre küldte, hogy Messiás legyen, tulajdon mennyei Atyja, Jehova Isten volt. Jézus Krisztus és mennyei Atyja nem választhatók szét. Ők elválaszthatatlanul együtt járnak, amennyiben a célt és tevékenységet illetően egyek. Így, amit valaki a Fiúnak tesz, azt Jehova Isten úgy fogadja, mintha neki is tenné. Igazolja, hogy elfogadta a — mintegy neki nyújtott — befogadást, a befogadó megáldása által.

20. Hogyan vonatkozik ez az alapelv keresztény társainkkal való kapcsolatunk esetére, és milyen tulajdonság nélkülözhetetlen ahhoz, hogy részünk legyen a Királyságban?

²⁰ Fontos emlékeznünk erre az alapelvre keresztény társainkkal való kapcsolatunkban, különösen az olyanok esetében, akik mondhatni egyszerű „csecsemők” a Biblia megértését vagy a keresztény gyülekezetben való tagságot illetően. Péter apostol azt mondta azoknak, akiknek első ihletett levelét írta: „Mint újszülött csecsemők fejlesszetek ki vágyakozást az ige hamisítatlan teje iránt, hogy általa felnövekedhessetek a megmentésre, feltéve, hogy megízleltétek az Úr kedvességét.” (1Pét 2:2, 3, UV) Megoszthatjuk „az igét” az „újszülött csecsemők”-höz hasonlókkal, hogy felnövekedhessenek a megmentésre és érett keresztényekként ragaszkodhassanak hozzá. Következésképp, akik megközelíthetőnek mutatkoznak, készségesnek arra, hogy befogadjanak „egy ilyen kisgyermeket [Krisztus] neve alapján”, azt igazolják, hogy ők maguk is gyermekesek. Lényeges, hogy ilyenek legyenek, ha részt akarnak kapni a Királyságban. — Máté 18:2-4; Luk 18:16.

21. Mennyiben hasznos a gyülekezet számára az elmebeli és magatartásbeli alázatosság, valamint a vetélkedés és versengés hiánya?

²¹ A természetes emberi családokban éppúgy, mint a gyülekezetben is, igaz az, hogy ha tagjai elmében és magatartásban alázatosak, mint a kisgyermekek, akkor az egymáshoz való viszonyuk békés jellegű lesz. Az önző vetélkedés és az egymás torkának ugró versengés hiánya megnyugtató, az idegekre csillapítólag ható légkört hoz létre. Ha készségesek vagyunk és készek vagyunk szolgálni még a legalantasabb feladat elvégzésében is, csak így segíthetünk mások szükségleteit kielégíteni és jólétét előmozdítani. Ez viszont hozzájárul az egész gyülekezet épüléséhez és megerősítéséhez, valamint pozitív, jó tetteket vált ki.

22. Mi az a hatalmas tényező, mely hozzásegít bennünket ahhoz, hogy ‚legyünk békében egymással’?

²² Ily módon a bibliai igazságokban és keresztényi tapasztalatokban legfiatalabb, legfejletlenebb vagy legvisszamaradottabb egyén sem kerüli el a figyelmünket. A gyülekezet melegen átöleli őt [Krisztus] „neve alapján”. Az ilyen gyülekezeti környezetben az Úr Jehova Isten szelleme uralkodik. Ez hatalmas tényező, mely segít a gyülekezeti tagoknak annak elérésében, hogy „legyetek békében egymással”. Az eredmény testvéri egység lesz.