Kik pusztítják az esőerdőket?
ERRE a kérdésre gyakran az a válasz, hogy a világ szegényei. Évszázadokon át a trópusi országokban a parasztok erdőirtásos és felperzseléses módszerrel tették földjeiket mezőgazdasági művelésre alkalmassá. Kivágtak egy bizonyos erdőrészt, majd fölperzselték, és vagy közvetlenül az égetés előtt vagy utána, bevetették földjeiket. Az erdők hamuja kiváló táperőnek bizonyult a termés szempontjából.
Ez a fajta trópusi földművelés már nagyon régen felhívta a figyelmet egy meglepő igazságra: arra, hogy a trópusi esőerdők 95 százalékban igen gyenge, sovány talajon nőnek. Az erdőben a tápanyagok újrahasznosítása oly gyors ütemű, hogy azok többnyire a fákban és fenn a magasban levő növényzetben vannak biztonságban az esők ellen, amelyek a tápanyagokat kimossák. Az esőerdő tehát tökéletesen alkalmazkodott környezetéhez. A földművelő gazdák esetében azonban nem egészen ilyen jó a helyzet.
A szegények helyzete
Az esők túl hamar kimossák a földből az erdők felperzseléséből származó hamut, a talaj táperőit. Emiatt a gazdálkodás lassan már kezd lidércnyomásossá válni. Ahogyan egy szegény bolíviai gazdálkodó is megfogalmazta: „Az első év a fák kivágásával és elégetésével telt el, a hamuban a gabona nagyra nőtt és jóízű volt, és mi mindannyian azt gondoltuk, hogy végre célba értünk . . . De azóta a helyzet rosszabbra fordult. A talaj egyre szárazabb lesz, és a gyomon kívül szinte semmi sem terem rajta . . . És a rovarkártevők? Még sohasem láttam ennyi fajtát . . . Teljesen tönkrementünk.”
A múltban egy gazdálkodónak egyszerűen csak ki kellett irtani egy kis erdőrészt, régi földparcelláját pedig hagynia kellett parlagon heverni. Amikor ez a rész újra erdővé vált, megint csak annyi volt a teendője, hogy ki kellett vágni a fákat. Természetesen e folyamat működőképességéhez az szükséges, hogy a mezőgazdasági termelésre alkalmassá tett parcellákat az eredeti erdő vegye körül, hogy a rovarok és állatok szétszórhassák a magvakat és beporozhassák az új növényeket. Ez persze időt igényel.
A robbanásszerű népességszaporulat szintén változtatott a viszonyokon. Mivel egyre kevesebb hely jut egy-egy termelőnek, a parlagon hagyás időszakai egyre rövidebbek. Gyakran a bevándorló gazdálkodók egyszerűen néhány éven alatt kizsigerelik földjüket, és aztán tovább terjeszkednek az erdőben, miközben széles sávot felperzselnek maguk előtt.
A helyzet súlyosbodásában egy másik tényező is szerepet játszik: A kevésbé fejlett országok népeinek közel kétharmada kénytelen a főzéshez és a melegítéshez tüzifát használni. Több mint egy milliárd ember csak úgy tudja beszerezni tüzelőanyagát, hogy gyorsabb ütemben vágja ki az erdőt, mint ahogy annak pótlását jelenleg megoldják.
A mélyebben gyökerező okok
Természetesen könnyű a szegényeket okolni. De James D. Nations és Daniel I. Komer ökológusok megfogalmazása szerint „ez egyértelmű azzal, mintha azt mondanák, hogy a háborúk okozói maguk a katonák”. Hozzáfűzik: „Pedig ők csak egyszerű bábuk a tábornokok sakktábláján. Az ültetvényesek erdőirtásban betöltött szerepének megértése céljából azt kell megkérdeznünk, miért ezek a családok hatolnak be elsőként az esőerdőbe. A válasz nagyon egyszerű: nincs másutt földjük.”
Az egyik trópusi országban a föld közel 72 százalékát olyan földbirtokosok tartják a kezükben, akik a lakossáknak mindössze 2 százalékát teszik ki. Eközben a gazdálkodó családok 83 százalékának vagy nincs akkora földje, amiből meg tudna élni, vagy egyáltalán nincs földje. Ez a kép sokféle formában ismétlődik meg szerte a világon. Magánkézben levő óriási birtokokon nem a helyi lakosság táplálékát termelik meg, hanem olyan exportárukat termelnek, amelyeket a mérsékelt égöv alatt élő gazdag nemzeteknek adnak el.
Ezenkívül a fakitermelő iparág a másik jelentős bűnös tényező. Az erdőre gyakorolt közvetlen káros hatása mellett a fakitermelés miatt az esőerdők még könnyebben esnek a tűz vagy az emberek áldozatául. Fakitermelés céljából lánctalpas talajgyalukkal esnek neki az érintetlen erdőknek és egyben ezzel utat vágnak a bevándorló gazdálkodók előrenyomuló tömegei számára.
És amikor kiderül, hogy a földművelés nem kifizetődő — ez pedig gyakran előfordul —, szarvasmarha-tenyésztők vásárolják meg a földet és legelőkké alakítják át szarvasmarha legeltetés céljából. Ez különösen Dél- és Közép-Amerikában gyakori jelenség. Az itt tenyésztett szarvasmarhák zömét a gazdagabb nemzeteknek exportálják. Az Egyesült Államokban egy házimacska átlagosan több marhahúst fogyaszt el évente, mint egy átlag közép-amerikai lakos.
Végső fokon a fejlett országok azok, amelyek anyagilag támogatják a trópusi esőerdők pusztítását — azért ugyanis, hogy farkasétvágyukat kielégíthessék. Az egzotikus fák, a trópusi termékek és a marhahús, amelyeket nagy előszeretettel vásárolnak fel a trópusi nemzetektől, együttvéve mind az erdők irtását és zsugorodását kívánják meg. Az amerikaiak és európaiak kokainszenvedélyének kielégítése Peruban több százezer hektár esőerdő kiirtását jelentette, mert csak ezen az áron tudtak a jól jövedelmező kokaincserje terméséhez — termesztése érdekében — területhez jutni.
Örvendetesnek nem mondható nyereség
Sok kormány az erdőirtás lelkes híve. Adókedvezményt biztosít a marhatenyésztőknek, rönkfakitermelő vállalatoknak és az exportra termelő gazdaságoknak. Egyes nemzetek földparcellát adnak annak a termelőnek, aki vállalja, hogy az erdő kiirtásával „feljavítja” azt. Délkelet-Ázsiában az egyik ország több millió bevándorló gazdálkodót szállított el elhagyatott távoli esőerdeibe.
Ezt a politikát azzal próbálják alátámasztani, hogy az esőerdők hasznosítása a szegények javát és a roskadozó gazdasági élet fellendítését szolgálja. E politika bírálói szerint azonban még az ilyen rövidtávú nyereségek is megtévesztőek. Például az a föld, amely nem kecsegteti jó terméssel a gazdálkodót, lehet, hogy a legeltetéses marhatenyésztés számára sem lesz kedvezőbb. Rendszerint tíz év után az ilyen állattenyésztési területet otthagyják.
Gyakran a rönkfakitermelés sem kedvezőbb. Ha a trópusi keményfákat kivágják az erdőkből, nem gondolva a jövőre, az erdők gyorsan összezsugorodnak. A Világbank becslése szerint a trópusi fát exportáló jelenlegi 33 ország közül több mint 20 ország exportképtelenné válik tíz éven belül. Thaiföldön olyan drasztikus ütemben folyt az erdőirtás, hogy törvényileg kellett megtiltani minden rönkfakitermelést. A becslések szerint a Fülöp-szigeteken az 1990-es évek közepére teljesen kiirtják az erdőket.
Az egészben a legkegyetlenebb irónia az, hogy a tanulmányok kimutatták, hogy egy esőerdőnyi terület többet jövedelmez, ha érintetlenül hagyják, és termékeit — például a gumigyantát és a gyümölcsöket — összegyűjtik. Igen, több pénz származna ebből, mint a gazdálkodásból, a legeltetéses állattenyésztésből és a fakitermelésből. Ennek ellenére tovább folyik a pusztítás.
Bolygónk természetesen nem képes örökké elviselni ezt a mostoha bánásmódot. Ahogyan a Saving the Tropical Forests című könyv megfogalmazza: „Ha tovább tart ez a jelenlegi erdőpusztítás, a kérdés nem az, hogy eltűnik-e az esőerdő, hanem az, hogy mikor tűnik el.” De csakugyan szenvedést jelentene a világ számára, ha az összes esőerdőt kipusztítanák?
[Kép a 16. oldalon]
Az erdőpusztítás módjai
Áradások duzzasztógátak miatt
Erdőirtásos és fölperzseléses földművelés
Fakitermelés és feldolgozás
Legeltetéses szarvasmarha-tenyésztés