Közel 70 éve szolgálom Jehovát Kubában

Ezen a kis településen békés volt az élet. Több rokonunk is ott lakott a közelünkben: nagybácsik, nagynénik és nagyszülők. Mindig volt mit ennünk, és boldogok voltunk.

Úgy ötéves lehettem, amikor a szüleim elkezdték tanulmányozni a Bibliát Walton Jonesszal. Ez a testvér nagyon lelkesen hirdette a jó hírt, és kész volt 10 órát gyalogolni, hogy eljusson a falunkba. Mindig, amikor eljött hozzánk, sok rokonunk összegyűlt a nagyszüleim házában, és órákig beszélgettünk a Bibliáról. A szüleimnek nagyon tetszett, amit tanultak, akárcsak a nagybátyámnak, Pedrónak és a nagynénémnek, Elának. Így rövid időn belül mind a négyen megkeresztelkedtek. Ela már közel 100 éves, de még mindig úttörőként szolgál Kubában.

Akkoriban Jehova Tanúi szabadon gyakorolhatták a vallásukat az országban. Az emberek jól ismertek minket arról, hogy házról házra prédikálunk bibliai kiadványokkal teli táskákkal. Mennyit gyalogoltunk akkoriban! Mindig jó érzéssel gondolok vissza gyermekkoromnak erre az időszakára. Akkoriban kedvezőek voltak a körülmények a szolgálathoz, de hamarosan nehezebbre fordult a helyzet (2Tim 4:2).

NEHÉZ IDŐK

Körülbelül ötéves voltam, amikor az apukám és a nagybátyám elutaztak egy kongresszusra a sziget egy másik részére. Mire hazajöttek, mindketten tífuszosak lettek, mivel valahol véletlenül fertőzött vizet ittak. Emlékszem, hogy a nagybátyámnak kihullott a haja a betegség miatt. De apukám sajnos nem élte túl. Csupán 32 éves volt, amikor meghalt.

Ezután anyukám úgy döntött, hogy a bátyjához költözünk egy másik faluba, Lombillóba. Így sajnos távolabb kerültünk a rokonainktól, például a nagyszüleinktől, akiket nagyon szerettünk. De anyával és a húgaimmal továbbra is ragaszkodtunk Jehovához.

1957. augusztus 26-án keresztelkedtem meg tízévesen egy víztározóban, Lombillo közelében. Akkor még nem is sejtettük, hogy két éven belül drasztikusan megváltozik a helyzetünk Kubában. 1959-ben a kormányt megdöntötték, és a kommunista rezsim került hatalomra.

Az új kormány egyik fő célja az volt, hogy megerősítse a katonai erejét. Ez megnehezítette a helyzetünket, hiszen Jehova Tanúi, bárhol éljenek is, nem foglalnak állást politikai kérdésekben, és nem fognak fegyvert. Bár hosszú ideig szabadon szolgálhattuk Jehovát, ez fokozatosan megváltozott. Végül betiltották az összejöveteleinket és a prédikálómunkát, és több száz testvérünk börtönbe került. Voltak, akiket többször is megvertek, és nem kaptak elég ennivalót. Még az is előfordult, hogy az ételben volt vér, amit a Biblia szerint tilos megennünk.

A sok nehézség ellenére a testvérek továbbra is megtalálták a módját, hogy összegyűljenek Jehova imádatára (Héb 10:25). Még kongresszusokat is tudtunk tartani az ország különböző pontjain, például farmokon és más szokatlan helyeken. Egyszer egy testvér felajánlotta a hatalmas istállóját, hogy ott tarthassuk meg a kongresszust. Nem volt lehetőségünk előtte kitakarítani, vagy kiterelni a juhokat, úgyhogy a kongresszus programját az igazi és a jelképes juhok együtt hallgatták (Mik 2:12).

Mindig mindent megkaptunk, amire szükségünk volt a hitünk erősítéséhez. Sok testvér fáradozott ezért, és mi nagyon hálásak voltunk nekik. Például, a kongresszusok programját felvették kazettára, és aztán körbeküldték az egész országban. Többször is volt olyan, hogy mindössze két testvér volt megbízva azzal, hogy felkészüljön az előadásokra, megtartsa azokat, és elkészítse a hangfelvételt. Mivel ezt a feladatot titokban kellett elvégezniük, időnként a háttérben kakaskukorékolás vagy más érdekes zaj hallatszott. Ha a kongresszus helyszínén nem volt áram, a testvérek akkor is találtak megoldást a magnó működtetésére. Lerögzítettek egy biciklit, csatlakoztattak hozzá egy dinamót, és valaki pedálozott, hogy áramot termeljen. Bár a körülmények nem voltak ideálisak, és nem jutott el hozzánk annyi kiadvány, mint más országokba, mindig volt elég szellemi táplálékunk. Nagyon örültünk, hogy a testvéreinkkel együtt szolgálhatjuk Jehovát! (Neh 8:10).

ÚTTÖRŐSZOLGÁLAT ÉS CSALÁDALAPÍTÁS

Amikor 18 éves lettem, elkezdtem az általánosúttörő-szolgálatot egy Florida nevű városban. Körülbelül egy évvel később kineveztek különleges úttörőnek Camagüeybe, amely a tartomány székhelye. Itt ismertem meg Emiliát, egy gyönyörű testvérnőt San Diego de Cubából. Udvarolni kezdtem neki, és egy éven belül összeházasodtunk.

Az esküvő után teljes időben kezdtem dolgozni az egyik állami cukorgyárban. Emiliával nem tudtuk folytatni az úttörőzést, de szerettünk volna minél többet tenni Jehováért. Ezért azt a műszakot vállaltam a gyárban, amelyik hajnali 3-tól délelőtt 11-ig tartott. A koránkelés nem volt a szívem csücske, de így rendszeresen eljutottam a szolgálatba, és minden összejövetelen ott tudtam lenni Emiliával.

1969-ben megszületett az első gyermekünk, Gustavo. Nagyjából ezzel egy időben a testvérek megkértek, hogy folytassam a teljes idejű szolgálatot mint körzetfelvigyázó. Akkoriban Kubában nem volt szokatlan, hogy valaki egyszerre legyen családapa és körzetfelvigyázó. Én is vállaltam a feladatot, és ezzel kezdetét vette életünk egyik legelfoglaltabb, de egyben legboldogabb időszaka. Emiliával nagy megtiszteltetésnek éreztük, hogy ilyen különleges módon szolgálhatjuk a testvéreinket. Időközben megszületett a többi gyermekünk: a fiaink, Obed, majd Abner, és néhány évvel később a kislányunk, Mahely.

A körzetmunkában töltött évek alatt jó volt látni, mennyire megáldotta Jehova a népét Kubában. Azért is szívből hálás vagyok, hogy segített úgy felnevelni a gyermekeinket, hogy megszeressék őt. Hadd meséljek még egy kicsit arról, milyen volt az életünk, mialatt körzetfelvigyázóként szolgáltam.

KÖRZETMUNKA A BETILTÁS IDEJÉN

A 60-as és 70-es években egyre rosszabb lett a helyzet a betiltás miatt. A királyságtermeket és a havannai fiókhivatalt bezárták. A misszionáriusokat kiutasították az országból, és sok fiatal testvért bebörtönöztek.

A betiltás miatt csak hétvégente látogathattuk meg a gyülekezeteket, ezért egy-egy gyülekezethez két egymás utáni hétvégén is elmentünk. Kevés holmit vittünk magunkkal, és sokszor biciklivel utaztunk, mert így voltunk a legkevésbé feltűnőek. Az ilyen hétvégéket nem vertük nagy dobra, és azt a látszatot keltettük, hogy a rokonainkat látogatjuk meg. Ez nem is volt nehéz, hiszen annyira otthon éreztük magunkat a testvéreink körében (Márk 10:29, 30). Inkább arra kellett odafigyelnünk, hogy ne felejtsük el a látogatásunk eredeti célját. Végig nagyon óvatosak voltunk, mert gyakran követtek minket rendőrök, és volt, hogy ki is hallgattak. Azok a testvérek, akik szállást adtak nekünk, nagy kockázatot vállaltak. Ha kiderült volna, hogy miért vagyunk náluk, le is tartóztathatták volna őket (Róma 16:4).

Megismertünk sok testvért és testvérnőt, akik rendkívül vendégszeretőek voltak annak ellenére, hogy szűkösen éltek. Néhány helyen úgy éreztük, hogy több szúnyog él, mint ember. De ilyenkor a testvérek odaadták az egyetlen szúnyoghálójukat, hogy nyugodtabban tudjunk aludni. Sokszor olyanok is vendégül láttak minket, akiknek alig volt ennivalójuk. Ha tudtuk, hogy egy nagyon szegény családhoz megyünk, vittünk magunkkal ételt, hogy megosszuk velük.

Amikor a gyülekezeteket látogattuk, nem jöhetett velünk az összes gyermekünk. Általában csak egyet vittünk magunkkal, a többiekre pedig anyukám és a húgom vigyázott otthon. És bizony voltak előnyei annak, ha egy kisbabával utaztunk. Többször is előfordult, hogy a rendőrök átkutattak minket. Ezért a kiadványokat abba a zsákba rejtettük, amelyikbe a koszos pelenkákat gyűjtöttük, vagyis egy olyan helyre, ahol biztosan nem turkáltak a rendőrök.

Lenyűgöző, hogy Emilia milyen hősiesen helytállt anyaként, miközben engem is támogatott a teljes idejű szolgálatban. Nekem az adta fel a leckét, hogy összeegyeztessem a munkámat a cukorgyárban és a feladataimat körzetfelvigyázóként. Időnként úgy oldottam meg, hogy a hétvégén a gyülekezeteket tudjam kiszolgálni, hogy hét közben egyszer-kétszer dupla műszakot vállaltam. De idővel a gyárban kineveztek csoportvezetőnek, és ezután már nem volt ilyen rugalmas a munkaidőm. Heti hét napot kellett dolgoznom. Azonban rájöttem, hogy ha annyi munkát adok ki a csoportomnak, ami egész hétvégére elég, akkor nincs nagy baj abból, ha én nem vagyok ott. Tudomásom szerint a főnökeim egyszer sem vették észre, hogy hiányzok a hétvégén.

ÖRÖMMEL SZOLGÁLUNK TOVÁBB A VÁLTOZÁSOK ELLENÉRE

1994-ben mind a 80 körzetfelvigyázót meghívták egy különleges találkozóra Havannába. Nagyon boldogok voltunk, hogy annyi év után végre találkozhattunk egymással! A program elején szó volt néhány szervezeti változtatásról, utána pedig elhangzott egy döbbenetes bejelentés. A testvérek azt tervezték, hogy mindannyiunk nevét megadják a hatóságoknak. De azt is elmagyarázták, hogy miért döntöttek így.

Már egy ideje tárgyalásokat folytattak a hatóságokkal, hogy javítsanak a kormány és Jehova Tanúi kapcsolatán. A hatóságok kértek egy listát a körzetfelvigyázók neveivel. A találkozón mindannyian hozzájárultunk, hogy megadják a nevünket. Ezután a helyzet fokról fokra jobb lett.

Idővel már szabadon prédikálhattunk és tarthattunk összejöveteleket, bár a hivatalos bejegyzésünk még váratott magára. Később kiderült, hogy a hatóságok már több körzetfelvigyázó nevét is tudták, de azt akarták, hogy megerősítsük az információikat.

1994 szeptemberében engedélyt kaptunk rá, hogy újra legyen fiókhivatalunk. Ráadásul azt az épületet használhattuk, amit 20 évvel korábban bezártak.

1996-ban kaptunk egy telefonhívást. Meghívtak minket Emiliával, hogy szolgáljunk a Bételben. Megdöbbentünk, hiszen akkor még két gyermekünk velünk lakott. El is mondtam a testvéreknek, hogy az elsődleges felelősségünk az, hogy gondoskodjunk a gyermekeinkről. A testvérek kedvesen reagáltak, és azt mondták, hogy átgondolják a helyzetet. Később újra kerestek minket, és elmondták, hogy a gyerekekkel együtt szívesen látnak minket a Bételben. Így hát elfogadtuk a meghívást, és elkezdtük megszervezni, hogy odaköltözzünk Havannába.

Őszintén szólva, eleinte nem igazán élveztem a Bétel-szolgálatot. A sok év alatt nagyon megszerettem az utazómunkát, és a szívem még mindig odahúzott. Nehéz volt egész nap egy irodában lennem. De aztán a többi bételes és az én drága feleségem segített változtatni a szemléletmódomon. Megszerettem az itteni munkámat, és a mai napig örömmel szolgálok a Bételben.

Emiliával érezzük, hogy az idő elhaladt felettünk. De nagyon örülünk, hogy az évek alatt sok drága testvérrel és testvérnővel ismerkedhettünk meg és szolgálhattunk együtt. Az pedig különösen boldoggá tesz minket, hogy a gyermekeink, és az unokáink is Jehova imádatát választották. Teljesen egyetértünk János apostollal, aki időskorában ezt írta: „Az szerzi nekem a legnagyobb örömet, amikor azt hallom, hogy a gyermekeim az igazságban járnak” (3Ján 4).

Emiliával majdnem 30 éve szolgálunk a Bételben. A rákkal és az időskorral való küzdelem ellenére mindennap igyekszünk a tőlünk telhető legtöbbet tenni. Az igaz, hogy az évek alatt voltak nehézségeink. De nagyon boldogok vagyunk, hogy mintegy 70 évet tölthettünk el „a boldog Isten” szolgálatában ezen a gyönyörű szigeten, Kubában (1Tim 1:11; Zsolt 97:1).