Tanúk a földnek mind végső határáig

ETAH

THULE

GODHAVN

GODTHÅB

JULIANEHÅB

ANGMAGSSALIK

A THULE szó egy név része, amelyet már az ókori időktől fogva a földrajzi vagy egyéb vonatkozású végső cél leírására használtak. Ma Thule egy település neve, mely Grönlandnak, a világ legnagyobb szigetének messzi északi részén fekszik. A települést 1910-ben nevezték el, amikor egy dán felfedező, Knud Rasmussen kiindulópontnak használta sarkkutató expedíciókhoz. Ha Thuléba megyünk, ez ma is inkább expedíció, semmint kellemes utazás.

Mégis sürgős szükség van expedíciókra Thuléba. Jézus parancsára reagálva, hogy „lesztek nékem tanúim . . . a földnek mind végső határáig”, Jehova Tanúi buzgón viszik Isten Királyságának a jó hírét erre a helyre, a föld egyik legészakabbra fekvő, fennmaradt emberi településére (Cselekedetek 1:8; Máté 24:14).

„Mikor mehetünk már Thuléba?”

Két dán Tanú érkezett meg 1955-ben Grönlandra, akik szerettek volna részt venni a prédikálómunkában „a földnek mind végső határáig”. Mások is jöttek később, s prédikálásukkal fokozatosan bemunkálták a déli és a nyugati partot egészen a Melville-öbölig, bizonyos részeket felfelé a keleti parton. De az ennél távolabbi területeket, mint például Thule, szinte kizárólag levélen vagy telefonon keresztül érték el.

Egyik nap 1991-ben, Bo és felesége, Helen, két teljes idejű szolga, egy sziklán állva a Melville-öblön túlra néztek. Ahogy észak felé néztek, ezen tűnődtek: „Mikor leszünk képesek elmenni egészen Thuléig, hogy elvigyük a Királyság jó hírét az ott élő embereknek?”

Werner, egy másik teljes idejű szolga, 1993-ban 5,5 méteres, Qaamaneq (Világosság) nevű motoros siklócsónakjával megkísérelt átjutni a Melville-öblön. Már 1200 kilométert hajózott felfelé Godthåbtól Upernavik területére. Mégis, teljesen más átkelni a Melville-öblön — 400 kilométert megtenni a nyílt, sarkvidéki vizen. Az év nagy részében az öblöt jég torlaszolja el. Werner sikeresen átkelt az öblön, bár a jég miatt tönkrement egy motorja. De tudott prédikálni, még mielőtt vissza kellett volna fordulnia.

Útban Thule felé

Ez után az utazás után Werner kezdett újabb terveket szőni. Beszélt Arnéval és Karinnal — akiknek szintén volt csónakjuk, hétméteres, négy fekhelyes, ráadásul modern navigációs felszereléssel ellátott csónakjuk —, hogy utazzanak közösen Thuléba. A csónakok szolgálhatnának szálláshelyül, és két csónakkal, együtt utazva kevésbé volna kockázatos átkelni a Melville-öblön. Ahhoz, hogy be tudják munkálni azon a területen a 600 lakosú legnagyobb várost és a környező hat települést, segítségre volt még szükségük. Ezért meghívták Bót és Helent, Jørgent és Ingét — mindannyian tapasztalt szolgák, akik gyakran utaztak már ebben az országban —, hogy jöjjenek velük. A csoportból öten grönlandi nyelven is beszéltek.

Már előre elküldték a bibliai irodalmat. A csónakokat is megrakodták irodalommal, a szükséges élelem-, víz- és üzemanyag-ellátással, valamint egy pótmotorral és egy kis gumicsónakkal. Majd 1994. augusztus 5-én, több hónapig tartó előkészület után a csapat összegyűlt, és mind a két csónak készen állt megrakodva Ilulissat kikötőjében. Megkezdődött az északi utazás. Werner, Bo és Helen a kettő közül a kisebbik csónakon utazott. „Semmit sem tudtunk csinálni, csak ültünk vagy feküdtünk az ágyon és kapaszkodtunk valamiben” — írja Bo. Figyeljük meg, mit ír a hajónapló.

„Hosszú szakaszokon nyugodt volt a tenger. Tündöklő panoráma bontakozott ki szemünk előtt — a csillogó tenger, a sűrű ködgomolyag, a ragyogó napsütés és a kék ég, a leglenyűgözőbb formájú és színárnyalatú jéghegyek, egy úszó jégtáblán sütkérező barna rozmár, a partvidék a sötét hegyi emelkedőkkel és a kicsiny síkságokkal — a látvány változatossága kifogyhatatlan volt.

A legérdekesebb rész természetesen az volt, amikor meglátogattuk az útba eső településeket. Mindig voltak emberek, többnyire gyermekek, akik lejöttek a mólóhoz, hogy megnézzék, kik a látogatók, és hogy köszöntsék őket. Bibliai irodalmakat terjesztettünk el, és kölcsönadtunk az embereknek egy videofilmet a szervezetünkről. Sokan meg tudták nézni, mielőtt még elmentünk volna. Dél-Upernavikban többen is kieveztek csónakjainkhoz, mielőtt megérkeztünk. Így hát egész este voltak vendégeink a csónakon, és sok bibliai kérdésre adtunk választ.”

Ekkor, az út első 700 kilométere után a két csónak készen állt, hogy átszelje a Melville-öblöt.

A kritikus pont

„Sokan azt tartották, hogy ez kritikus pontja az utazásnak. S nekünk egyvégtében kellett átkelnünk, mivel Savissivik települését (ahol a terület kezdődik, és ahol egyébként menedéket találhattunk volna) még mindig jég zárta el.

Így hát nekiindultunk. Mivel sok volt a jég, még kijjebb hajóztunk a nyílt tengeren. Szerencsére a víz nyugodt volt. Az első néhány órában nem történt semmi — az óceánban kilométerről kilométerre szeltük a habokat. Estére megláttuk Cape Yorkot, és lassan észak felé fordultunk, közelebb a szárazföldhöz. Itt megint jég volt — régi, vastag és széteső jégtáblák, amerre csak a szem ellátott. Hosszú darabon követtük a jég szélét, néha keskeny szorosokon manővereztünk keresztül. Ezenkívül köd volt, sűrű, szürke krém, kiváltképp gyönyörű a lemenő nap fényében. S a hullámok! Köd, hullámok, jég, s mindez egyszerre — általában ezek közül bármelyik önmagában is elég nagy kihívást jelent.”

Fogadtatásunk

„Ahogy Pituffik közelébe kerültünk, csendesebb vizekre értünk. A természet csodálatosan fogadott minket: a nap magasan fenn a kék, gyönyörű kék égen; szemben velünk a széles, fényes fjord, sodródó jéghegyekkel tarkítva; s messze előttünk Dundasban a szikla jellegzetes sziluettje — a régi Thule!” Körülbelül száz kilométerrel még északabbra az utasok megérkeztek végső céljukhoz.

Már alig várták, hogy elkezdjenek házról házra prédikálni. Ketten közülük goromba választ kaptak az első ajtónál. „Visszautasítottak minket, mintha csak Dániában lettünk volna — mondták. — Ám a többség szívélyesen fogadott minket. Gondolkodó és jól értesült emberek voltak. Néhányan megemlítették, hogy már hallottak rólunk, és örültek, hogy végre eljöttünk. Találkoztunk néhány csodálatos emberrel, például fókavadászokkal, akik északi-sarki expedícióra jöttek, valamint az elégedett, igénytelen és a modern civilizációt kissé szkeptikusan szemlélő bennszülöttekkel.”

A következő néhány nap nagyszerű tapasztalatokat hozott mindannyiuknak. A bibliai irodalmat mindenhol értékeléssel fogadták. Több háznál a Tanúk azon nyomban bibliatanulmányozást kezdtek. Inge egy olyan otthonról számol be, ahol érdeklődésre talált: „Tiszta, kényelmes, egyszobás ház volt. Egymás után három nap meglátogattuk az ott lakó, szelíd embert, és nagyon megkedveltük. Igazi fókavadász volt, kajakja kinn volt a ház előtt. Sok jegesmedvét, rozmárt és természetesen fókát lőtt már. Amikor az utolsó látogatásunkkor egy imát mondtunk vele együtt, a szeme könnybe lábadt. Most mindent Jehova kezében kell hagynunk, és reméljük, hogy lesz időnk és lehetőségünk visszatérni.”

Thulét gyakran látogatják a kanadai eszkimók. Inge a következőkről számol be: „Helen és én sok kanadai eszkimóval találkoztunk. Érdekes módon tudnak kommunikálni a grönlandiakkal; úgy tűnik, az északi sarkvidéken élő emberek rokon nyelvet beszélnek. Bár a kanadai eszkimóknak megvan a saját írott nyelvük, mégis el tudták olvasni a grönlandi nyelvű irodalmunkat. Ez talán izgalmas lehetőségeket nyit meg előttük.”

Az 50-60 kilométerrel odébb fekvő településeket is meglátogatták csónakkal. „Amikor Qeqertat települése felé tartottunk, szorosan a tengerpart mellett haladtunk, remélve, hogy találunk agyaras cethalra vadászó embereket. Amint várható volt, egy sziklaperemen találtunk egy tábort, mely három-négy, prémbundába öltözött családból állt, sátrakkal, kajakokkal. A férfiak szigonnyal a kezükben felváltva ültek egy sziklán, figyelték az oly hőn áhított agyaras cethalakat. Mivel már napok óta hiába várakoztak, nem örültek túlságosan, amikor megláttak minket, mert talán még elriasztjuk a cethalakat! Úgy tűnt, teljesen a saját világukban élnek. Az asszonyok elfogadtak néhány irodalmat, de nem ez volt a megfelelő pillanat a további beszélgetésre. Végül este 11 órakor megérkeztünk Qeqertatba, és hajnali 2-kor fejeztük be az utolsó látogatást a településen!”

„Végül elértük Siorapalukot, a legészakibb települést Grönlandon. Homokos tengerparton fekszik, néhány zöld, fűlepte szikla lábánál, egyébként pedig sivár környezetben.” A Tanúk a prédikálómunkájukkal a szó szoros értelmében elérték a föld legvégső határát, legalábbis északi irányban.

Befejeződik az utazás

A Tanúk befejezték munkájukat. Házról házra és sátorról sátorra prédikáltak, irodalmakat adtak át, megrendeléseket vettek fel, videofilmeket mutattak be, sok grönlandival beszéltek, és bibliatanulmányozásokat vezettek. Elérkezett az ideje, hogy hazatérjenek. „Azon az estén, amikor beszálltunk a kis gumicsónakunkba, hogy elhagyjuk Moriusaq települését, elég sok ember lejött a partra, hogy elbúcsúzzon tőlünk; a kapott könyvekkel és füzetekkel integettek.”

Később, a tengerpart egy elhagyatott részén a Tanúk döbbenten látták, egy férfi integet egy szikláról — onnan, ahol a madár se jár! „Természetesen partra szálltunk, hogy találkozzunk vele. Kiderült, hogy egy Németországból, Berlinből való fiatalember, aki épp a tengerpart mentén utazik felfelé kajakjával, és egyhónapos útját tölti. Németországban Jehova Tanúi rendszeresen felkeresték, és már több könyve is van tőlük. Néhány órát vele töltöttünk, s igazán nagy hatással volt rá, hogy ilyen helyen Tanúkkal találkozik.”

Savissivik településénél, amelyet kikerültek odafelé, az utazó szolgákat örömmel fogadták. Néhányan már az előző évben kaptak irodalmat, és el is olvasták, s még több szellemi táplálékra éheztek.

Visszafelé a Melville-öblön 14 óra alatt keltek át. „Szemtanúi voltunk a napnyugtának, ami itt fent hosszú órákig tartó élmény, igéző színek szüntelen váltakozásával. A napfelkelte, ami rögtön követi a naplementét, szintén hosszú ideig tart. Miközben a naplemente még mindig piros és karmazsinszínekkel borította be legyezőszerűen az északkeleti égboltozatot, a nap egy kicsivel délebbre már kelt is fel. Ez olyan jelenet, amelyet lehetetlen pontosan leírni — vagy akár lefényképezni.” A legénység egész éjjel fennmaradt.

„Ahogy Kullorsuaq felé közeledtünk, nagyon fáradtak voltunk, de boldogok és elégedettek. Sikeresen befejeztük az utazást! Az út hátralevő részén nagy érdeklődésre találtunk a tengerpart mentén fekvő kisvárosokban és településeken. Gyakran tették fel a kérdést: »Miért ne tudnának önök közül néhányan velünk maradni? Annyira szomorúak vagyunk, hogy ilyen hamar elmennek!«”

Qaarsutban egy barátságos család meghívott öt látogatót, hogy egyenek velük együtt. „A család azt szerette volna, ha ott maradunk éjszakára. De mivel jobb volt, ha 40 kilométerrel távolabb horgonyzunk le, ezért visszamondtuk, és továbbhajóztunk. Később hallottuk, hogy egy nagy jéghegy vált le másnap kora reggel, s egy hullám 14 kis csónakot borított fel ott, ahol előzőleg voltunk!”

A csapat végül visszaért Ilulissatba, befejezve thulei expedícióját. Körülbelül ugyanebben az időben két másik hírnök indult útnak a Grönland keleti partján fekvő elszigetelt részekre. E két úton a hírnökök összesen 1200 könyvet, 2199 füzetet, valamint 4224 folyóiratot terjesztettek el, és 152 megrendelést vettek fel. Most telefonon és levélen keresztül tartják a sok új érdeklődővel a kapcsolatot.

A ráfordított idő, energia és költségek ellenére Jehova Tanúi nagy örömet találnak abban, hogy eleget tesznek Mesterük parancsának: „lesztek nékem tanúim . . . a földnek mind végső határáig” (Cselekedetek 1:8).

[Kiemelt rész a 28. oldalon]

Grönland keleti partján

KÖRÜLBELÜL ugyanabban az időben, amikor a hírnökcsapat elérte Thulét, egy Tanú házaspár, Viggo és Sonja egy másik bemunkálatlan területre utazott — a Grönland keleti partján fekvő Ittoqqortoormiitba (Scoresby Sound). Ahhoz, hogy eljussanak oda, Izlandra kellett utazniuk, vissza kellett repülniük a Grönland partján fekvő Constable Pointhoz, utána pedig helikopterrel kellett menniük.

„Ez volt az első alkalom, hogy Jehova Tanúi eljöttek ide — számol be róla a két úttörő, akiknek az anyanyelvük grönlandi. — Elszigeteltségük ellenére az emberek meglepően jól értesültek voltak. Mégis boldogok voltak, hogy új dolgokat tudhattak meg. Tehetséges mesélőkként lelkesen beszéltek fókavadászataikról és egyéb tapasztalataikról a természetben.” Hogyan reagáltak a prédikálómunkára?

„Ahogy házról házra prédikáltunk, találkoztunk J-vel, egy hitoktatóval. »Köszönöm, hogy engem is meglátogattak« — mondta. Megmutattuk neki irodalmunkat, és hogy miként kell használni. A következő nap eljött hozzánk, és szeretett volna a Jehova névről tudakozódni. Mutattunk neki egy magyarázatot saját grönlandi Bibliájának egyik lábjegyzetében. Amikor elmentünk, telefonált nuuki barátainknak, hogy kifejezze, mennyire hálás a látogatásunkért. Meg kell próbálnunk továbbra is segíteni ezt a férfit.

Találkoztunk O-val is, egy tanárral, aki ismeri Jehova Tanúit. Két órát adott nekünk, hogy beszéljünk 14-16 éves diákokból álló osztályával. Így hát megmutattuk nekik videofilmünket, és válaszoltunk a kérdéseikre. A Fiatalok kérdései — gyakorlatias válaszoka című könyvet, és a többi könyvet is úgy elkapkodták, mint a cukrot. Közülük három lánnyal találkoztunk később. Rengeteg kérdésük volt, az egyik lány különösen érdeklődött. Megkérdezte: »Hogy lesz valaki Tanú? Biztosan jó olyanoknak lenni, mint önök. Az apukám is az önök oldalán áll.« Megígértük, hogy írunk.

Az egyik településen találkoztunk egy másik hitoktatóval is, M-mel; érdekes volt a vele folytatott beszélgetés. Biztosított minket arról, hogy a kint lévő vadászok amint visszaérnek, meg fogják kapni az irodalmunkat. Most tehát ezen a távoli területen ő a mi »hírnökünk«.”

Bár az utazás körülményes volt és fárasztó, ez a két úttörő mégis úgy érezte, gazdag jutalmat kaptak erőfeszítéseikért.

[Lábjegyzet]