Óvakodj az önelégültségtől!
AZ ELSŐ században a farizeusok annak a jó hírnévnek örvendtek, hogy Isten igazságos imádói. Az Írások komoly tanulmányozói voltak, és gyakorta imádkoztak. Némelyek jóindulatú és ésszerű embereknek tekintették őket. A zsidó történész, Josephus ezt írta: „A farizeusok szeretik egymást, és a közösség érdekében összetartanak.” Nem csoda, hogy az akkori zsidó társadalomban valószínűleg őket tisztelték a leginkább, és nagy elismeréssel adóztak nekik!
Ma már azonban a „farizeusi” szó és a hozzá kapcsolódó kifejezések elítélőek, szinonimái az álszent, önelégült, szenteskedő, ájtatoskodó és szájhősködő szavaknak. Miért veszítették el a farizeusok jó hírnevüket?
Azért, mert a legtöbb zsidótól eltérően Jézus Krisztust nem tévesztette meg a farizeusok külseje. „Meszelt sírokhoz” hasonlította őket, „a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák” (Máté 23:27).
Igaz, nyilvános helyeken állva hosszan imádkoztak, de — ahogyan Jézus mondta — ezt csupán azért tették, hogy mások lássák. Imádatuk csupán látszatkeltés volt. Kedvelték az előkelő helyeket a vacsoráknál, és szerettek elöl ülni a zsinagógákban. Bár minden zsidónak rojtokat kellett hordania a ruháján, de a farizeusok, próbálva nagy hatást gyakorolni az emberekre, rendkívül hosszú rojtokat hordtak. Büszkén hivalkodtak megnagyobbított, írásszöveget tartalmazó dobozaikkal, amelyeket amulettekként hordtak (Máté 6:5; 23:5–8). Képmutatásuk, kapzsiságuk és gőgjük végül kegyvesztettséget hozott rájuk.
Jézus kimondta, hogy Isten elutasítja a farizeusokat: „Képmutatók, igazán prófétált felőletek Ésaiás, mondván: Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai” (Máté 15:7–9). Igazságosságuk valójában önelégültség volt. Jézus érthető módon így figyelmeztette tanítványait: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától” (Lukács 12:1, Újfordítású revideált Biblia). Napjainkban nekünk is óvakodnunk kell az önelégültségtől, illetve őrizkednünk kell attól, nehogy vallásos képmutatókká váljunk.
Ha így teszünk, fel kell ismernünk, hogy az ember nem válik önelégültté egyik napról a másikra. Ez a hajlam inkább fokozatosan, bizonyos idő alatt lopódzik bensőnkbe. Még figyelmetlenségből is elsajátíthatjuk a farizeusok nemkívánatos jellemvonásait.
Fölényes magatartás
Melyek ezek a jellemvonások, amelyektől óvakodnunk kell? Az önelégült emberek általában „úgy beszélnek, állnak és néznek, mintha sosem tettek volna semmi rosszat” — magyarázza az Encyclopædia of Religion and Ethics. Az önelégült emberek ezenkívül dicsekvők, és önmagukat előtérbe helyezik; főleg ez volt a baj a farizeusokkal.
Jézus egy szemléltetéssel írta le ezt a farizeusi tulajdonságot: „Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek.” Ezzel ellentétben a vámszedő alázatosan beismerte hibáit, és igazságosabbnak bizonyult, mint a dicsekvő farizeus. Jézus azoknak címezte ezt a szemléltetését, „kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették” (Lukács 18:9–14).
Tökéletlen emberekként néha talán úgy érezzük, hogy mi jobbak vagyunk mint mások, adottságaink vagy kedvező helyzetünk miatt. A keresztényeknek azonban gyorsan el kell vetniük maguktól az ilyen gondolatokat. Talán sokéves tapasztalatod van a keresztény életben. Talán ügyes bibliaoktató vagy. Vagy esetleg azt vallod, felkenettél, hogy Krisztussal uralkodj majd az égben. A gyülekezetben néhányan különleges kiváltságoknak örvendenek teljes idejű szolgákként, vénekként vagy kisegítőszolgákként. Kérdezd meg magadtól: „Mit gondolna Jehova rólam, ha a tőle kapottakat arra használnám fel, hogy másoknál különbnek érezzem magam?” Ez biztosan nem tetszene neki (Filippi 2:3, 4).
Ha egy keresztény fölényes szellemet nyilvánít ki Istentől kapott képességei, kiváltságai vagy hatalma miatt, valójában ellopja Istentől a dicsőséget és az érdemet, amely egyedül Őt illeti. A Biblia világosan figyelmezteti a keresztényeket, hogy ’ne gondolják magukat többnek, mint amennyinek gondolniuk kell’. Erre ösztönöz minket: „Egymás iránt ugyanazon indulattal legyetek; ne kevélykedjetek, hanem az alázatosakhoz szabjátok magatokat. Ne legyetek bölcsek timagatokban” (Róma 12:3, Úf, 16).
„Ne ítéljetek”
Az egyik bibliai enciklopédia szerint az önelégült személy „vagy azt gondolja magáról, hogy erkölcsiekben becsületes, vagy hogy igazként áll Isten előtt, mivel a jogi követelményekhez betű szerint ragaszkodik, figyelmen kívül hagyva azoknak szellemét”. Egy másik mű úgy írja le az önelégültet, mint aki „túlontúl vallásos ember, és minden idejét azzal tölti, hogy másokban keresi a gonoszságot”.
A farizeusok vétkesek voltak ebben. Idővel az ember alkotta szabályaik fontosabbnak tűntek mint Isten törvényei és alapelvei (Máté 23:23; Lukács 11:41–44). Kinevezték magukat bírákká, és hajlamosak voltak elítélni bárkit, aki nem felelt meg önelégült irányadó mértékeiknek. Fölényes magatartásukból és túlzott önbecsülésükből adódóan szükségét érezték annak, hogy másokat irányítsanak. Felbőszítette őket, hogy nem tudták Jézust irányítani, és ezért kitervelték, hogy megölik (János 11:47–53).
Milyen kellemetlen olyan valaki társaságában lenni, aki bírának nevezi ki magát, mindig a hibákat keresi, maga körül mindenkit fürkész és megrendszabályoz. Valójában a gyülekezetben senkinek sincs hatalma arra, hogy másokra erőltesse a véleményét és saját maga alkotta szabályait (Róma 14:10–13). A kiegyensúlyozott keresztények felismerik, hogy a mindennapi életben sok minden személyes döntés kérdése. Különösen azok kerüljék mások bírálgatását, akik hajlamosak a maximalizmusra és az igényességre.
Igaz, a keresztény gyülekezet felhatalmazást kapott arra, hogy legyenek irányelvei, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy Jehova földi szervezete zökkenőmentesen működjön (Zsidók 13:17). Néhányan azonban elferdítették ezeket az irányelveket, vagy hozzátették saját szabályaikat. Az egyik helyen a Teokratikus Szolgálati Iskolán minden férfi tanulónak öltönyt kellett viselnie, és a zakót be kellett gombolnia, amikor előadást tartott. Ha egy tanuló ezt nem tette meg, nem tarthatott többé előadást. Az ilyen merev szabályok helyett vajon nem volna ésszerűbb, és nem volna inkább összhangban Isten Szavának a szellemével, ha a szükség szerint kedves, személyes útbaigazítást adnának? (Jakab 3:17).
Az önelégültség azt a nézetet is támogathatja, hogy ha egy keresztény sok személyes nehézséget él át, akkor biztos valami nincs rendjén a szellemiségével. Pontosan ezt gondolta az önelégült Elifáz, Bildád és Cófár a hűséges Jóbról. Nem látták át teljesen a helyzetet, ezért elbizakodottak voltak, amikor Jóbot azzal vádolták, hogy valami rosszat tett. Jehova megfeddte őket, amiért elferdítve értékelték Jób próbáit. (Lásd: Jób 4., 5., 8., 11., 18., 20. fejezet.)
Helytelen buzgalom
Az önelégültséget és a buzgalmat gyakran egybekötik. Pál apostol a vallásos hajlamú zsidókról úgy beszélt, „hogy Isten iránt való buzgóság van bennök, de nem megismerés szerint. Mert az Isten igazságát nem ismervén, és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek” (Róma 10:2, 3). Farizeusként Pál maga is túlbuzgó volt, de ez a buzgalma helytelen buzgalom volt, s nem Isten igazságosságán alapult (Galátzia 1:13, 14; Filippi 3:6).
A Biblia helyénvalóan így figyelmeztet: „Ne légy felettébb igaz, és felettébb ne bölcselkedjél; miért keresnél magadnak veszedelmet?” (Prédikátor 7:16). A gyülekezetben egy keresztény talán kezdetben lelkiismeretes, de lelkiismeretessége és buzgalma önelégültséggé korcsosodhat. Ha ezt Isten igazságossága helyett emberi bölcsesség irányítja, a vallásos buzgalom bánthat másokat. Hogyan?
A szülők például túlságosan elmerülhetnek mások szellemi szükségleteinek a kielégítésében, s időközben talán elhanyagolják saját családjuk szükségleteit. Vagy talán a szülők túlbuzgók, és többet követelnek meg a gyermekeiktől, mint amit meg tudnak tenni (Efézus 6:4; Kolossé 3:21). Néhány gyermek, mivel képtelen megfelelni ezeknek az ésszerűtlen követelményeknek, úgy reagál, hogy kettős életet él. Az ésszerű szülő számításba veszi családja képességeinek a korlátait, és megteszi a megfelelő kiigazításokat. (Vö. 1Mózes 33:12–14.)
Ezenkívül a túlbuzgóság megfoszthat minket a tapintattól, a beleérző képességtől és a gyengédségtől, amely tulajdonságok alapvetőek, ha másokkal foglalkozunk. Valaki talán keményen dolgozik azon, hogy előmozdítsa a Királyság-érdekeket. Túlbuzgósága eközben azonban bánthat másokat. Pál ezt mondta: „ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból” (1Korinthus 13:2, 3).
Isten az alázatosakat kedveli
Keresztényekként már azelőtt fel kell ismernünk az önelégültség fenyegető voltát, mielőtt ránk törne. Kerülnünk kell a fölényes magatartást, mások megítélésének a szokását, és az emberi bölcsességen alapuló vakbuzgóságot.
Miközben óvakodunk a farizeusi magatartástól, ahelyett hogy másokat önelégültnek ítélnénk, jobban tennénk, ha saját hajlamainkra és jellemünkre irányítanánk a figyelmünket. Igaz, Jézus elítélte a farizeusokat, és „kígyók fajzatainak” tartotta őket, akik megérdemlik az örökké tartó pusztulást. De Jézus olvasni tudott a szívekben. Mi nem (Máté 23:33).
Keressük hát Isten igazságosságát, és ne a sajátunkét (Máté 6:33). Csak akkor nyerhetjük el Jehova kegyét, hiszen a Biblia így figyelmeztet mindannyiunkat: „az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád” (1Péter 5:5).