Testvéri közösségünk Boszniában levő tagjainak megsegítése
JEHOVA TANÚI nem vesznek részt a politikai viszálykodásokban (János 17:16). De mivel követik Pál azon tanácsát, hogy tegyünk jót „különösen a testvéri közösségünkkel”, ezért készek segítséget nyújtani keresztény társaiknak a háború sújtotta területeken (Galátzia 6:10, Beck). Amint 1993—1994 tele közeledett, Ausztriából és Horvátországból testvérek kockáztatták az életüket, hogy segítséget nyújtsanak a Boszniában élő hittestvéreiknek. A következőkről számoltak be.
1993 márciusától októberéig semmilyen lehetőség sem volt arra, hogy segélyszállítmányokat küldjünk Boszniába. Október elején azonban a hatóság közölte, hogy lehetséges a szállítmány bevitele. Mindazonáltal még mindig veszélyes vállalkozás volt, hiszen minden boszniai harcvonalon súlyos harcok folytak.
Ennek ellenére 1993. október 26-án kedden kamionjaink, 16 tonna élelmiszert és tűzifát szállítva a boszniai keresztény társainknak, elhagyták Bécset. A kerületkongresszusi kitűzőkártyánkat viseltük azonosításul.
Horvátország és Bosznia határához érkezve elkísértek minket egy katonai támaszponthoz, ahol teljesen átkutatták a kamionjainkat. Kérésünket, hogy szerb területen utazzunk keresztül, elutasították. Az átutazást csak Bosznia középső részén engedték meg — egyenesen a harcvonalon keresztül!
Hiábavaló erőfeszítések?
Amint a katonai kíséret elvezetett bennünket egyik ellenőrzési ponttól a másikig, tankok és gépfegyverek éktelen ropogását hallottuk. Éjszaka két tank és egy dzsip kíséretében mentünk át az erdőkön. Kamionjaink nagyon lassan haladtak át a harcvonalon! Minden jól ment reggelig, amikor is lövedékek süvítettek el a fejünk felett, és el kellett bújnunk egy hegy mögött. Kis idő múlva a lövöldözés megszűnt, és így folytatni tudtuk az utunkat.
Amikor megérkeztünk egy katonai táborhoz, a hadtestparancsnok megkérdezte, hogy kik vagyunk és mit akarunk. „A vállalkozásuk kudarcra van ítélve — mondta, miután kifejtettük célunkat. — Lehetetlen kijutniuk akár néhány méternyire is a táborból. Olyan nagy az éhínség az országban, hogy az emberek majd megtámadják és kifosztják magukat.” Arra buzdított minket, hogy forduljunk meg és térjünk vissza.
„Kudarcra voltak ítélve” erőfeszítéseink? Hiábavaló volt arra számítani, hogy át tudunk utazni a háború és éhség sújtotta területeken, megvédelmezve életünket és szállítmányunkat? Komoly döntést kellett hozni. Hallottuk már az ágyútűz és bombarobbanások fülsiketítő zaját. Mivel a katonákkal töltöttük az éjszakát, láthattuk, hogy készülnek a komoly harcra. Golyóálló mellényt viseltek és állig fel voltak fegyverkezve. Még a szakács hátán is volt gépfegyver. Mi pedig itt inget, nyakkendőt és kitűzőkártyát viseltünk! Bölcs dolog folytatnunk?
Megérkezés Travnikba
Úgy látszott, hogy az egyetlen reményünk az, ha a háborúban részt vevő harmadik féllel tárgyalunk. A következő reggelen megkérdeztünk egy fiatal hölgyet, hogy tudja-e, hol találjuk meg a csapat főhadiszállását. „Nincs messze — mondta. — Csak keresztülmennek az erdőn és ott találnak egy épületet, mely egykor kórház volt.” Szorongva vártuk, hogy menjünk. A katonák meghökkentek, hogy el merjük hagyni a tábort fegyverek nélkül.
Az egykori kórház romokban állt, de volt ott egy tiszt. Ráállt, hogy segít nekünk, és azt tanácsolta, hogy beszéljünk először a parancsnokával. Beültetett minket a megrongált autójába és sebesen végighajtott a harcvonal mentén. Megálltunk egy épületnél, ahol a parancsnok fogadott bennünket egy sötét szobában.
— A múlt éjszaka tüzet akartunk nyitni magukra — mondta. — Mit akarnak?
— Jehova Tanúi vagyunk és segélyszállítmányt szeretnénk vinni a testvéreinknek.
Ez nagyon megdöbbentette, és nagy hatást tett rá — mivel már hetek óta semmilyen segélyszállító konvoj sem merte megkockáztatni a Boszniába való bemenetelt. Miután alaposan átkutattak bennünket, adtak egy írásos igazolást. Az előző éjszaka úgy gondoltuk, hogy nem lesz lehetőségünk utunk folytatására, most pedig kíséret nélkül tettük meg!
Keresztülhajtottunk az erdőkön, elhagyva egyik ellenőrzési pontot a másik után, időnként pedig a harcvonal mentén vezetett az utunk. A veszély ellenére épségben érkeztünk meg Travnikba. Egy katona, aki hallott az érkezésünkről, berohant egy házba, ahol a testvéreink összegyűltek. „Itt vannak az embereik a kamionokkal!” — kiáltotta. Elképzelhetitek az örömüket. Bevittük az élelmet a házba, váltottunk néhány szót, de tovább kellett mennünk. Szürkület volt és még egy 32 kilométer hosszú, veszélyes út állt előttünk.
Útban Zenica felé
Egy kísérő kocsi vezetett át minket az erdőkön keresztül, nagy sebességgel haladva. Néhányan azt mondták, hogy sohasem fogunk Zenicába érni, de sikerült. Úgy tűnt, hogy a reménytelenség felhője ül a városon. Nem égtek a lámpák, és nem jártak autók az úton. Zenicát minden oldalról körülzárták, nagy éhséget és kétségbeesést okozva ezzel.
Amint végighajtottunk az utcán, meglepő dolgot láttunk — két keresztény testvérnő tanúskodott! Megtudtuk, hogy az előző napon a gyülekezetben a testvérek úgy határoztak, hogy a testvéreknek ki kell menniük az erdőbe élelmet keresni, mivel a készletüket felélték. Éppen jókor érkeztünk! Hajnali 4 órakor, amíg még senki sem volt az utcákon, kirakodtunk az egyik kamionból.
A következő nap kapcsolatba léptünk egy tábornokkal, aki nagyon meglepődött azon, hogy eljutottunk Zenicába. Most afelől érdeklődtünk, hogyan utazzunk a következő célállomásunk, Szarajevó felé.
„Hónapok óta senki sem kockáztatta meg kamionnal a bemenetelt” — mondta a tábornok. Végül engedélyt adott arra, hogy a hegyeken keresztül utazzunk. „De meg kell mondanom, hogy kemény lesz — figyelmeztetett. — Nem vagyok biztos abban, hogy kamionjaik végig kibírják.”
A tábornok nem túlzott. Mikor már csak 40 kilométerre voltunk Szarajevótól, egy 140 kilométeres kerülő utat kellett megtennünk az erdőkön át! Sohasem fogjuk elfelejteni a Zenicából Szarajevón keresztül Jablanicába három napon és két éjszakán át tartó utat, melyet gyakran óránként mindössze 5 kilométeres átlagsebességgel tettünk meg. Az „út” egy olyan ösvényből állt, melyet páncélautók jártak ki. Rettenetes szikladarabokon és gödrökön hajtottunk keresztül. Gyakran lámpa nélkül kellett vezetnünk és két alkalommal majdnem lecsúsztak kamionjaink a veszélyesen meredek hegyekről. Egy katonai teherautó jött a konvojunk után, egy pillanatra felkapcsolták a lámpájukat és máris rájuk lőttek. Időnként rendbe kellett hoznunk a megrongálódott hidakat és meg kellett javítanunk a gumikat.
Amint elértük Szarajevó peremvárosait, megkérdeztük, hogy beszélhetnénk-e a felelős tábornokkal. Mialatt várakoztunk, láttunk egy teherautót, mely tíz holttestet és egy zsák emberfejet vitt; a katonák a holttestek kiszolgáltatásán egyezkedtek — ez a rendkívül visszataszító látvány arra ösztönzött minket, hogy arra a napra vágyakozzunk, amikor megszűnnek a háborúk (Ésaiás 2:4).
Délelőtt 10-kor az egyikünk végre megkapta az engedélyt, hogy a tábornokkal és magas beosztású tisztjeivel beszéljen egy, csak gyertyával világított, sötét szobában.
— Kik maguk? — kérdezte a tábornok.
— Jehova Tanúi. A Szarajevóban élő Tanú-társainknak akarunk élelmiszert vinni.
— Tudják, hogy sok Jehova Tanúja van Szarajevóban?
— Igen, ezért vagyunk itt.
Ezután a tábornok megemlítette a nevét egy Tanúnak. — Ismeri?
— Igen, a barátunk.
— Az én barátom is — mondta a tábornok. — Együtt jártunk iskolába. Mióta Tanú lett, még jobban értékelem. Nagyon sokat tesz magukért. Kérem, beszéljen még Jehova Tanúiról.
Egyórás beszélgetés következett, amely után testvérünk több mint egy tucat folyóiratot és füzetet helyezett el. A második beszélgetés után a tábornok beleegyezett, hogy egy különleges intézkedést tesz, hogy a segélycsomagokat elszállíthassuk a szarajevói testvérekhez.
Nem kis vállalkozás volt. Körülbelül 30 személy, beleértve néhány nem Tanú egyént is, vitte el a csomagokat, melyek egyenként mintegy 25 kilogrammot nyomtak. Két éjszaka, este 8-tól reggel 5-ig — összesen 18 órát — fáradoztak ezen. Az egyik vén elmondta, hogy a szomszédai annyira meghatódtak a segélyakció miatt, hogy a testvérekkel együtt letérdeltek és hálát adtak Jehovának! Természetesen ők is kaptak egy kis élelmet.
Képzeljétek csak el a testvéreink örömét, amint megkapják a mintegy 11 000 kilogramm súlyú élelmiszersegélyt! A helyzet kétségbeejtő volt. Helyi viszonylatban 1 kilogramm lisztet 450 és 1000 márkának (jelenleg 31 500 és 70 000 forint) megfelelő áron árusítanak. Egy zsák fa körülbelül 400 márkába (28 000 forint), és egy liter diesel olaj 30 márkába (2100 forint) kerül.
Olyan érzésünk volt, mintha minden veszélyért cserébe, amivel útközben szembenéztünk, most jutalmat nyertünk volna. Élvezet volt megfigyelni a testvéreink örömét, amikor megkapták ezt a segélyszállítmányt. Ez olyan élmény volt, amit sem ők, sem pedig mi nem fogunk elfelejteni. De most a hazatérés kihívásán kellett elgondolkoznunk.
Hazatérés
— Merre menjünk vissza? — kérdeztük a tábornokot.
— Ugyanazon az úton, amelyen idejöttek — válaszolta.
Kimerültek voltunk, az üzemanyag fogytán volt, és nem volt pótkerekünk. Az eső elkezdett esni, sáros úton pedig nem tudunk menni. Megkérdeztük a tábornokot, hogy utazhatnánk-e délre.
„Ott most súlyos harcok folynak — mondta. — Még egy egér sem tud átmenni.” Egy kis idő múlva azonban újra fontolóra vette a dolgot. „Próbálják meg — mondta. — Elvégre ide is sikerült eljutniuk.”
Egy kamiont ott kellett hagynunk és a benne levő üzemanyagot szétosztottuk a másik háromba. Éjfélkor újra az erdő felé indultunk el.
A visszafelé vezető utunk nem volt problémamentes. Utunkba került egy katonai teherautó, mely féloldalára volt dőlve, ezzel részben eltorlaszolva egy hidat, melyre szükségünk volt az átkeléshez. Láttuk, hogy ha csak az egyik kerekét tudnánk elmozdítani, már akkor is elegendő helyünk volna az átkeléshez.
Egy felfegyverzett katonához fordultunk:
— Kivehetnénk a kereket és miután átmentünk a hídon újra visszatehetnénk?
— Ha hozzáérnek a kerékhez, a fegyverem működni fog — válaszolta a katona, célozva a fegyverével.
Úgy gondoltuk, hogy jobb lenne készíteni egy kis kávét és egy csészével megkínálni a katonát. Néhány óra hosszat beszélgettünk vele az 1991-es nemzetközi kongresszusokról, olyanokról, mint amilyet Zágrábban is megtartottunk. Ezután a hozzáállása megenyhült és megengedte, hogy kivegyük a kereket.
Jablanicánál egyikünk beszélt egy parancsnokkal az útról, melyet meg akarunk tenni. Nem akart hinni a fülének. „A Neretva-völgyön akarnak átmenni?”
Érthető módon megrémült. A Neretva-völgy hegyoldalait különböző csapatok tartják ellenőrzésük alatt. Folytonosan egymásra lövöldöznek. Mintegy 16 kilométernyi szakaszon az út veszélyes. „Hát ilyen az út — mondta a tábornok —, ennek ellenére keresztül akarnak menni?”
Miután mérlegeltük a helyzetet, a tábornok azt mondta, hogy mehetünk — de csak akkor, ha a hivatalos személyek elkísérnek minket. Azonban ezek a hivatalos személyek vonakodtak velünk jönni! Végül csak annyit kértünk, hogy egyszerűen vegyék fel a kapcsolatot a másik oldallal és közöljék velük az áthaladásunkat. Kíséret nélkül megyünk át a következő reggelen.
Nagy betűkkel felragasztottuk a kamionjainkra, hogy emberbaráti segélyt szállítunk. Miután elmondtunk egy imát, a völgybe hajtottunk. Megegyeztünk, ha lőnének, nem gyorsítunk és nem keltünk gyanút.
Átmentünk a hídon a folyó másik oldalára, és folytattuk utunkat a következő völgyön át állati tetemek, szétroncsolt teherautók és tankok mellett elhaladva. Egyszer csak észrevettük, hogy szárazföldi aknák vannak az utunkon, ezzel lehetetlenné téve az áthaladásunkat. A kamion dudájával addig dudáltunk, míg két katona kilesett egy szikla mögül. „Kik maguk? Mit akarnak?” — kérdezték.
Miután azonosítottuk magunkat, megkértük őket, hogy tegyék szabaddá az utat, amibe ők bele is egyeztek. Végül átértünk a másik oldalra.
Az ott levő katonák meghökkenve néztek ránk. Lassan előjöttek a rejtekhelyükről, és fegyvereiket közvetlenül ránk szegezve közeledtek a kamion felé. Megmutattuk az engedélyünket a rendszámtábláinkkal együtt, melyeket biztonsági okokból el kellett távolítani arra az időre, míg a harcvonalon vezetünk.
„Senki sem számított magukra — mondta egy katona. — Hogyan tudtak átjutni?”
Kérésünk ellenére, ezek közül az előörsök közül egyiket sem tájékoztatták jövetelünkről! A tiszt így folytatta: „Fegyvereinket kibiztosítottuk, és már úgy volt, hogy tüzet nyitunk.”
Megkérdeztük, hogy miért nem tették ezt.
„Fogalmam sincs — válaszolta a katona. — Azt hiszem ez a sors keze. Amikor megláttuk magukat a messzelátón keresztül, észrevettük az »emberbaráti segítség« feliratot és nem tudtuk, hogy mit csináljunk magukkal. Ezért vannak most itt.” Később szívből jövő hálaadó imát mondtunk Jehovának védelméért.
Bár zord körülmények uralkodnak, a boszniai testvérek és testvérnők szelleme lelkesítőleg hat. Megosztják egymással javaikat, s a hit és buzdítás szavait is sokszor hallják egymástól. Zenicában 40 tevékeny Tanú van, köztük 2 különleges úttörő, 11 kisegítő úttörő és 14 újonnan megkeresztelt személy. 65 Tanú és 4 kisegítő úttörő, aki még mindig Szarajevóban van, 134 bibliatanulmányozást vezet. A Tanúk átlagosan 20 órát töltenek el minden hónapban azzal, hogy beszélnek másoknak Isten Királyságának jó híréről.
Jehova Tanúi valóban egy világméretű testvéri közösséget alkotnak. Készek kockára tenni életüket azért, hogy jót tegyenek azokkal, akik közösségben vannak velük a hitben — még akkor is, ha azelőtt sohasem találkoztak velük. Miért? Mert szeretik őket. Jézus Krisztus ezt mondta: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (János 13:35). Bizonyára így van ez a Boszniában élő testvéreink esetében is.
[Térkép/képek a 24. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
Adriai-tenger
AUSZTRIA
SZLOVÉNIA
MAGYARORSZÁG
HORVÁTORSZÁG
BOSZNIA
Travnik
Zenica
Szarajevó
SZERBIA
[Képek]
Segítségnyújtás Boszniának és Hercegovinának
[Kép a 26. oldalon]
Egy felborított teherautó mellett araszolva