Miért engedi Isten az emberi szenvedést?

AZ EMBER történelmének kezdetén még egyszerűen nem volt bánatkönny vagy fájdalomkönny. Nem létezett emberi szenvedés. Az emberiség tökéletes kezdetet kapott. „Látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó” (1Mózes 1:31).

Néhányan azonban a következő ellenvetést hozzák fel: „Ádám és Éva története az Éden kertjében csupán allegória.” Sajnos a kereszténység sok papja mondja ezt. De nem kisebb tekintély, mint maga Jézus Krisztus bizonyította az Édenben történt események történelmiségét (Máté 19:4–6). Ezenkívül az egyetlen módja annak, hogy megértsük, miért engedte Isten az emberi szenvedést, ha megvizsgáljuk ezeket az eseményeket, amelyek az emberek történelmének kezdetén következtek be.

Az első ember, Ádám azt a megelégedéssel járó munkát kapta, hogy gondozza Éden kertjét. Isten azt a célt is kitűzte elé, hogy terjessze ki édeni otthonát egy egész földre kiterjedő gyönyörűség kertjére (1Mózes 1:28; 2:15). Segítségül ahhoz, hogy Ádám el tudja látni ezt az óriási feladatot, Isten házastársról gondoskodott, Éváról, és azt mondta nekik, hogy legyenek termékenyek, sokasodjanak és vessék uralmuk alá a földet. Ám még valami kellett ahhoz, hogy biztosan sikeres legyen Istennek a földre és az emberekre vonatkozó szándéka. Mivel az ember Isten képmására teremtetett, szabad akarattal rendelkezett; éppen ezért szükséges volt, hogy az ember akarata soha ne kerüljön ellentétbe Istenével. Egyébként zűrzavar lenne a világegyetemben, és így Isten szándéka, hogy a földet egy békés emberi család töltse be, nem valósulna meg.

Az Isten uralma iránti engedelmesség nem automatikusan történt. Ez az ember szabad akaratának szeretetteljes kifejezéseként működött volna. Arról olvashatunk például, hogy amikor Jézus Krisztusnak súlyos próbával kellett szembenéznie, így imádkozott: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lukács 22:42).

Ehhez hasonlóan Ádámon és Éván múlott, hogy kimutassák, szeretnék-e alávetni magukat Isten uralmának, vagy sem. Jehova Isten egy egyszerű próbáról gondoskodott evégett. A kert fái közül az egyiket „a jó és gonosz tudása fájának” nevezték. Ez jelképezte Isten jogát, hogy meghatározza a helyes magaviseletre vonatkozó irányadó mértékeket. Magyarán Isten megtiltotta nekik, hogy egyenek arról a bizonyos fáról. Ha Ádám és Éva engedetlenné válik, ez a halálukat jelenti (1Mózes 2:9, 16, 17).

Az emberi szenvedés kezdete

Egy nap Isten egyik szellemfia vette magának a bátorságot, és megkérdőjelezte Isten uralkodási módszerét. Egy kígyót használt fel szócsőként, ezt kérdezve Évától: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” (1Mózes 3:1, Katolikus fordítás). Ezáltal elhintette a kétség magvát Éva elméjében, hogy vajon jó-e Isten uralkodási módszere.a Erre Éva megadta a pontos választ, amelyet a férjétől hallott. Ekkor azonban a szellemteremtmény ellentmondott Istennek, és hazudott az engedetlenség következményeivel kapcsolatban, ezt mondva: „Bizony nem haltok meg; hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (1Mózes 3:4, 5).

Sajnos Évát rászedték, hogy azt gondolja, az engedetlenségnek nem emberi szenvedés, hanem jobb élet lesz az eredménye. Minél jobban nézte a gyümölcsöt, annál inkább kívánatosnak tűnt, s belekóstolt. Később rábeszélte Ádámot, hogy egyen belőle ő is. Végzetes módon Ádám inkább felesége helyesléséhez ragaszkodott, s nem Istenéhez (1Mózes 3:6; 1Timótheus 2:13, 14).

Ez a szellemteremtmény, mivel e lázadást szította, önmagától Istennek ellenszegülővé vált. Ezért lett a neve a héber szó alapján Sátán, melynek jelentése: „ellenszegülő”. Ezenkívül még hazudott is Istenről, ezért rágalmazóvá tette önmagát. Éppen ezért hívják még Ördögnek, a görög szó alapján, melynek jelentése: „rágalmazó” (Jelenések 12:9).

Ezzel kezdetét vette az emberi szenvedés. Isten teremtményei közül hárman helytelen módon használták fel szabad akaratukat, önző életutat választottak, ellenszegülve Teremtőjüknek. Ekkor felmerült a kérdés, hogy hogyan fogja Isten igazságos módon kezelni ezt a lázadást, amely megnyugtató lesz a többi értelmes teremtmény számára, ideértve az égben lakozó hűséges angyalokat, valamint Ádám és Éva jövőbeni leszármazottait?

Isten bölcs felelete

Néhányan úgy érvelhetnek, az lett volna a legjobb, ha Isten azonnal megsemmisíti Sátánt, Ádámot és Évát. Ez azonban nem tisztázta volna a lázadás során felmerült vitakérdéseket. Sátán megkérdőjelezte Isten uralkodási módszerét, azt sugalmazva, hogy az embereknek jobb, ha függetlenek Isten uralma alól. Újabb kérdéseket vetett fel az is, hogy sikeresen Isten uralma ellen tudta fordítani az első két embert. Mivel Ádám és Éva bűnt követett el, ez vajon azt jelentette, hogy Isten valamiben nem teremtette meg jól az embert? Lehetséges egyáltalán, hogy valaki hűséges marad hozzá a földön? És mi a helyzet Jehova angyalfiaival, akik tanúi voltak Sátán lázadásának? Támogatnák az Ő szuverenitásának igazságosságát? Nyilvánvalóan elegendő időre volt szükség ezeknek a vitakérdéseknek a tisztázásához. Ezért engedte Isten, hogy Sátán mind a mai napig életben maradjon.

Ami Ádámot és Évát illeti, engedetlenségük napján Isten halálra ítélte őket. Így megkezdődött a haldoklás folyamata. Utódaik, akik Ádám és Éva bűnbeesése után fogantak, bűnt és halált örököltek tökéletlen szüleiktől (Róma 5:14).

Eleinte az első két ember volt Sátán mellett. A rendelkezésére álló időt arra használta fel, hogy megpróbálja Ádám minden egyes leszármazottját a markában tartani. Sikerült rávennie számos angyalt is, hogy csatlakozzon hozzá a lázadásban. Ám Isten angyalfiainak többsége lojálisan támogatta Jehova uralmának igazságosságát (1Mózes 6:1, 2; Júdás 6; Jelenések 12:3, 9).

A vitakérdés, melyben Isten uralma áll Sátán uralmával szemben, igencsak fennállt Jób idejében. Ez a hűséges ember magatartásával azt bizonyította, hogy jobban szereti Isten igazságos uralmát, mint a sátáni függetlenséget, ahogyan ezt már sok istenfélő ember, Ábel, Énókh, Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob és József tette. Jób egy beszélgetés középpontjába került, mely az égben zajlott le Isten hűséges angyalfiai előtt. Igazságos uralma védelmében, Isten ezt mondta Sátánnak: „Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűngyűlölő” (Jób 1:6–8).

Mivel nem akarta elismerni vereségét, Sátán azt állította, hogy Jób csupán önző érdekekből szolgálja Jehovát, hiszen Isten gazdagon megáldotta anyagi javakkal. Sátán tehát így vádaskodott: „bocsássad csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, a mi az övé, avagy nem átkoz-é meg szemtől-szembe téged?!” (Jób 1:11). Sátán még tovább is elment, megkérdőjelezte Isten minden teremtményének a feddhetetlenségét. Így vádaskodott: „Mindent a mije van, odaad az ember az életéért” (Jób 2:4). Ez a rágalmazó támadás nem csupán Jóbra irányult, hanem Isten minden hűséges imádójára is, égen és földön. Sátán arra utalt, hogy feladnák Jehovával való kapcsolatukat, ha az életük forogna kockán.

Jehova Isten teljes mértékben megbízott Jób feddhetetlenségében. Ennek adta bizonyítékát, amikor megengedte Sátánnak, hogy emberi szenvedést bocsásson Jóbra. Hűségével Jób nem csupán a saját nevét mosta tisztára, hanem ami még fontosabb, Jehova szuverenitásának igazságosságát is támogatta. Az Ördög hazugnak bizonyult (Jób 2:10; 42:7).

Ám a hűség legjobb példáját a próbák idején Jézus Krisztus mutatta. Isten átültette Angyalfiának az életét az égből egy szűz méhébe. Éppen ezért Jézus nem örökölte a bűnt és a tökéletlenséget, hanem tökéletes emberré nőtt fel, pontosan ugyanolyanná, mint amilyen az első ember volt, mielőtt elvesztette a tökéletességét. Sátán különleges célpontjává tette Jézust, sokféle kísértést és próbát zúdított rá, amelyet egy megalázó halállal tetézett. Sátánnak azonban nem sikerült megtörnie Jézus feddhetetlenségét. Jézus teljes mértékben támogatta Atyja uralmának igazságosságát. Azt is bebizonyította, hogy nincs mentsége a tökéletes embernek, Ádámnak, amiért Sátánhoz csatlakozott a lázadásban. Ádámnak hűségesnek kellett volna maradnia a sokkal kisebb próba idején.

Még mi bizonyosodott be?

Már körülbelül hatezer éve szenved az ember Ádám és Éva lázadása óta. Ez idő alatt Isten megengedte, hogy az emberiség sokféle különböző kormányformával kísérletezzen. Az emberi szenvedésekről szóló iszonyatos feljegyzések azt bizonyítják, hogy az ember nem képes önmagát irányítani. Valójában most a föld sok területén anarchia uralkodik. Az Istentől való függetlenség, melyet Sátán ajánlott, végzetes.

Jehovának nem kellett önmaga előtt semmit sem bizonyítania. Tudja, hogy az ő uralmi módszere igazságos, és teremtményeinek a legjobb érdekeit szolgálja. De hogy kielégítő választ adhasson a Sátán lázadása folytán felmerült minden kérdésre, lehetőséget adott értelmes teremtményeinek, hogy kimutassák: az ő igazságos uralmát részesítik előnyben.

Az Isten szeretetéért és a hozzá való hűségért elnyerhető jutalom sokkal többet nyom a latban, mint az Ördög kezeitől elszenvedett időszakos megpróbáltatás. Jób esete is ezt mutatja. Jehova Isten meggyógyította Jóbot betegségéből, amelyet az Ördög hozott rá. Ezenkívül Isten „jobban megáldá a Jób életének végét, mint kezdetét”. Végül, miután még 140 évet élt, „meghala Jób jó vénségben és betelve az élettel” (Jób 42:10–17).

A keresztény bibliaíró, Jakab erre hívja fel a figyelmünket, midőn ezt mondja: „Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes” (Jakab 5:11).

Sátán és világának ideje elérkezett a végéhez. Isten hamarosan véget vet minden szenvedésnek, melyet Sátán lázadása hozott az emberiségre. Még a halottak is feltámadnak majd (János 11:25). S akkor a hűséges embereknek, mint például Jób, lehetőségük lesz arra, hogy elnyerjék az örök életet egy paradicsomi földön. Ezek a jövőben elkövetkező áldások, melyeket Isten áraszt majd ki szolgáira, mindörökre igazságos Szuverénként igazolják, mint aki valóban „igen irgalmas . . . és könyörületes”.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 8. oldalon]

AZ EMBEREK KEGYETLEN ISTENEI

AZ ÓKORI isteneket gyakran vérszomjasnak és kéjsóvárnak írták le az emberek. Kiengesztelésük végett a szülők még azt is megtették, hogy élve elégették a gyermekeiket (5Mózes 12:31). A másik végletként egyes pogány filozófusok azt tanították, hogy Istenben nincsenek olyan érzések, mint a harag vagy a szánalom.

E filozófusok démoni ihletésű nézetei hatással voltak az Isten népeként ismert személyekre, a zsidókra. A Jézussal egy időben élt zsidó filozófus, Philón azt állította, hogy Isten „egyáltalán nem hajlik semmiféle heves érzelemre”.

Még a legszigorúbb zsidó szekta — a farizeusoké — sem menekült meg a görög filozófia befolyásától. Átvették Platón azon tanításait, melyek szerint az ember egy emberi testbe zárt halhatatlan lélekből áll. Továbbá Josephus, az első századi történész szerint a farizeusok úgy hitték, hogy a gonosz emberek lelke „örök büntetést szenved el”. A Biblia azonban nem ad alapot az effajta nézetre (1Mózes 2:7; 3:19; Prédikátor 9:7; Ezékiel 18:4).

Mi a helyzet Jézus követőivel? Megengedték, hogy pogány filozófia hatása alá kerüljenek? Felismerve e veszélyt, Pál apostol így figyelmeztette keresztény társait: „Vigyázzatok, hogy titeket valaki foglyul ne ejtsen az olyan filozófiával és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz igazodik” (Kolossé 2:8, Kocsis—Prőhle fordítás; lásd még az 1Timótheus 6:20-at).

Sajnálatos módon a második és harmadik században számos, magát keresztény felvigyázónak valló egyén hagyta figyelmen kívül e figyelmeztetést, és tanította, hogy Istennek nincsenek érzései. Egy enciklopédia megállapítja: „Egészében véve Isten jellemvonásait ahhoz hasonlóan értették, ahogy azok a kor zsidó és filozofikus gondolkodásában állandósultak . . . Az a gondolat, hogy Istennek, az Atyának lehetnek olyan érzései, mint például a szánalom . . . általában elfogadhatatlannak számított, legalábbis a huszadik század későbbi szakaszáig” (The Encyclopedia of Religion).

Így hát a kereszténység egy olyan kegyetlen istenről szóló tanítást vett át, aki azzal bünteti a bűnösöket, hogy öntudati állapotban kell örök kínokat elszenvedniük. Ezzel szemben Jehova Isten egyértelműen kijelenti Szavában, a Bibliában, hogy „a bűn zsoldja halál”, nem pedig öntudati állapotban tapasztalható, örökké tartó kínszenvedés (Róma 6:23).

[Forrásjelzés]

Fent: Acropolis Museum, Görögország

A The British Museum szíves engedélyével

[Kép a 7. oldalon]

Isten szándékának, hogy a föld édeni Paradicsommá váljék, teljesednie kell!