Bár menekültek, boldogok, hogy Istent szolgálják
HÁBORÚ, éhínség, katasztrófák és békétlenség. Némelyeknek ezek csupán szalagcímek az újságban. Sok más ember számára azonban a mindennapi élet részét képezik. Jehova Tanúi, mivel világméretű keresztény egységet alkotnak, tisztában vannak azzal, ha bárhol kitör egy háború, vagy katasztrófa történik, talán nemzetközi testvériségüknek egy része szenved. Ha pedig az embereknek menekülniük kell, hogy mentsék az életüket, valószínűleg testvéreinknek is ugyanezt kell tenniük.
Afrikában számos országban a Tanúknak éveken át ilyenfajta dolgokat kellett kiállniuk. Sokuknak kellett összecsomagolni mindent, amit csak magukkal tudtak vinni, majd menedéket keresni valamerre. Bár néhányan talán biciklivel el tudták szállítani a holmijukat, a nagy többségnek azonban gyalogolnia kellett, és gyalogolt, és gyalogolt — napokon, sőt heteken át — mire megérkezett céljához.
Az egyik ilyen cél Mboki kis városa volt, a Közép-afrikai Köztársaságban. Az évek folyamán ezrek jöttek, férfiak, asszonyok, fiatalok és idősek. Közöttük volt számos keresztény testvérünk és testvérnőnk, akikhez csatlakoztak az érdeklődők. Természetesen a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban a Watch Tower Society fiókhivatalában dolgozó keresztény társaik nagyon szerettek volna találkozni ezekkel a menekültekkel, hogy segíteni tudjanak. Ötször küldtek képviselőt pénzzel, élelemmel, ruházattal, orvossággal, amelyről a mintegy 1130 kilométerrel távolabb élő bangui Tanúk gondoskodtak nagylelkűen. Bár anyagilag nehéz helyzetben voltak, akik felajánlották ezt a nagylelkű segítséget, boldogan megtettek mindent, amit csak tudtak.
Útban Mboki felé
A testvérek a fiókhivatalban szerették volna átlátni, mit lehetne még tenni, és hogyan kaphatnának szellemi segítséget a menekültek. Így hát feleségemmel együtt útnak indultunk egy négykerék-meghajtású Land Cruiseren, velünk jött egy különleges úttörő, Symphorien is a feleségével együtt. Symphorien jól ismerte az utat és a zande nyelvet, az egyik olyan nyelvet, amelyet a Mbokiban élő menekültek beszélnek. Négy hosszú napba tellett, mire odaértünk.
Az utolsó 400 kilométert gyönyörű, dimbes-dombos területen tettük meg, ahol óriási majomkenyérfák nőttek. Erre is, arra is kis falukat hagytunk magunk mögött. A feleségem ezen az útszakaszon pontosan 50 hidat számolt — sok közülük igen rossz állapotban volt, néhányon pedig nem lehetett keresztülmenni. Gallyakból és korhadt deszkákból helyreállítottunk néhány hidat, rákapcsoltuk a négykerék-meghajtást, imádkoztunk, és nagyon óvatosan haladtunk előre. Ha volt a közelben egy kis falu, a fiatalok kiszaladtak hozzánk, hogy segítsenek — egy kis fizetségért. Meglepve tapasztaltuk, hogy mindig találtak a magas fűben és a közeli bokrok alatt a hídból fa és padlódarabokat. Kezdtünk gyanakodni, vajon nem direkt szedték-e szét, és tartották ott, a rászoruló ügyfelek miatt.
Háromszor visszautasítottuk ezeknek a fiataloknak a segítségét, mivel túl veszélyesnek tűnt, hogy a hídon átmenjünk. Így hát letértünk az útról, lehajtottunk a patakba a sziklákon keresztül, felmentünk megint a dombra, és vissza az útra. Mennyire örültünk, hogy ez a száraz évszakban történt, egyébként nem tudtuk volna megtenni az utat, hacsaknem helikopterrel!
Milyen Mboki? Gyakran eszünkbe jutott ez a kérdés, amint a végeláthatatlan „pisté”-n vezettünk — a Közép-afrikai Köztársaságban így mondják franciául az olyan utat vagy homokos, sziklás, illetve kőtörmelékkel teleszórt csapást, ahol több ezer gödör van.
A negyedik napon nem sokkal dél után Symphorien felhívta a figyelmünket néhány fűkunyhóra, amely körül papajafák és maniókaültetvények voltak. „Voilà! Itt kezdődik Mboki” — kiáltotta. Igen meglepett minket, amit láttunk. „Ez Mboki? Hol van a tábor?” — kérdeztük, hiszen amit láttunk, az nem tábor volt, hanem csupán szétszórtan elhelyezkedő házak. Kicsik voltak, de tiszta pici kunyhók, fűből készült tetővel. Fák és bokrok is voltak mindenfelé. Az emberek gabonát vetettek a házuk mellett. Mboki nem olyan tábor volt, mint amilyenre számítottunk; egy nagy, körülbelül 35 kilométer hosszú falu volt.
Találkozás a testvérekkel
Mbokiban élő testvéreink tudtak a jövetelünkről, de úgy számították, öt napig tart az utazásunk. Amikor meghallották kocsink hangját, futottak felénk. Férfiak, asszonyok és gyermekek szaladtak a kunyhóikból, házaikból és földjeikről, hogy üdvözöljenek bennünket. Mindannyian mosolyogtak, nevettek, és ha tehették, többször is kezet ráztak velünk. Csecsemőiket felénk nyújtva üdvözöltek minket. Mind szerettek volna köszönni nekünk, és a lehető legszívélyesebben üdvözöltek minket.
Feleségemmel nem tudtunk túl sokat tenni ebben a pillanatban a nyelvi akadályok miatt. Beszélgetéskor egy kis franciával, szangóval, angollal és arabbal próbálkoztunk. Legtöbb testvérünk zande nyelven beszél, olvas és ír. Symphoriennek kellett fordítania, és elmagyarázta, milyen programok lesznek látogatásunk ideje alatt.
Még néhány kilométert mentünk tovább, és megérkeztünk a Királyság-teremhez. Ez volt az első „templom”, amelyet egyáltalán egy valláshoz tartozó menekültek építettek Mbokiban. Egyre több testvér, gyermek és érdeklődő került elő, hogy kezet fogjon velünk. A testvérekkel még a szomszédból is jött sok gyermek, hogy kezet rázzon velünk.
Testvéreink két kis házat készítettek elő nekünk, a vendégeiknek. Makulátlanul tiszták voltak. Több vödör tiszta vizet hordtak oda, amelyek ránk vártak. Hoztunk magunkkal élelmet és ivóvizet, felkészülve a legrosszabbra is, mivel nem szerettünk volna testvéreink terhére lenni. Miközben pakoltunk le a járműről, egy fiatal lány jött hozzánk és megkérdezte, hogy sült vagy szószban párolt csirkét szeretnénk vacsorára. Erre egyáltalán nem számítottunk, s megkérdeztük, mit terveztek, mivel fogjuk enni. A válasz: kasszavával, vagyis maniókával. A fűszeres szósszal készült csirke mellett döntöttünk. Iszonyatos éhségünket jól tudtuk csillapítani ezen az estén. De továbbra is etettek minket mindennap — délben és este. Alig tudtuk elhinni — menekültek etetnek minket, s törődnek velünk, pedig őnekik sincs túl sok.
Boldog kicsiny gyülekezet
Ilyen messzi helyre kerültünk, mégis 21 testvérünkkel voltunk együtt. Csupán ketten kerültek ide úgy, hogy már megkeresztelkedtek. A többiek még csak érdeklődők voltak, amikor idejöttek. Folytatták a tanulmányozást és az elmúlt két évben keresztelkedtek meg. Látogatásunk idején még négyen keresztelkedtek meg egy közelben lévő folyóban.
Egyik kiemelkedő példa Faustino. Mielőtt idejött volna Mbokiba, egy barátjától tanulta meg a bibliai igazságok alapját. Faustino nagyra értékelte, amiről tanult. Hamarosan a barátjával együtt elkezdtek másoknak prédikálni, de ellenségeskedésbe ütköztek, és börtönbe kerültek, mivel a vallásukkal „izgatták a lakosságot”. A börtönben Faustino barátja feladta, mivel félt, s szabadon bocsátották. Két hónappal később tárgyalták Faustino ügyét. Nyilvánvaló volt azonban, hogy az ellene felhozott vádak alaptalanok voltak, így szabadon bocsátották. Amikor a háború elérte lakóterületét, Faustino elmenekült a Közép-afrikai Köztársaságba, ahol találkozott a testvérekkel és folytatta bibliatanulmányozását. 1991 júliusában keresztelkedett meg, és 1992-ben általános úttörőként elkezdte a teljes idejű szolgálatot.
Ma Mboki boldog és barátságos kicsiny gyülekezetében egy különleges úttörő van és 21 hírnök. Két angolul beszélő testvér szolgál vénként, és jó kapcsolatot tudnak fenntartani a bangui fiókhivatallal. Azt hittük, hogy menekült testvéreink borzalmas, kétségbeejtő körülmények között vannak, de nem így volt. Bár anyagilag szegények, senki sem panaszkodik, aggodalmaskodik vagy zúgolódik. Amióta a testvérek idejöttek, megépítették kunyhóikat, házaikat, s elkezdtek élelmet termeszteni, csirkéket nevelni. Kevesebbjük van, mint annak előtte, de életben vannak, s együtt keresztény társaikkal.
Mivel körülbelül 17 000-20 000 menekült van Mbokiban, és minden hónapban egyre többen jönnek, testvéreink nagy területen szolgálnak. Elmentünk velük prédikálni, ami tényleg nagyon érdekes volt. Gyakran használják a zande nyelven készült Bibliát, amely fordítás használja a Héber Iratokban Isten nevét, s számos helyen a Keresztény Görög Iratokban is benne van. Ezeknek az embereknek Isten nem csupán „Mboli” („Isten” zande nyelven), hanem „Yekova”, ugyanis így ejtik ki Isten személyes nevét. Gyakran használatos kifejezés náluk a „Mboli Yekova”. A protestáns fordítások sok más afrikai nyelven nem adják vissza pontosan, hanem „Jehova” helyett „Nzapa”, „Nzambe” vagy más, Istent jelentő afrikai szót használnak.
Jézus próféciájával megegyezően a Királyság jó hírét világszerte prédikálják, még Mbokiban is (Máté 24:14). A gyülekezet most jól el van látva Bibliákkal, könyvekkel, folyóiratokkal, füzetekkel és traktátusokkal mindazokon a nyelveken, amelyekre szükségük van. Talán a jövőben még több zande nyelvű kiadvány lesz elérhető.
Végleges otthonra várva
Az első este bemutattuk a társulat „Boldog kongresszusi résztvevők dicsérik Jehovát Kelet-Európában” című diafilmprogramját. A következő est programjának címe ez volt: „Sokakat az igazsághoz vezetni a vég idején”. A diavetítés a szabadban történt, a Királyság-terem mellett, a felhőtlen ég alatt, az ezüstös hold fényében. Micsoda hangulat! Több százan jöttek el, hogy megnézzék a diafilmeket, testvéreink pedig boldogok és büszkék voltak rá, hogy valami különöset tudtak nyújtani az itt lakóknak.
Elérkezett a hétfő, mi pedig készültünk a visszaútra. Ugyanaz a négynapos út, ugyanazokon az utakon és ugyanazon az 50 hídon át. Az egyik testvérnő ragaszkodott hozzá, hogy készítsen útravalót — még két csirkét, amelyet már megsütött és fokhagymával ízesített. Oly csodásan illatoztak a délelőtti órákban a Land Cruiserben! Délben megálltunk a cserjésben, hogy élvezettel elfogyasszuk a sült csirkét, miközben mboki testvéreinkre gondoltunk. Bár arra kényszerültek, hogy menekültté váljanak, továbbra is hűségesen szolgálják Jehovát, várva arra, hogy végleges, békés otthonuk legyen Isten megígért új világában (2Péter 3:13). (Beküldött cikk alapján.)