A goajiro indiánok kedvezően reagálnak

AZ IDÖSÖDŐ hölgy egy óriási fa árnyékában ülve és földig érő fekete ruhába öltözve, egy egészen más világból valónak tűnt. Füleink számára szokatlan nyelvet beszélt. „Gyertek vissza újból” — mondta lelkesedve. Rámutatva saját fajtájából való másik 50 emberre, akik körülötte ültek, és hozzátette: — Mindannyian azt akarjuk, hogy újra gyertek vissza. Gyertek minden héten!”

Kik ezek az emberek? Miért vágyódtak annyira arra, hogy visszatérjünk, noha korábban sohasem találkoztak velünk? Hadd mondjuk el nektek egy napunkat, amit a goajiro indiánok között töltöttünk, akik a Guajira-félsziget lakói, amely félsziget Kolumbia északkeleti részén és a szomszédos Venezuela északnyugati részén helyezkedik el.

Első benyomások

Elindulva Venezuela fővárosából, Caracasból, első állomásunk Maracaibo volt. Ahogy a város felé hajtottunk, három fiatal nőt figyeltünk meg, amint az úton gyalogolnak, hosszú, színpompás köntösben. Arcvonásaik különböztek az átlagos — hosszú arccsontú, barna bőrű, egyenes fekete hajú — venezuelaiakétól. Nem más, mint könnyű, méltóságteljes járásuk keltette fel érdeklődésünket a goajiro indiánok első megpillantása láttán.

A Guajira-félszigetre tett utazásunk napja tisztán és csendesen virradt. Mielőtt a reggeli nap túl meleggé vált volna, 50-en beszálltunk a buszba, izgatottan, hogy egy különleges, egész országra kiterjedő kampányban veszünk részt, hogy elvigyük a Biblia üzenetét Venezuela ezen távoli területeire. A Kolumbiával határos Paraguachón városa felé tartottunk.

Mögöttünk hagyva Maracaibo városát, sok kis falun és városon haladtunk át. Mindegyikben volt egy piac és néhány árusítóbódé, ahol asszonyok szandálokat és hosszú színpompás köntösöket árultak, amit mantas-nak hívtak. Minden faluban volt egy tiszta, központi tér és egy pasztellszínekkel festett templom, ami az egész képnek kellemes látványt adott. Minden embernek indián arcvonása volt. Bár tőlünk oly különbözőnek látszottak, arra emlékeztettek minket, hogy ők az eredeti venezuelaiak.

A házak felkeresése

Végül megérkeztünk célállomásunkra. Buszunk az útszélre hajtott egy alacsony fal mellé, és egy igen nagy terjedelmű fa árnyékában leparkolt. A fal másik oldalán volt a helyi, falusi iskola — ami vasárnap lévén, zárva volt.

Két csoportra osztva, ellenkező irányba mentünk felkeresni a házakat. Mindenkit meg akartunk hívni egy bibliai előadásra, amit goajiro nyelven szándékoztunk előadni aznap délután három órakor az iskola udvarán. Evelinda, egy született goajiro indián volt a társunk. Azt reméltük, hogy ez elfogadhatóbbá tesz minket, mivel spanyolul ugyan tudtunk beszélni, semmit sem tudtunk goajiro nyelven.

Mielőtt kiértünk a faluból, még sokat kellett gyalogolnunk a házak között. Amint lefelé haladtunk a mindkét oldalon sűrűn bozótos, hosszú, egyenes úton, egy körülbelül tíz év körüli kisfiú lépett mellénk és nyílt kíváncsisággal meredt ránk. Evelinda rámosolygott és goajiro nyelven elmagyarázta neki milyen célból látogattunk erre a területre. Omarnak hívták a kisfiút, és miután meghívtuk őt az előadásra, elszaladt.

Letérve az útról, egy poros földúton haladtunk tovább, ami még nedves volt a nemrégi esőtől. Megtudtuk, hogy ezek a csempész útvonalak Kolumbia és Venezuela között. A levegő nehéz volt a buja növényzet illatától. Bár a nyirkos hőség egy kissé nyomasztó volt, az nem volt hatással lelkesedésünkre. Mindenesetre, minden kényelmetlenséget elfelejtettünk, amikor a sűrű, trópusi növényzeten átvezető ösvény hirtelen egy nagy tisztásra nyílt — egy tipikus goajiroi tanyára.

Szemtől szembe a goajirokkal

Körülbelül egy tucat kecske, csodálatosan fehér, fekete és sárgásbarna szőrzettel, heverészik az árnyékban, elégedetten rágcsálva. Két fa között kifeszített függőágyban fekve egy asszony etette kisbabáját. Két kisgyermek a közelben játszott. Az asszony éppen hogy kívül volt egy bot- és drótkerítéssel körülvett, zsupfödeles, sárból és nádból készült házon. Néhány nyitott pajta volt a területen. Az egyik nyilvánvalóan a konyha volt, ahol fadarabok égtek a talajon néhány nagy üstszerű edény között. A közelben kecskebőrök lógtak száradni.

Amikor a kapu mellett álló férfi közeledni látott minket, előreszaladt és két zsámolyt helyezett elénk, a függőágyban fekvő asszony közelében. Evelinda az ő nyelvükön üdvözölte a férfit és az asszonyt, és a képekkel szemléltetett Mindörökké örvendj az életnek a földön! című brosúrát használva elmagyarázta a jövőre vonatkozó Írás szerinti reménységet. A terület békés állapota azt mondta nekünk, hogy a nemzetközi válságok vagy az óvárosi rablótámadások szaporodása nem ideillő téma. Egyik Tanú a csoportból elmagyarázta, hogy mivel a goajiro indiánok némileg zárkózott természetű emberek, fontos, hogy a kezdésnél meleg és őszinte személyes érdeklődést mutassunk. „Gyakran érdeklődünk a család egészsége iránt, a termés iránt, esett-e itt mostanában az eső stb.” — mondta. — Ez utat nyit számunkra, hogy beszéljünk Isten Királyságáról, és megmutassuk nekik, hogy Jehova nemsokára eltávolít minden szenvedést és Sátánt, az Ördögöt is, akitől ők különösen félnek.”

Amíg Evelinda beszélt, hallgatói egyetértésüket fejezték ki, majd nemsokára csatlakozott hozzánk egy másik asszony és néhány gyermek. Korábban értesültünk arról, hogy a goajiro törvény megengedi, hogy egy férfinek egynél több felesége is legyen. Talán most is ez a helyzet? Ezt a gondolatot ébresztette bennünk Yenny, egy vonzó 21 éves goajiro, aki Maracaiboban él. Egy gazdag goajiro férfi jó menyasszonyi árat ajánlott érte. De szülei, akik nem Jehova Tanúi, más véleményen voltak. Bár édesanyja beleegyezett a házasságba, Yenny édesapja nemet mondott. A kérőnek Yenny nővére már a felesége volt.

Amikor Evelinda befejezte a bizonyságtevését, a férfi kapott egy brosúrát. A mögötte álló asszony is kért egyet, és mi boldogan teljesítettük kérését. Közben a többi Tanú nem várt ránk. Így hát meghívtuk a családot a délutáni előadásra és eljöttünk, mivel nem akartunk eltévedni ezen az ismeretlen vidéken.

Az egyik Tanú a csoportban elmondta mi történt vele. Egy férfi a függőágyban figyelmesen hallgatott, mialatt felesége valami üdítőért ment — két pohár chicháért, ami őrölt gabonából készült. Testvérünk udvariasan elfogadta azt és megitta. Később az ő goajiro társa, Magaly elmagyarázta, hogyan készül az ital. Általában a gabonát a fogakkal őrlik meg! Társa képtelen volt magába fojtani a nevetését, amikor meglátta, hogy a testvér elsápad.

Egy másik indián úriember, akire szemmel láthatóan nagy hatással volt testvérünk azon erőfeszítése, hogy elérje otthonát a bibliai üzenettel, leugrott függőágyából. Miután magára vett egy inget, személyesen vezette őket egy eldugott településre, melyet nem vettek észre.

Áthaladva egy másik tisztáson, ahol néhány barátunk beszélgetett a család felnőtt tagjaival, egy csoport meztelen, felpuffadt hasú kisgyermeket láttunk, csendesen álldogálva egy fa alatt. Megtudtuk, hogy ez az állapot a rosszultápláltság és az élősdiek együttesének a következménye. Ezen emberek közül sokuknál nincs vezetékes víz és elektromos áram. Ez természetesen azt jelenti, hogy nincsenek hűtőszekrények, ventillátorok és villanyvilágítások.

Váratlan számú részvétel az összejövetelen

A délelőtt nagyon gyorsan elszállt. Amint visszatértünk a buszhoz, hogy megegyük ebédünket, kiváncsiak voltunk hány meghívott személy fog eljönni a délutáni bibliai előadásra.

Délután 2.45 perckor, kiváncsiak voltunk, hogy csak a busszal velünk utazó csoport lesz-e a hallgatósága goajiro testvérünknek, aki a 45 perces előadást elkészítette helyi nyelven. De nem! Az első kis család félénken bejött az iskolaudvarra. Nagyon meg lehettek lepődve, amikor mindenki barátságosan üdvözölte őket. A következő néhány percben sokkal többen érkeztek, s néhányan nyilvánvalóan hosszas gyaloglás után. Az a család is ott volt, aki a tisztáson lakott a tucat kecskével! Mennyire másként nézett ki az a hölgy, aki a függőágyban volt, az ízléses fekete mantájában! Még a kis Omar is eljött, akivel az úton beszéltünk, nyilvánvalóan egymagában. Amint mások megérkeztek, az iskolaudvar egyetlen, hosszú betonlépcsője, amely padként szolgált, megtelt. Ekkor barátságos buszvezetőnk kezdte a buszból kiszedni az üléseket, hogy az emberek azokra üljenek az előadás alatt.

Összesen 55 goajiro indián ült és hallgatta, amint Eduardo tartotta a bibliai előadást. Ők azonban nem ültek teljesen csendben. Ha egyetértettek azzal, amit az előadó mondott, helyeslően felzúgtak vagy felmordultak. Amikor a gonoszság eljövendő végéről beszélt, a beszámoló elején említett idősebb hölgy helyeslően így csatlakozott hozzá. „Igen, nagy a gonoszság — mondta elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. — Valójában most is ül itt néhány gonosz ember. Úgyhogy remélem hallják!” Eduardo testvér tapintatosan méltányolta a megjegyzést és folytatta előadását.

Miután az előadás befejeződött, a csoportunkból valaki készített egy fényképfelvételt. A goajiroaknak ez tetszett és kérték, hogy a következő képnél hadd mutassák fel a Mindörökké örvendj az életnek brosúrájukat. Aztán néhányan fokozatosan elmentek, de a hallgatóságnak körülbelül a fele ottmaradt és figyelték, amint beszállunk a buszba. Megígértették velünk, hogy visszatérünk, azután addig álltak ott és integettek, amíg a buszt látni lehetett.

Amint elhajtottunk, teljes bizonyossággal úgy éreztük, hogy kiváltság volt számunkra Isten Királyságának jó hírét elvinni ezen emberekhez. Sok esetben most hallottak először erről. A Tanúk Maracaibóban már az ő újralátogatásukról beszélgettek. Lesz folytatása ennek a történetnek?

Egy sikeres folytatás

A testvérek két héttel később visszatértek. Igen sok bibliai irodalmat helyeztek el, újralátogatásokat végeztek érdeklődőknél és házi bibliatanulmányozásokat kezdtek. Több mint 79 indián vett részt a második szabadtéri nyilvános összejövetelen. Akkor a testvérek megmagyarázták, hogy három hét múlva jönnek el újra két hét helyett, a körzetgyűlés miatt. Az indiánok megrémültek. „Addig meg is halhatunk!” — mondta az egyikük. Megkérdezték, hogy mi az a körzetgyűlés. Az olyan jónak tűnt számukra, hogy elhatározták, hogy ők is ott akarnak lenni! Megtettük a szükséges intézkedéseket és közülük 34-en képesek voltak résztvenni a körzetgyűlésen Maracaibóban, ahol goajiro nyelven beszélő testvérek segítettek nekik megérteni a spanyol nyelvű programot.

Jehova azt akarja, hogy „mindenfajta ember . . . az igazság pontos ismeretére jusson” (1Timótheus 2:3, 4). Micsoda öröm látni az ilyen kedvező reagálást ezen igazságkereső indiánok között a Guajira-félszigeten!

[Kiemelt rész a 26. oldalon]

A Biblia igazsága által gazdagított életek

Iris és Margarita, két goajiro tizenéves, nagyon örültek, hogy látták a Mindörökké örvendj az életnek a földön! című brosúrát. De volt egy kis gondjuk. Nem tudták, hogyan olvassák el. A Tanúk, akik meglátogatták őket, felajánlották, hogy segítenek nekik a Learn to Read and Write [Tanulj meg írni és olvasni] című füzettel. A lányok egészen izgatottak voltak, hogy képesek lesznek írni és helyesen kiejteni Jehova nevét.

Amint előrehaladtak, elcsodálkoztak azon a nagyszerű reménységen, amit a Biblia ajánl. Különösen érintette őket az az ígéret, hogy az egész emberiség szabadságnak fog örvendeni. „Az élet itt nekünk tízenéveseknek nagyon szomorú — magyarázták. — Mi általában nagyon fiatalon házasodunk, és a nemi erőszak állandó veszélyt jelent.”

Emlékezetes élmény volt Iris és Margarita számára, hogy résztvettek a körzetgyűlésen Maracaiboban. Arcuk tükrözte a szívükben érzett örömet, különösen az énekek éneklése közben. Mindig buzgón vártak az ajtónál, amikor a Tanúk bibliatanulmányozásra jöttek hozzájuk, és sohasem hiányoztak a falujukban megtartott nyilvános előadásról. Ezek a fiatal lányok úgy érzik, hogy életük valóban gazdagodott Jehova Istennek és szándékainak a megismerése által.