Megbirkóztam gyengeségeimmel

Elmondja: Thomas Addison

AMIKOR kisfiú voltam, ha egy ártalmatlan madarat láttam az úton, máris hatalmas kerülőt tettem, annyira féltem tőle. Ha rokonok vagy barátok jöttek hozzánk látogatóba, egy szótlan kisgyermeket találtak ott, aki megbújik az anyja szoknyája mögött. A látogatók érkezésére az volt az általános reagálásom, hogy amilyen gyorsan csak tudtam, a hálószobába menekültem. Bármilyen tekintélyt jelentő személy, főleg iskolai tanítók jelenlétében egyszerűen megnémultam.

Mi segített abban, hogy megváltozzam? Hogyan lett képes ez a szégyenlős ifjú az utóbbi években nagy kongresszusok sokezres hallgatósága előtt szónokolni.

A szülők ’hajlítják a fiatal vesszőt’

A szüleim — főként az apám, egy szikár skót férfi — olyan gyermeknek találtak, akit nehéz megérteni. Apám, aki 13 éves korában árvaságra jutott, valóságos gyémánt volt a nyers külső alatt. Már kora ifjúságában megtanulta, hogyan kell megállni a saját lábán. Anyám viszont egy farmer lánya volt, és maga a megtestesült szelídség! Nevelésem kiskoromtól kezdve egyszerre volt kedves és szigorú, de nem óvtak túlságosan mindentől.

Hatéves koromban, 1945-ben kezdtem el a Teokratikus Szolgálati Iskolát. Az első előadásomat egy petróleumlámpa fényénél tartottam meg egy három családból álló kis ausztrál gyülekezetben. Apám segített jó előre felkészülni, megmagyarázva, milyen előnyökkel jár a rögtönzött beszéd. Hangsúlyozta, hogy sohase féljek attól, mit mondanak vagy mit gondolnak mások. Ahogy mondta: „Mi emberek, mindannyian egy halom por vagyunk. Egyik halom egy kicsit nagyobb, mint a másik, ez az egész.” A térdeim összekoccantak, a tenyerem izzadt, és az előadásom felénél elakadt a nyelvem és képtelen voltam végig mondani az előadásomat.

Talán tízéves lehettem, amikor apa magával vitt engem és Rober öcsémet a város főutcájára, egyenesen a helybeli mozi elé. Ott, az iskolatársaim szeme előtt, magasra tartottuk kezünkben az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat. Úgy éreztem, a folyóiratok olyan nehezek, mint az ólom, és néha el akarnak tűnni a hátam mögött! Kétségbeesetten próbáltam kevésbé feltűnő testhelyzetbe visszahúzódni.

Amikor azonban apa bátor példamutatását láttam, nagyon nekibátorodtam. Mindig azt mondta, hogy meghátrálni annyi, mint engedni Sátánnak és az emberektől való félelemnek. Egy további próba várt rám az iskolában. Nemrég lett vége a második világháborúnak, és még erős volt Ausztráliában a nacionalizmus. Ellerie hugom és én ülve akartunk maradni az iskolai összejövetelen, amikor a nemzeti himnuszt játszották. Valóságos próbának találtam, hogy kilógjak a sorból, de megint csak szüleim kitartó támogatása és bátorítása segített abban, hogy ne alkudjak meg.

Apa nagyszerű példája

Ha visszagondolok apa múltjára és magatartására, ő valóban nagyon türelmes volt irántam. Ő Angliában szénbányában kezdett dolgozni, amikor még csak 13 éves volt. Huszas évei elején Ausztráliába vándorolt ki, hogy jobb életet teremtsen magának. De az 1930-as évek gazdasági válsága következett és ijesztő körülmények között is elfogadott bármilyen munkát, hogy eltarthassa a családját.

Apát kiábrándították az általános állapotok, de főleg a politika, ezért amikor olvasta az Őr Torony Társulat könyveit és a politikai, kereskedelmi és vallási képmutatás bátor leleplezését, az kedvező húrokat pendített meg benne. Ez nem sokkal azelőtt volt, hogy apa átadta magát Jehova szolgálatára, röviddel azután, hogy anya ezt tette. Annak ellenére, hogy egy bányaomlás alkalmával tüdősérülést szenvedett és nem volt különösebb szakképzettsége, apa fogta a családját és olyan helyekre ment szolgálni, ahol a szellemi szükség ezt megkívánta. Jehovába vetett bizodalma mély nyomot hagyott bennem.

Emlékszem például arra, hogy egy kisebb városba költöztünk, ahol szénbánya volt és ahol csak két idősebb testvérnő volt Jehova Tanúja. Mindkettőnek hitetlen férje volt. Nehéz volt lakáshoz jutni, de végre kibérelhettünk egy öreg házat jó pár kilométerre a várostól. Csak gyalogosan vagy kerékpáron utazhattunk. Azután egy reggel, amikor mi, gyerekek, mind a hárman a barátainknál voltunk, a ház porig égett. Szüleink megmentették ugyan az életüket, de semmink sem maradt. Nem volt se biztosításunk, se pénzünk.

Apa visszaemlékezett erre az esetre röviddel a halála előtt, 1982-ben. Ezt mondta: „Emlékszel, fiam, milyen siralmas volt a helyzetünk, de Jehova velünk volt? Nos, a tűz után a perthi testvérek küldtek bútort, ruhaneműt és pénzt. A bőkezűségük révén jobb helyzetben voltunk, mint a tűzeset előtt!” Először azt gondoltam, apa egy kicsit túloz, amikor oly sokat beszél Jehova segítségéről az életünkben. Azok a tapasztalatok azonban, amelyeket ő isteni segítségnek nevezett, túl gyakoriak lettek ahhoz, hogy ezt másképpen magyarázhattuk volna.

Anyám jóhatású gondolkodásmódja

Egyik nagy gondom mindig az volt, hogy borúlátó gondolkozású voltam. Anya sokszor mondta nekem: „Miért látod mindig az élet sötét oldalát?” Az ő példája, aki mindig a fényes oldalát látta, arra ösztönzött engem is, hogy derűlátóbb gondolkozásra törekedjek.

Anya nemrég beszélt egy eseményről, amely egy kis mezővárosban történt röviddel azután, hogy odaköltöztünk. A helybeli orvos egy megjegyzésén jót nevetett. Az orvos ugyanis feltételezte, hogy a szüleink jómódú emberek, mivel látta, hogy csinosan öltözünk és jól ápoltak vagyunk. Az igazság az volt, hogy az otthonunk egy nagy pajta volt, jutazsákokkal több részre osztva. Nem volt se vilany, se gáz, se folyóvíz. Egyik nap egy bika próbált betörni a bejárati ajtón. Képzelhetitek hol voltam: az ágy alatt!

Anya mintegy 200 méter távolságból hordta a vizet egy kútból, s erre két bádogkannát használt fel, amit a vállán keresztülvetve járomrúdra akasztott. Értette a módját, hogyan kell a kellemetlenségek derűs oldalát nézni, és egy kissé apa sugalmazására, úgy tekintett minden nehéz helyzetet, mint megoldandó feladatot, nem pedig akadályt. Mindig azt hangoztatta, hogy ha anyagi téren nem tudunk is sokat felmutatni, sok pozitív áldásban van részünk.

Például, sok boldog napot töltöttünk el azzal, hogy távoli helyekre utaztunk prédikálni, a csillagok alatt táborozva, sonkás tojást sütve a nyílt tűzön, és utazás közben Királyság-énekeket énekelve. Apa harmónikája szolgáltatta a kísérőzenét. Igen, ilyen tekintetben valóban gazdagok voltunk. Néhány kisebb mezővárosban kibéreltünk egy kis termet, meghirdettük a nyilvános előadást, és vasárnap délután meg is tartottuk.

Néha, apa kiújuló betegségei miatt, anya kénytelen volt világi munkát végezni, hogy valami keresethez jussunk. Évekig ápolta saját édesanyját és nagyapját, végül pedig a mi apánkat, mielőtt az meghalt. Mindezt panasz nélkül végezte. Bár nekem még mindig voltak néha depressziós időszakaim, és gyakran negatív magatartást tanúsítottam, anya példája és kedves unszolásai felkeltették bennem azt a vágyat, hogy tovább folytassam erőfeszítéseimet.

A depresszió leküzdése

A tizes éveim vége felé összes gyermekkori gyarlóságom, amiről azt gondoltam, hogy már lecsillapodott, mintegy bosszúból újra visszatért. Az élettel kapcsolatos kérdések aggasztottak. Kezdtem azt latolgatni: ’Vajon minden egyénnek egyenlő esélye van arra, hogy megismerje és szolgálja Jehovát?’ Mi van például akkor, ha egy gyermek Indiában vagy Kínában születik? Annak a lehetősége, hogy megismerje Jehovát sokkal korlátozottabb, mint az olyan gyermeké, aki abban a kiváltságos helyzetben van, hogy Tanú szülők nevelik fel. Ez méltánytalannak tűnt előttem! Úgyszintén a genetikai és környezeti tényezők is, amelyek felett a gyermeknek nincs hatalma, mégis fontos szerepet játszanak. Az élet sokféle vonatkozásban igazságtalannak látszott. Órákig vitatkoztam a szüleimmel ilyen kérdéseken. A külső megjelenésem is aggasztott. Sok mindenben nem voltam kibékülve önmagammal.

Miközben egyre ez járt az eszemben, depressziós lettem, néha hetekig egyfolytában. Ez kihatott a külsőmre is. Titokban jó néhányszor az öngyilkossággal foglalkoztam. Voltak időszakok, amikor egyfajta megelégedettséget találtam az önsajnálatban. Meg nem értett mártírnak képzeltem magamat. Zárkózottá lettem és egyszer, minden előzetes figyelmeztető jel nélkül, hirtelen félelmetes érzésem támadt. Körülöttem minden valószínűtlennek tűnt, mintha ködpárás ablakon néztem volna ki.

Ez a jelenet visszazökkentett annak tudatába, hogy az önsajnálkozás veszélyeket rejt magában. Jehovához imádkoztam és elhatároztam, határozott erőfeszítéseket teszek, hogy ne essek többé az önsajnálkozás hibájába. Pozitív, bibliai gondolatokra összpontosítottam. Az addiginál sokkal nagyobb figyelemmel kezdtem olvasni minden cikket Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokban, amelyek a személyiség vonásokat emelik ki, és egy dossziében gyűjtöttem össze ezeket a cikkeket. Gondosan feljegyeztem mindent, ami A mi Királyság-szolgálatunk-ban azzal foglalkozott, hogyan beszélgessünk másokkal.

Első célom az volt, hogy megpróbáljak addig beszélni valakivel minden keresztény összejövetelen, ameddig csak lehet. Kezdetben minden ilyen beszélgetés csak körülbelül egy percig tartott. Ennek az lett az eredménye, hogy sok esetben reményvesztetten jöttem haza. Hosszú időn át gyakorolt kitartással azonban, lassan javult a beszélgetési képességem.

Egész sor személyes kutatást kezdtem az égető kérdéseim tisztázása terén is. Továbbá figyelmet fordítottam a fizikai étrendemre és azt tapasztaltam, hogy jobb táplálkozás mellett a kedvem és az ellenálló képességem is javult. Később megtanultam, hogy egyéb tényezők is előidézhetik a depressziót. Például néha oly nagy érdeklődést tanúsítottam valami iránt, hogy valósággal az érzelem legmagasabb fokára jutottam. Ez változatlanul nyomottabb kedélyállapothoz vezetett, aminek energiaveszteség és depresszió lett az eredménye. A megoldás az volt, hogy megtanuljak kitartóan érdeklődni valami iránt, de nem lázas izgalommal. Mind a mai napig óvatos vagyok ezen a téren.

A következő lépés az volt, hogy elérjem azt a célt, amit a szüleim mindig is elénk, gyermekek elé tűztek, éspedig a teljes idejű szolgálatot. Határozottan serkentőleg hatott rám a húgom elhatározása, aki az úttörőszolgálat kiváltságában 35 éven át kitartott.

Megbirkózom a fiam gondjával

Néhány évnyi magános úttörőszolgálat után feleségül vettem egy úttörőtársamat, Josefát. Minden szempontból nagyszerű kiegészítőmnek bizonyult. Idővel három gyermekünk született. Craig, a legidősebb 1972-ben született súlyos Little-kórban. Állapota valóságos kihívást jelentett nekünk, mivel képtelen volt bármit is önmaga végezni, kivéve azt, hogy nagy kínnal kikanalazza az ételét. Természetesen gyengéden szerettük őt, ezért mindent megpróbáltam, hogy nagyobb önállóságra segítsem. Egy sor járó segédeszközt készítettem a részére. Számos szakorvossal tárgyaltunk, nem sok sikerrel. Rájöttem arra, hogy vannak ebben az életben olyan körülmények, amelyeket egyszerűen el kell fogadni.

Életének 12. évében Craig hirtelen abbahagyta az evést és az ivást. Ezt nem szándékos öklendezés kísérte. Idegi okokra gondoltunk. Kezdett szó szerint hervadni a szemünk előtt. Az imádság segített ezt elviselni, és az előírt gyógyszer javított az állapotán. Szerencsére Craig éppen időben összeszedte magát egy kicsit és megörvendeztetett elragadó mosolyával és véget nem érő éneklésével.

Josefa először nagyon nehezen tudott beletörődni szívbe markoló helyzetébe. Később azonban Craig iránti szeretete és türelme minden nehézségen felülkerekedett az ápolásában. Ez azt jelentette, hogy továbbra is oda költöztünk, ahol nagyobb szükség volt a keresztény segítségre. Josefa támogatásával és gyakorlati segítségével én is képes voltam néhány évig részidejű munkát végezni, ami lehetővé tette, hogy kisegítő úttörő legyek és a családomat is eltartsam.

Szükséges pozitívan gondolkodni

Amikor Craigon erőt vesz a lehangoltság, az ismétlődő rosszullétei vagy a korlátozásai okozta reménytelenség miatt, kedvenc írásszövegemmel szoktuk erősíteni őt: „Mi nem olyanok vagyunk, akik meghátrálnak” (Zsidók 10:39). Kívülről tudja ezt, és mindig buzdító hatással van rá.

Craig még egészen fiatal volt, máris különleges vonzalmat érzett a szántóföldi szolgálat iránt. Különleges kocsijában gyakran képes csatlakozni hozzánk. Különösen akkor örül, hogy velünk jöhet, amikor mint helyettes körzetfelvigyázó más gyülekezeteknél szolgálok. Korlátozott hozzászólásai a csoportos tanulmányozáson és az, hogy folytonosan a bibliai történetekről beszélt abban a különleges iskolában, ahová járt, olyan hatással voltak rá, amiben nekünk, akik nem vagyunk hátrányos helyzetben, nem lehetett részünk. Craig ezért arra emlékeztet engem, hogy tekintet nélkül a korlátainkra, Jehova képes felhasználni minket akaratának és szándékának megvalósításában.

Nemrég abban a kiváltságban részesültem, hogy oktató lehettem a Királyság Szolgálati Iskolán. A szolgálatban eltöltött összes éveim ellenére még mindig eléggé ideges voltam az iskola kezdetén, de nemsokára, miután Jehovában bíztam, idegeim megnyugodtak és újra éreztem Jehova segítő erejét.

Ha visszatekintek most életem mintegy 50 esztendejére, meg vagyok győződve arról, hogy csak Jehova képes szeretettel arra nevelni egy hozzám hasonló egyént, hogy szellemi ember váljék belőle!