Az igazi igazságosság forrása felé fordultunk

Erwin Grosse elmondása alapján

NÉHÁNY évvel ezelőtt, egy kora reggel a hatalmas kieli (németországi) hajódokk kapuinál találtam magamat, és eközben röplapokat osztogattam és a Rote Fahne-t, az NMLKPa lapját árusítottam. Ugyanakkor megpróbáltam vitába bocsátkozni dokkmunkásokkal és ipari tanulókkal. De hálátlan feladat volt őket a kommunista eszmékről meggyőzni.

Persze nem engedtem, hogy ez letörjön. Életem felismert célja ez lett: közreműködni egy igazságos rendszer megvalósításában világforradalom révén. Hogyan jutottam erre a felfogásra? És ez az életcél kielégített-e az igazságosság utáni vágyamat?

Keresem az igazságosságot

Szüleim életfelfogása az anyagi jólét megteremtésére irányult, de ezt én nem találtam vonzónak. Mi, fiatalok, valami jobbra vágytunk. Új életstílussal próbálkoztunk, és új életcélokat hirdettünk meg. Ebben az időben a vietnami háború és a diákság közötti nyugtalanság szerepelt első helyen az újsághírekben. Úgy tűnt nekünk, hogy az ártatlan emberek életükkel fizettek a politikusok és kapitalisták nagyzási hóbortjáért. Ez a helyzet egyre nyomasztóbban hatott elmémre, és emiatt kezdtem meggyűlölni a kapitalista rendszert.

De hátat fordítottam a hagyományos nagy vallásnak is. Erre az elhatározásra akkor jutottam, amikor még a nyugatnémet hadseregben katonai szolgálatomat teljesítettem. A katonai hadműveleteinket megszakították a tábori istentiszteletek, és a katonákat két csoportra osztották: katolikusokra és protestánsokra. Az istentisztelet végén mindkét felekezet lelkészei megáldották a nehéztüzérséget. Az eset megbotránkoztatott. Hát nem arra készítették ezeket a fegyvereket, hogy gyilkoljunk velük? És amikor az iskolában a hittant tanultuk, nem azt tanították velünk, hogy „ne gyilkolj”? (2Mózes 20:13, King James Version).

Ekkor igazat adtam magamban Marxnak, aki azt mondta, „a vallás a népek ópiuma”, hiszen az embereket kiszolgáltatta teljesen a kapitalisták érdekeinek. A leszerelés után kiléptem az egyházból, és rendszeresen tanultam a marxizmus—leninizmust. Még Mao-ce-tung könyveit is elolvastam. Mindez arról győzött meg, hogy csak egy világforradalom tudja a gonoszságot kiirtani. Csak ilyen eszközzel tud majd — véleményem szerint — kialakulni egy olyan új emberi társadalom, amelyet az igazságosság jellemez.

Az NKP-ben kiképzét kaptam arról, hogyan lehet megnyerni dolgozókat a lenini eszméknek, és hogyan kell felkínálni nekik a röplapokat és a Rote Fahne-t. Zászlókat is vittem magammal és hangszórós kocsikat vezettem a tüntetésekkor. Ennek ellenére csak szimpatizánsként kezeltek. Mielőtt a központi bizottság a párt tagjának fogadott volna el, be kellett bizonyítanom, hogy a pártot már egy idő óta szolgálom és anyagilag is támogatom.

Más a gyakorlat — ez keserves csalódás!

Tervező mérnöknek tanultam, de inkább a szocialista festészet érdekelt, és tőlem telhetően szerettem volna alkotó munkát végezni. Ezért jelentkeztem a Nyugat-Berlini Képzőművészeti Főiskolára. Jelentkezésemet elfogadták, és 1972 februárjában elkezdtem a tanulást a Képzőművészeti Főiskolán.

Itt újra kapcsolatba kerültem a párttal, és hamarosan ott álltam a gyárkapuk előtt és árusítottam a Rote Fahne-t. Plakáttervezéssel is foglalkoztam és Marx, Engels, Lenin, és Mao-ce-tung portréit festettem a vörös zászlókra.

Az volt az elhatározásom, hogy sohasem nősülök meg — egészen addig, amíg Lindával nem találkoztam. Benne ritka jó tulajdonságot fedeztem fel, a hűséget, és ez megváltoztatta eredeti elhatározásomat. Öt hónappal később már férj-feleségként éltünk együtt és elkezdtük a házasságot, ami harmonikusnak bizonyult.

Korábban egy csoport fiatalemberrel éltem együtt, akik különböző baloldali nézeteket vallottak. Sok mindenről elvitatkoztunk, ami számos súrlódáshoz és ellenségeskedéshez vezetett. Ugyanez volt a helyzet a különböző kommunsita pártokban. Mindenki úgy vélekedett, hogy mások értelmezik rosszul a kommunista eszméket, és egy „igazi” pártba kellene tömörülni. Kirajzolódtak a frontvonalak!

Saját pártomon belül mindennapos volt a jobboldali és baloldali klikk közötti összecsapás. Vezető személyek megpróbálták egymást elmozdítani pozíciójukból. Én belefáradtam a sok küzdelembe és sértegetésbe, és ez vezetett végül is ahhoz, hogy megszakítottam minden kapcsolatomat a párttal. Nem láttam értelmét, hogy olyasmivel foglalkozzam, ami képtelen változást hozni. A kommunista eszme gyakorlatilag kivihetetlennek bizonyult. Szívemben azonban marxista maradtam.

Linda beszél Istenről

Egy este Kielből Berlinbe autózva, Linda alaposan meglepett engem. Ezt mondta: „Meg vagyok győződve arról, hogy létezik Isten, és szívem legmélyén hiszek is benne.” Más se hiányzott nekem, mint hogy ezt halljam! Linda lelkesen támogatta marxista nézeteimet.

Ekkor heves vita robbant ki a dialektikus materializmusról és a marxizmusról. A marxizmus tanítása szerint az ember minden szellemi, intellektuális és erkölcsi életét a társadalmi környezete szabja meg. Következésképpen akkor válik valaki „új” emberré, ha kommunista eszméken nő fel, és ha környezetét kedvezően megváltoztatja. Linda képzett laboráns volt, és ezen a téren jártasabb volt, mint én. Be tudta bizonyítani, hogy az emberi viselkedést az illető genetikai felépítése (alkata) is képes befolyásolni. A veszekedés elkerülése végett abbahagytuk a vitát.

Egy későbbi utunk alkalmával Linda újból előhozta az Istenről való beszédet. Én azt vallottam az evolúciós elmélet ismeretében, hogy minden az anyagból ered a szerencsés véletlen eredményeképpen. Linda a termodinamika és az inercia alapelveire és más fizikai törvényekre hivatkozott, bizonyítékul arra, hogy igenis léteznie kell egy intelligens Teremtőnek, aki az életet elindította. Én nem tágítottam nézetem mellől. De életfilozófiám és eszményképeim kezdtek szertefoszlani!

Egy év telt el. Egy vasárnap reggel aztán Linda hirtelen egy vastag könyvet vett elő és olvasni kezdett belőle. Egy olyan férfiról olvasott, aki kivágott egy fát és ennek egyik feléből élettelen bálványt faragott magának, és ehhez kezdett el könyörögni: „Szabadíts meg engem!” Ez a vallásról szóló megkapó leírás igen nagy hatással volt rám. Képzeljétek meglepetésemet, amikor megtudtam: a felolvasott rész a Bibliából volt (Ésaiás 44:14–20).

Megkértem feleségemet, olvasson még belőle. Ezt meg is tette négy órán át — előbb az ember édeni bukásával kezdte, majd a Jelenések könyvben leírt Paradicsom helyreállításával fejezte be. Ez alatt Linda teljesen kimerült, de én úgy éreztem, mintha pikkelyek estek volna le a szemeimről, és életemben először most kezdtem világosan látni. Természetesen tudni akartam, honnan ismerte mindezt Linda.

Ő elmondta, hogy 14 éves korában Berlinben tanulmányozta a Bibliát Jehova Tanúival, és később még alá is merítkezett. 18 éves volt, amikor munkahelye miatt messzire költözött, és sajnálatos módon abbahagyta az igazság követését. Amikor újra visszatért Berlinbe, bekapcsolódott egy baloldali politikai csoportba. A házasságunkban tapasztalt boldogság arra indította, hogy keresse újra Istent. De meg tud-e neki bocsátani bűneiért? Azzal tisztában volt, hogy életünk és családi boldogságunk csak úgy tud megmaradni, ha bűnbánóan visszatér Istenhez. De akkor én még nem voltam ezen a ponton. Nekem több időre volt szükségem.

Fordulat a helyes irányba

Egy nyári estén néztük az aranyba borult napnyugtát a város felett. Linda ezt mondta: „Lehet, hogy ezeket a dolgokat csak egy ideig fogjuk élvezni, Ervin. De megtart-e bennünket Isten életben, ha eljön az ő közbeavatkozása? Milyen okot szolgáltatunk neki arra, hogy megmentsen?” Ez kijózanítólag hatott rám. Már tudtam valamit Jehováról, de nem eleget. Elhatároztam, hogy hozzá fordulok.

Nem sokkal ezután piacra mentünk, ahol egy idős hölgyet láttunk egy tolókocsiban, éppen Az Őrtorony-t tartotta kezében. Megkérdeztük tőle, mikor vannak összejövetelek a Királyság-teremben. Szemei rögtön felragyogtak. Megfogta kezünket: „Boldog vagyok, hogy ti, fiatalok is szeretnétek ismerni a Bibliát” — mondta többször, és örömtől sugárzó arccal felült tolókocsijában és megölelte Lindát. Elfogadtunk egy-két folyóiratot és megígértük, hogy elmegyünk a legközelebbi összejövetelre.

Röviddel az összejövetel megkezdése előtt érkeztünk meg. Hosszú hajam és szakállam volt, farmernadrágot és rövid ujjú trikóinget viseltem. Linda nagynénjének 30 éves sötétkék esküvői ruháját vette magára. Láttam, hogy egy nyakkendős és zakós férfi áll a bejáratnál és azt gondoltam: „Nicsak, micsoda széles vállú és megtermett férfi! Ez is jól kezdődik!” De ő barátságos volt és azt mondta: „Már vártuk önöket.” Én egészen elképedtem, és azt mondtam: „A Bibliát szeretnénk tanulmányozni.” Válaszom a legcsekélyebb mértékben sem lepte meg, mert ezt válaszolta: „Már ezt is megbeszéltük.” Ezek után egy kis belső izgalommal léptünk be a terembe.

Az összejövetel alatt többször is úgy éreztem, mintha a szónok egyenesen nekem beszélne. Egyesek a gyülekezetben viszont azon lepődtek meg, hogy Linda elővette Az Őrtorony-t, amelyet már előre elkészített a tanulásra. Két óra múlva odajött az idős testvérnő, átölelt bennünket, arca sugárzott az örömtől. Tulajdonképpen ő értesítette érkezésünkről a testvéreket. Közben megbeszélték, hogy az a testvér fog majd velem rendszeresen tanulni, aki üdvözölt bennünket. Kilenc hónappal később, 1976. április 4-én, vízben való alámerítkezésemmel szemléltettem önátadásomat Jehovának.

Mennyire boldog voltam, amikor megismerhettem azt, aki ezt ígérte: „Íme, mindent újjáteszek” (Jelenések 21:5). És hogyan fogja a Teremtő megvalósítani az igazi igazságosságot? A Példabeszédek 2:21, 22 megadja a választ: „Mert a becsületesek lakoznak majd a földön, és a feddhetetlenek maradnak meg rajta. A gonoszokat pedig kivágják a földről; és a hűtleneket kiszaggatják abból.”

Míg régebben a Rote Fahne-val álltam a gyárkapuk előtt, most szombatonként ott álltam Az Őrtorony-nyal a kezemben a Berlin-Neukölln-i Karl Marx utcában. Olyanról tudtam most beszélni, amelyet semmilyen ember alkotta rendszer sem tud nyújtani: az örök életről (János 17:3). Megtanultam, hogyan részesülnek most oktatásban a „becsületesek”, hogy „új egyéniséget” ölthessenek fel, amely a pontos ismeret által újul meg (Kolossé 3:10). Ez az új világra szóló nevelés sohasem fog kudarcot vallani!

Ami Lindát illeti, neki is eltökélt szándéka, hogy soha többé ne forduljon el az igazi igazságosság Forrásától. Péter és Reni, akik megtanítottak bennünket Jehova útjaira, felismerték, milyen szellemi segítségre van neki szüksége a jó előmenetel végett.

Új célok az igazságosság ösvényén

A Főiskolán megmutatkozott, mennyire nem tetszik új hitnézetem, amit oly lelkesen elfogadtam. Tanárom, egy híres festő, válaszút elé állított: vagy a művészet, vagy az új hitem. Én a hit mellett döntöttem, abbahagytam a festést és kerestem olyan munkát, amely mellett új célomat: az úttörőszolgálatot is meg tudtam valósítani. Ezt a célt szem előtt tartva, Lindával többször is kifejeztük imánkban Jehovának ezt a vágyunkat. Egy fél évvel 1977. szeptember 1-je előtt — ekkorra terveztük szolgálatunk megkezdését — elküldtük jelentkezésünket az úttörőszolgálatra.

Kétségtelenül, nem volt könnyű, de Jehova segítségével elértük célunkat. Közben, 1985. január elseje óta, Lindával különleges úttörőként ténykedünk — ez egy újabb égő vágyunk beteljesedése volt. Nagyon nagy boldogságot találunk abban, hogy minden erőnkkel segíthetünk az embereknek, hogy ők is az igazi igazságosság útján járjanak.

És mit mondjak az igazságosság utáni vágyamról? Vajon ez is kielégült? Igen. Ma már tudom, mit jelentenek Jézusnak a Máté 5:6-ban mondott szavai: „Boldogok azok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságosságot, mert megelégíttetnek.”

[Lábjegyzet]