A hatodik világhatalom — Róma

AMIKOR az igaz krisztusi hit elindult útjára, éppen a Római Birodalom volt hatalmon. Ha jobban ismerjük az ősi Rómát, könnyebben meg tudjuk érteni, milyen körülmények között prédikált Jézus, és milyen légkörben kezdték el terjeszteni Krisztus első követői a krisztusi hitet az akkor ismert világban.

Róma, a bibliai történelem hatodik világhatalma, akkor uralkodott, amikor Jézus megszületett és apostolai elkezdték igehirdetésüket. Görögország, az előző világhatalom hagyatéka volt az a nemzetközi nyelv, amelyen a krisztusi tanítás eljutott a világnak ebbe a részébe is — a görög koiné vagy a köznép nyelve. Az újdonsült Róma most olyan feltételeket és utakat teremtett, amelyek a krisztusi igazság gyors elterjesztéséhez vezettek. A Jézus és apostolai tevékenységéről készült bibliai beszámolók tele vannak olyan kijelentésekkel, amelyeket csak akkor tudunk jól megérteni, ha ismerjük az akkori Római Birodalom szokásait és az ott uralkodó viszonyokat.

Rómából, ebből a latiumi egykori városkából az ősi bibliai idők legnagyobb világhatalma lett. Kezdetben hatalmát kiterjesztette az olasz félszigetre. Vereséget mért az észak-afrikai partokon épült Karthágóra. Utána legyőzte Spanyolországot, Macedóniát és Görögországot. Majd i. e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet és i. e. 30-ban Egyiptomot is római tartománnyá tette. E hatalmas birodalom határai hatalmának csúcspontján Nagy-Britanniától Egyiptomig, Portugáliától egész Mezopotámiáig, az ősi Babilon országáig terjedtek ki. És teljesen körbefogta a Földközi-tengert, amelyet Mare Nostrum-nak (a mi tengerünknek) neveztek el.

Még napjainkban is sok római romot lehet megtekinteni e messzire szerteágazó birodalom területén. Nagy-Britanniában látható a Hadrianus-fal, a spanyolországi Segoviában a pompás vízvezeték, Dél-Franciaországban Orange-ban a római színház és Arles-ban a küzdőtér (aréna). Vagy el lehet sétálni a Rómához közeli Ostia Antica néma romjai közé, és meg lehet csodálni a Nápolytól délre eső ősi Pompei városát. Rómában felidézheti az ember lelki szemei előtt a Colosseumban összegyűlt, izgalomtól felhevült tömeget, és megtekinthető Titus diadalíve is, amely Jeruzsálem és templomának pusztítását örökíti meg i. sz. 70-ből, amit Jézus több mint 35 évvel korábban megjövendölt.

Az ősi Rómában a gazdagok, nagy palotákban laktak. Ezekben olykor több száz rabszolga és szolgáló serénykedett. A szegények viszont sokemeletes bérkaszárnyákba zsúfolódtak össze, amelyek piszkos, görbe utcákon sorakoztak egymás mellett. A középréteghez tartozók nagyon kevesen lehettek. Az állam ingyen-kenyeret és cirkuszt biztosított a szegényeknek, hogy a lázadástól visszatartsa őket. Mindezeket a kiadásokat a tartományokra kivetett adókból fedezték.

A római hadsereg

A híres római hadsereg sok légióból állt. Mindegyik légió 4500-7000 emberből tevődött össze. Önmagában is egy teljes sereget alkotott. Parancsnoka csupán a császárnak tartozott felelősséggel. A légió 60 centurióra oszlott. Egy-egy centurió száz főből állt. A század élén állt a százados vagy az Új Világ fordítás szerint a „katonatiszt”. Az is százados volt, aki négy katona élén halálra adta Jézust, és aki a Jézus halála körül kialakult körülmények és csodás jelenségek hatására ezt mondta: „Bizonyos, hogy ez Isten Fia volt!” (Máté 27:54; János 19:23). Százados volt Kornélius is, aki a körülmetéletlen nem-zsidók közül elsőként lett Krisztus követője (Cselekedetek 10:22).

Minden légiónak volt hadijelvénye is, valószínűleg fából vagy fémből készült jelkép vagy képmás formájában. Ezek hasonló célt szolgáltak mint a mai lobogók. Szentnek tekintették ezeket és életük árán is megvédelmezték őket. Az Encyclopaedia Britannica ezt mondja: „A római hadijelvényeket mélységes szent tiszteletben őrizték Róma templomaiban. Nem volt szokatlan az az eset, amikor egy hadvezér a hadijelvényt az ellenség soraiba dobatta, hogy ezzel is fokozza a katonák harci kedvét és buzgalmát a hadijelvény visszaszerzésére, amit talán minden földi dolognál a legszentebbnek tartottak.”

A római utak és címek

Róma a meghódított nemzeteket egységes világbirodalommá ötvözte. Jól járható utakat építettek ki, hogy e birodalom minden részébe könnyen el lehessen jutni. És az emberek utaztak! Vessünk egy pillantást azokra a helyekre, ahonnan az emberek eljöttek, hogy jelen legyenek Jeruzsálemben i. sz. 33 pünkösd ünnepén. Az észak-keletre eső Médiából, a messze nyugatra eső Rómából és Észak-Afrikából, valamint a közbülső helyekről jöttek ide az emberek (Cselekedetek 2:9–11).

Még ma is több olyan járható út van, amit a római útépítők építettek. Rómától délre az ősi Via Appián még ma is végig lehet utazni. Ezen át jött Rómába maga Pál apostol is (Cselekedetek 28:15, 16). Azt mondják, a római utak „a szárazföldi közlekedésnek olyan eszközei voltak, amelyeket a vasút feltalálásáig semmi sem múlt felül” (The Westminster Historical Atlas to the Bible).

Az óriási birodalom kormányzásában a rómaiak gyakran megtartották a helyi szokásokat. Az egyes területeken a hatóságok nevei és címei különböztek egymástól. A. Rendle Short Modern Discovery and the Bible (Újkori felfedezés és a Biblia) című könyvében azt mondja, hogy még az „elismert római történészek” sem kísérlik meg, hogy „az összes köznemesi osztályt a megfelelő nevükön említsék meg”. A bibliaíró, Lukács viszont e tekintetben „dicsérendő pontossággal jár el mindig”. Lukács pl. Heródest „tetrarkának” (negyedes fejedelemnek), Heródes Agrippát „királynak”, a thessalonikai tisztviselőket „politarkonoknak” és Sergius Paulust, Ciprus kormányzóját „prokonzulnak” nevezi (Lukács 3:1; Cselekedetek 25:13; 17:6; 13:7. vers lábjegyzetei). Időnként éppen egy megtalált pénzérme vagy felirat tanúsítja, hogy ez a bibliaíró az akkori időkben szokásos helyes megnevezést használta. Ilyen gondos aprólékosság csak újabb megerősítő bizonyítéka annak, hogy a Biblia Jézus Krisztus idejéről és életéről történelmi tényeket örökített meg.a

A birodalom és a krisztusi hit

Rómában virágzó krisztusi gyülekezet működött. Valószínűleg azok hozták létre, akik Jeruzsálemben i. sz. 33 pünkösdjén elfogadták a krisztusi hitet és onnan visszatértek Rómába (Cselekedetek 2:10). A Rómaiakhoz írott bibliai levél i. sz. 56-ban íródott e gyülekezetnek. Később Pál fogolyként jött Rómába, és két éven át alaposan tanúskodott azoknak, akik őt fogvatartásának helyén meglátogatták. Így a császári testőrség tagjai is hallottak a Királyság-üzenetről, és még a „császár házából” is egyesek keresztények lettek (Filippi 1:12, 13; 4:22).

A Római Birodalom szokásait, törvényeit és rendelkezéseit gyakran említi a Biblia. Augustus rendelete értelmében érkezett Mária és József Betlehembe, ahol Jézus megszületett. Jézus megerősítette, hogy a császár által megkövetelt adófizetés helyénvaló. A római jog értelmében fellebbezhetett a keresztény Pál apostol a császárhoz (Lukács 2:1–6; 20:22–25; János 19:12, 15; Cselekedetek 25:11, 12).

Pál a római katona fegyverzetét — sisakját, mellvértjét, pajzsát, lábsaruját és kardját — használta szemléltetésül arra, milyen értékes az igazság, a megmentés reménysége, az igazságosság, a hit, a jó hír hirdetése és Isten Szava, és ezek védelmül és megerősítésül szolgálnak Sátán támadásaival szemben (Efézus 6:10–18; 1Thessalonika 5:8). Pál a fegyelmezett és edzett római katona példájára hivatkozik, amikor Timótheusnak azt mondja, hogy „legyen Jézus Krisztus jó katonája” (2Timótheus 2:3, 4). A krisztusi hadviselés azonban szellemi és nem testi volt. Ezért az első keresztények nem katonáskodtak a római hadseregben. Justin Vértanú (i. sz. 110–165) elmondása szerint a krisztusi hit „harci fegyvereinket átalakította — vagyis kardjainkból ekevasak és lándzsáinkból metszőkések lettek”. Sok keresztény életével fizetett azért, mert megtagadta a katonai szolgálatot.

A császárok

Róma a császárság idején jutott el dicsőségének csúcsára. Helyes, ha néhány fontosabb tényt áttekintünk azokkal kapcsolatban, akik a bibliai történelemben szerepeltek.

I. e. 44-ben Julius Cézárt orvul meggyilkolták. Utána Octaviánus lett az egyeduralkodó. I. e. 30-ban Octaviánus legyőzte Egyiptomot és véget vetett a görög ptolemaioszi királyságnak. Tulajdonképpen ezzel ért igazán véget a görög világhatalom, amely 300 éven át tartotta magát Nagy Sándor idejétől kezdve.b

I. e. 27-ben Octaviánus császár lett. Felvette az „Augustus” címet is, amelynek jelentése: „felséges, szent”. Egy hónapot saját magáról neveztetett el és egy napot elvett a februárból, hogy az augusztus hónap ugyanannyi napból álljon, mint a Julius Cézárról elnevezett július hónap. Augustus Jézus születése idején uralkodott császárként, és uralkodása i. sz. 14-ig tartott (Lukács 2:1).

Tibérius, Augustus utóda i. sz. 14-től 37-ig uralkodott. Tibérius uralkodásának 15. évében kezdett el Alámerítő János prédikálni. Uralkodása alatt történt Jézus alámerítkezése, három és fél éves prédikáló szolgálata és életének feláldozása váltságáldozatként. Még akkor is ő uralkodott, amikor Jézus követői a krisztusi hitet elkezdték terjeszteni az akkor ismert világon (Lukács 3:1–3, 23).

Gaius, gúnynevén Caligula, i. sz. 37-től 41-ig uralkodott. Őt Claudius (41–54) követte a császári trónon, és ő űzte ki a zsidókat Rómából a Cselekedetek 18:1, 2 feljegyzése szerint. Később felesége megmérgezte és kisebbik fia, Néró lett trónutódja. I. sz. 64 júliusában nagy tűzvész pusztított Rómában és a város egynegyed része leégett. Tacitus történetíró szerint Néró a gyanút magáról elhárítva, a keresztényekre fogta a város felgyújtását, akiket azután „kutyákkal tépetett szét és veszített el” vagy „máglyahalálra ítélte őket, hogy éjszakai kivilágításul szolgáljanak naplemente után”. Ennek az üldözésnek keretében börtönözték be Pál apostolt is másodszor, aki Jeruzsálemtől Rómáig mindenütt prédikált és talán Spanyolországban is. Valószínűleg Néró végeztette ki i. sz. 66 körül.

Voltak még más római császárok, akik érdeklődésünkre számot tartanak. Pl. Vespasiánus (i. sz. 69–79), akinek uralma alatt Titus elpusztította Jeruzsálemet, maga Titus (i. sz. 79–81), és Titus öccse, Domotiánus (i. sz. 81–96), aki a keresztények ellen újból elrendelte a hivatalos üldözést. A szájhagyomány szerint ez alatt az üldözés alatt száműzték az éltes János apostolt Páthmosz büntető szigetére. Itt kapta azután János a dolgok e gonosz emberi rendszere befejezéséről és az ennek helyébe lépő Isten igazságos mennyei Királysága eljöveteléről szóló csodálatos látomását, amit ő a bibliai Jelenések könyvében örökített meg (Jelenések 1:9). János minden valószínűség szerint a következő császár, Nerva (96–98) uralkodása alatt szabadult ki, és evangéliumát és a három tőle származó levelet Trajánus császár (98–117) uralkodásának megkezdése után fejezte be.

A Római Birodalom hanyatlása

A negyedik században, Konstantin császár elhatározta, hogy egyetlen vallás, a „katolikus” vagy egyetemes vallás alatt egyesíti az embereket. A pogány szokásoknak és ünnepeknek „keresztény” nevet adtak, holott a valóságban maradt a régi romlottság. I. sz. 325-ben Konstantin elnökölt a niceai egyházi zsinaton, és ő döntött a háromságtan mellett. Konstantin — aki távolról sem volt igaz keresztény — hamarosan okot talált arra, hogy megölje legidősebb fiát, Crispust és saját feleségét is, Faustát.

Konstantin ezután Bizáncba helyezte át székhelyét és a várost Új-Rómának vagy Konstantinápolynak (Konstantin városának) nevezte el. Ez a Boszporusz melletti város, amely Európa és Ázsia találkozásának kereszteződésében fekszik, a keletrómai birodalom fővárosa maradt 11 évszázadon át egészen 1453-ig, amikor az ottamán törökök elfoglalták.

A Római Birodalom nyugati része és fővárosa, Róma 476-ban esett el, amikor a germán származású Odoaker hadvezér és király megfosztotta trónjától a császárt és a császári trón üresen maradt. Később Nagy Károly megpróbálta a nyugati birodalmat helyreállítani. I. sz. 800-ban III. Ince pápa Nagy Károlyt császárrá koronázta. 962-ben XII. János pápa a német nemzetiségű I. Ottót koronázta a Szent Római Birodalom császárává — erről a címről csak 1806-ban mondott le.

Erre az időre azonban felbukkant a bibliai történelem hetedik és egyben utolsó világhatalma. A jövendölés szerint ennek is el kell tűnnie és helyébe Isten Királyságának maradandó mennyei uralma lép, amely az egész föld felett kormányozni fog (Jelenések 17:10; Dániel 2:44).

[Lábjegyzetek]