A spiritizmus igájának lerázása

TIZENNÉGY éves kislány voltam, amikor családunkat sorozatos szerencsétlenség érte. Abban az időben egy elvetemült gyilkos módszeresen irtani kezdte rokonságomat. Első áldozatai között nővérem gyermekei voltak — összesen kilenc. Utána férjét vette célba. Nem sokkal ezután megölte egyik húgomat is. Fivéreim és nővéreim közül négyet meggyilkolt, már csak én maradtam életben, meg az édesanyám. Mennyi rémségen mentem át!

Ezután évekig állandó rettegésben éltem: féltem enni, dolgozni, és aludni. Mindig az járt az eszemben: „Mikor kezdi újra? Ki lesz a soros áldozat? Én vagy édesanyám?”

Neveltetésem

A későbbiek jobb megértése végett el kell mondanom egyet és mást életemről. 1917-ben születtem Surinameban, a Maroni folyó képezte egyik szigeten élő paramaccaneri bozótlakó néger törzs tagjaként. Ősszüleim den lowenengrék, vagyis szökött rabszolgák voltak, akik az őserdőbe menekültek, hogy ott éljék a maguk küzdelmes, de szabad életüket. Jóllehet azt elérték, hogy nem voltak emberek rabszolgái, a démonok rabságától nem tudtak megszabadulni.

Falunkban a mindennapi életet a démon imádat és az ősök kultusza határozta meg. Egyesek a wisi-hez, vagyis a fekete mágiához folyamodtak, hogy megigézzenek másokat, vagy betegséget, vagy halált okozzanak embertársaiknak, illetve egy koenoe-t (kiejtve: ku-nut), azaz egy kínzót fogadtak fel segítségül. Ezek a kínzók állítólag olyan személyek, akiket valamikor az egyik családtag megbántott, és akik bosszúból haláluk után visszajárnak, hogy bosszút álljanak a családon. Ezek a kínzók voltaképpen nem mások, mint azok a lealjasult démonok, akik megpróbálják az embereket a maguk imádatára rákényszeríteni.

Mint az evangélikus testvérközösség tagja (ez egy protestáns felekezet), én is tanultam egy keveset Istenről. Annyit azonban nem, hogy tudtam volna, hogyan kell őt imádni. A körülöttem levő őserdő azonban bőségesen bizonyította, hogy léteznie kell egy szerető Gondviselőnek. Így gondolkoztam magamban: ’Én egy jó Istent, nem pedig olyan gonosz szellemet akarok imádni, aki folyton csak gyötör.’ Tudtam, hogy a kínzók örömüket lelik abban, ha vétlen áldozataikat halálra kínozhatják.

Képzelhetitek, mennyire megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy családunk ellenségei egy koenoe-t küldtek ránk is. Tizennégy éves koromban kezdte el gyilkos küldetését. 26 évvel később csak én maradtam életben és édesanyám.

Az első találkozás

Édesanyám nehéz munkát végzett. Az egyik nap, amikor tanyánkra ment ki, olyan ütés érte, hogy nem tudott felkelni. A koenoe anyámat szemelte ki célpontul. Egészsége meggyengült és ő megbénult. Segítségre szorult — az én segítségemre. Én azonban gyötrődtem, mert egyrészt szerettem édesanyámat, másrészt féltem az őt megszállva tartó démontól. A koenoe támadásai alatt szegény édesanyám hangosan jajgatott nagy fájdalmában, amit én nem tudtam tovább elviselni, ezért fejét az ölembe hajtottam és vigasztaltam. Ő hamarosan megnyugodott, én viszont éreztem, hogy testemet „kezek” ragadják meg erősen.

Amikor menekülni akartam, újra feljajdult édesanyám. Miatta kénytelen voltam ott maradni, és el kellett viselnem e gyilkossal való első hátborzongató találkozásomat. 40 éves voltam akkor.

A támadások fokozódnak

Édesanyám közben meghalt. Csak három nappal később, hallottam egy barátságos hangot: „Lintina, Lintina, nem hallasz? Neked szólok!” Ez volt a kezdete annak a nagy gyötrelemnek, amely miatt szerettem volna minél előbb meghalni.

Kezdetben a démon csak akkor zaklatott, amikor aludni tértem. Már félálomba voltam, amikor egy hang felébresztett és beszélni kezdett a temetkezési helyekről és a halálról. Az álmatlanság következtében legyöngültem, rosszul éreztem magamat. Gyermekeimről természetesen továbbra is gondoskodnom kellett.

Később a démon fokozta a támadásait. Néhányszor úgy éreztem, mintha meg akart volna fojtani. Megpróbáltam elrohanni, de nem tudtam; egy erős nyomás nehezedett rám. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Ennek ellenére, nem voltam hajlandó imádni támadómat.

Amikor egy-egy ilyen támadás után magamhoz tértem, folytattam a gazdálkodást; maniókát és cukornádat termesztettem és ezt adtam el a tengerparti városka piacán.

Gyógyulást keresek

Az egyik nap a démon kísérteties hangon ezt mondta: „Felpuffasztom a hasadat, olyan lesz, mint egy labda.” Nemsokára egy kemény daganat nőtt a hasamban, amely annyira megnőtt, hogy terhes asszony benyomását keltettem. Nagyon megijedtem, és azt szerettem volna tudni: ’Tud-e rajtam segíteni Isten, a Teremtő, hogy megszabaduljak ettől a koenoe-tól? Tud-e küldeni egy jó és erősebb szellemet, aki képes elűzni ezt tőlem?’ Hogy kérdésemre választ kapjak, felkerestem egy bonoeférfit (ejtsd: bonu), egy gyógyító varázslót.

Az első gyógyító varázsló tapoe-kat (ejtsd: tapukat) vagy amuletteket adott, de ezektől sem szűnt meg a daganatom. Gyógyulásom érdekében felkerestem mindenféle bonoe-t. Eredmény: semmi. Az egyes látogatások között eltelt időben tovább gazdálkodtam, mert kellett a pénz sörre, borra, pezsgőre, és ágyékkötőre. Ezekkel kellett fizetnem a gyógyító varázslóknak. Ők sokszor ezt tanácsolták: „Térdelj le a koenoe előtt. Ismerd el gazdádnak. Imádd őt, és elhagy téged.” De hogyan térdelhettem volna le egy szellem előtt, aki kínzott és meg akart ölni engem? Nem tehettem meg!

Végső elkeseredésemben minden mást megtettem, amit csak mondtak a gyógyító varázslók. Az egyikőjük öt hónapig kezelt. Gyógyfüvekből vízfürdőt készített és abban fürösztött, és 11 féle növény levét csepegtette a szemembe, hogy „kipurgálja őket belőlem” — mondta ő, miközben ordítottam a fájdalomtól. A kezelés végén egy fillér nélkül indultam haza, kimerülve, és talán még betegebben, mint előtte.

„Elérkezett az utolsó órád”

Egyik fiam, aki Hollandiában lakik, pénzt küldött, hogy ne hagyjam abba a gyógykezelésemet. Elmentem hát a fővárosba egy orvoshoz. Megvizsgált, és ezt mondta: „Sajnos, nem tudok segíteni önön. Menjen, keresse fel a bonoe-t.” Egy kelet-ázsiai származású spiritiszta médiummal tettem még egy kísérletet — de ez alkalommal is sikertelenül. Utána haza indultam, de csak a fővárosig jutottam. Itt betértem egyik kislányomhoz. Nála összeestem — s ott feküdtem betegen, egy fillér nélkül. Bár 17 évet és 15 000 guldent (8300 USA dollárt) költöttem el gyógykezelésemre, semmi javulást nem tapasztaltam. 57 éves voltam akkor.

Közben a démon újabb fenyegetéssel állt elő. „Most már végzek veled. Elérkezett az utolsó órád!”

Én csak ezt kiáltottam: „Te nem vagy Isten, te nem vagy Jézus!”

A démon így válaszolt: „Ebben még Isten sem akadályozhat meg engem. Napjaid meg vannak számlálva!”

A végső küzdelem

Néhány hét telt el. Meena, a szomszédasszony, aki mellesleg Jehova Tanúja, és teljes idejű evangéliumhirdető, érdeklődött leányomtól hogylétem felől, és ezt mondta: „Édesanyádon csak a Biblia tud segíteni.” Meghallottam, miről beszélgetnek, feléjük sétáltam. Mielőtt elértem volna őket, elvágódtam a földön. Meena sietve odaszaladt hozzám és ezt mondta: „Ez a démon nem fog nyugtot hagyni neked. Itt csak egyedül Jehova tud segíteni rajtad.” Nyomban Jehova Istenhez imádkoztunk és utána eljárt hozzám. Minél többször volt nálam, a démonok annál vadabbul támadtak. Éjjel oly erősen rázkódott a testem, hogy senki sem tudott aludni a házban. Nem tudtam enni, és voltak pillanatok, amikor teljesen eszemet vesztettem.

Egészségi állapotom annyira leromlott, hogy fiaim az ország belsejében levő városból eljöttek, hogy visszavigyenek meghalni szülőfalumba. Mivel annyira legyengültem, hogy képtelen voltam utazni, így nem egyeztem bele javaslatukba. De érezvén, hogy közeleg halálom órája, áthívattam Meenát, hogy elbúcsúzzak tőle. Meena a Bibliából kimutatta, hogy ha még meg kellene is halnom, van reményem a feltámadásra.

„Feltámadásra? Hát az meg mit jelent?”

„Nos, Isten fel tud támasztani a Paradicsomban való életre” — válaszolta. Milyen csodálatos reménysugár!

Még aznap éjjel megszállt a démon. Transzba esve úgy tűnt, mintha látnám a koenoe-t sok ember kíséretében. Ő így csúfolódott: „Nicsak, azt gondolja, hogy majd feltámad!” És ekkor a tömeg is csúfondárosan nevetni kezdett. De akkor valami olyasmit tettem, amit addig sohasem. Hangosan ezt kiáltottam: „Jehova! Jehova!” Csak ennyit tudtam kimondani. És a démon elhagyott!

Fiaim újra eljöttek és kérleltek: „Mama, ne halj meg itt a városban. Hadd vigyünk el kicsiny faludba.” Én nem egyeztem bele, mert szerettem volna többet megtudni Jehováról. „Rendben van, talán egyszer csakugyan meghalok— mondtam nekik —, de legalább akartam szolgálni a Teremtőt.”

Mint az erős torony

Meenán kívül más Tanúk is látogattak engem. Megtanítottak arra, hogyan kell Jehovához imádkozni. Többek között azt is elmondták, hogy vitakérdés merült fel Jehova és Sátán között, és az Ördög hogyan zúdított Jóbra szenvedést, hogy elszakítsa őt Istentől. Amikor ezeket megértettem, még jobban elhatároztam, hogy nem hódolok többé a démonimádatnak. A Tanúk felolvastak egy számomra igen kedves idézetet: „Jehova neve erős torony. Oda menekül az igazságos és védelmet talál” (Példabeszédek 18:10).

Lassan visszatért belém az életerő. Amikor fiam visszatért, azt mondtam, várjon kint rám. Felöltöztem és egy blúzt gyűrtem a szoknyámba, hogy megmutassam, a daganat már majdnem elmúlt. Ekkor kimentem.

“Lintina, te vagy a Mamánk?” — szólta el magát a fiam.

„Igen, az vagyok, hála Jehovának, az én Istenemnek!”

Állást foglalok

Mihelyt egy kicsit járni tudtam, elmentem Jehova Tanúi Királyság-termébe. Ott barátaim buzdítottak, hagy soha ne mulasszam el az összejöveteleket. Néhány hónappal később már én is elmentem nyilvánosan prédikálni a Tanúkkal. Nemsokára alámerítkeztem és Jehovának, az én drága Szabadítómnak lettem a szolgája. 58 éves voltam akkor.

De valami még hátra volt. Évekkel ezelőtt, még ott a falusi kunyhómban, felállítottam egy oltárt, és őseimnek mutattam be azon áldozatokat. Szellemi tisztaságom megőrzése végett ezt el kellett pusztítanom. Jehovától kértem ehhez segítséget, mert ez a tettem igen nagy felzúdulást váltott ki a falusiakból. Amikor kunyhómba értem és kinyitottam az ajtót, valaki elsikoltotta magát: „Pingos!” (Vaddisznók!) Egy konda rohant át a szigeten, bele a folyóba, hogy átússza azt. Erre a falusiak, apraja-nagyja mind felkerekedett, elhagyta a falut, hogy könnyű zsákmányt ejtsen. Én pedig hálás szívvel borultam le Jehova előtt, és köszönetet mondtam neki a helyzet ilyen alakulásáért. Gyorsan kicipeltem az oltárt, benzint öntöttem rá és meggyújtottam. Mire visszatért a lakosság, az oltárnak már hűlt helye volt. Persze rögtön kitalálták, mi történt, de már semmit sem tettek miatta. Így, szívemben nagy békességgel tértem vissza a fővárosba.

Nyomorult állapotból a boldogság állapotába

Ezután sok áldásban részesültem. Hollandiai fiam nem hitte el a velem történteket, és ezért egy Suriname-i gépre szállt, hogy személyesen győződjön meg a dologról. Igen örült, amikor meglátott jó egészségben. Vett nekem egy szép házat a fővárosban. Most itt lakom. Mekkora változás állott be életemben — a démonok anyagilag tönkretett rabszolgájából Jehova jól táplált szolgája lettem!

Most, 11 évvel az alámerítkezésem után, még több okom van a hálára. Három fiam és az egyik vőm, amikor látta, mennyi áldásban részesültem Jehovától, érdeklődni kezdett a bibliai igazság iránt, és átadták életüket Jehova Istennek. A démonizmussal kapcsolatos tapasztalatomat már nagyon sokszor elmondtam olyanoknak, akikkel bibliatanulmányozás folyik, de akik nem mernek szakítani a démonokkal. Így még azok a szörnyűséges évek is hasznomra válnak a királyságról szóló prédikáló tevékenységemben.

Nem találok kellő szavakat, hogyan fejezzem ki hálámat Jehovának, az én Istenemnek! Mindenható kezének beavatkozása az érdekemben teljesen nyilvánvaló lett. Jehova nagyon jó volt hozzám. (Vö. Zsoltárok 18:17–19, [18:18–20, Károli].)