„Mi azt imádjuk, amit ismerünk”

„VÉGTELEN az Atya, végtelen a fiú, és végtelen a Szentlélek. Örökkévaló az Atya, örökkévaló a Fiú, örökkévaló a Szentlélek, de mégsem három az örökkévaló, hanem egy az örökkévaló. Ugyanígy nem három a nem teremtett, s nem három a végtelen, hanem egy a nem teremtett és egy a végtelen” (Konkordia könyv, 13. old.). Az Athanasiusi hitvallás itt megadott meghatározása szerint, a kereszténység Istene, akár egy, akár három, valójában titokzatos, felfoghatatlan és megismerhetetlen Isten.

„Mi azt imádjuk, amit ismerünk” – mondta Jézus (János 4:22). Ő annak a népnek fiaként szólt, amelyhez Mózes a következő szavakat intézte: „Halld meg, ó Izrael, Jehova, a mi Istenünk egy Jehova.” Igen, a hűséges zsidók ismerték azt az Istent, akit imádtak. Ami a keresztényeket illeti, ők ugyan nem élnek a zsidó Törvényszövetség hatálya alatt, mert az új szövetség hatálya alá kerültek, de róluk hangzottak el a következő prófétai szavak: „És senki sem tanítja majd felebarátját, sem a testvérét e szavakkal: ,Ismerd meg Jehovát!’, mert mindannyian ismerni fognak engem a legkisebbtől a legnagyobbig.” Ezek a keresztények valóban ismerik Istenüket (5Mózes 6:4; Zsidók 8:11).

„Egy Istenünk van, az Atya”

Mivel Jehova Tanúi nem hisznek a háromságtan dogmájában, ezért azt mondják róluk, hogy az „áriánizmusa egyik válfajának” követői. Attól azonban, hogy Jehova Tanúi nem vallják a háromságtant, még nem feltétlenül áriánusok. Arius a tőle származó kevés, de fennmaradt írásainak egyikében azt állítja, hogy Isten felfoghatatlan, még a Fiú számára is. Ezzel összhangban H. M. Gvatkin The Arian Controversy című könyvében ezt írja: „Arianus Istene egy megismerhetetlen Isten, akinek léte örök titokzatossággal van körülvéve. Egy teremtett lény sem tud róla kinyilatkoztatást adni, de ő maga sem fed fel semmit önmagáról.” Jehova Tanúi tulajdonképpen sem a háromsághívők „felfoghatatlan Istenét”, sem az Arius-féle „megismerhetetlen Istent” nem imádják. Pál apostollal együtt ezt vallják: „Nekünk valójában egy Istenünk van, az Atya, akitől származik minden” (1Korinthus 8:6).

Jézus annak szemléltetésére, hogy mennyire fontos megismerni Istent, Atyjához intézett imájában ezt mondta: „Az jelent örök életet, hogy állandóan ismeretet szerezzenek rólad, az egyedüli igaz Istenről” (János 17:3). Ugyanaz az apostol, aki Jézus e szavait feljegyezte, ezt írta: „Mi azonban tudjuk, hogy az Isten Fia eljött, és felruházott minket értelmi képességgel, hogy megismerhessük az Igazat (Jehovát). És mi egységben vagyunk az Igazzal Fia Jézus Krisztus által. Ez az igaz Isten és az örök élet” (1János 5:20).

Egyes fordítók a háromságtannak megfelelően elferdítik az 1János 5:20. versét. Az Ökumenikus és Békés-Dalos fordítás a következőképpen adja vissza a vers befejező részét: „Krisztusban vagyunk: ő az igaz Isten és az örök élet.” Természetesen mind a katolikus, mind a protestáns fordítású Bibliák különbséget tesznek a János 17:3 versében Jézus és az „egyedüli igaz Isten” között. Karl Rahner, katolikus tudós Theological Investigations című művében azt állítja, hogy „szent János első levelében az oly gyakori ὁ θεός („az Isten”) annyira kétségbevonhatatlanul az Atyát jelenti, hogy egész levelében végig az Atyát kell e kifejezésen értenünk”. Úgyszintén a francia protestáns Nouveau Testament is elismeri lábjegyzetében, hogy a görög nyelv szelleme lehetővé tesz egy ’háromságtannal ellentétes értelmű’ fordítást is. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy feltehetőleg a IV. században a háromságtan egyik túlbuzgó híve, egy latinul tudó személy toldotta be az 1János 5:7 versébe a következő szavakat: „Hárman vannak a mennyben: az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy” (Károli). Ez a betoldás szaknyelven úgy ismeretes, mint „Comma Joanneum”. A Vatikán egészen 1927-ig védelmezte ezt a szöveget, annak ellenére, hogy már a VI. századtól kezdve katolikus tudósok közül többen kételkedtek e szöveg eredetiségében. Ez a tisztességtelen betoldás szemléltető példája annak, milyen messzire elmentek a háromságtan hívei abban a törekvésükben, hogy mindenáron igazolják a háromságtan igazát.

Isten neve és a háromság

Jehova Tanúit minden dolog között legfőképpen Istennel az ő megismerése és az ő személyes Jehova nevének rendszeres használata kapcsolja össze (Zsoltárok 83:18, [83:19, Károli]). Ha valaki a kereszténység valamelyik egyházában saját Bibliájában egy ilyen névtelen kifejezést olvas, hogy „az Úr neve”, ebből vajmi keveset, vagy éppenséggel semmit sem fog megérteni. Hasonlóképpen, amikor azt kéri imájában: „szenteltessék meg a te neved”, megeshet, hogy nem tudja, milyen név megszentelését kéri. Jehova Tanúi ismerik Istenüket, tudják, mi az ő neve, és miként a zsoltáros és Jézus is, szeretik az ő mennyei Atyjuk nevét (Zsoltárok 5:11, 12, [5:12, 13, Károli]; János 12:28; 17:6, 26).

Mivel Isten személyes neve több ezerszer előfordul az eredeti nyelven írt Bibliában, nos, miért hagyták ki a kereszténység oly sok bibliafordításából, és miért nem említik ezt a nevet a katolikus, ortodox és protestáns „keresztények” százmilliói? Lehetséges, hogy a háromságtan dogmájának van köze ehhez a felettébb szokatlan vallásos tényhez?

Érdekesség kedvéért, a katolikus Jerusalem Bible az 5Mózes 6:4. versét így adja vissza: „Halld, ó Izrael, Jahve, a mi Istenünk egy Jahve.” A lábjegyzetben, miután felsorolja e vers több más lehetséges fordítását, ezt mondja: „Minden valószínűség szerint itt találkozunk először az egyistenhit kinyilatkoztatásával.” Arról az egy Istenről van itt szó, akiről Jézus, mint maga is zsidó, azt mondta: „Mi azt imádjuk, amit ismerünk” (János 4:22). Ugyanez a katolikus Biblia elismeri, hogy ennek az egy Istennek a neve: Jahve vagy Jehova.b A háromságtant tanító teológia szerint Jahve vagy Jehova a héber pátriárkák és a zsidók Istenének a neve. Ezt az Istent Jézus „Atyjának” vagy „Istennek, az Atyának” nevezi. Ebből az következik, hogy a háromságtan hívei számára az isteni Jahve vagy Jehova név csak egyik személyét jelöli a feltételezett háromszemélyű „Istenségnek”. A „második személy” neve Jézus, a „harmadik személy”-nek, a „Szent Léleknek” viszont nincs neve. A kereszténység egyházai logikusan nem használhatnának Isten számára egy olyan nevet, amely nem az egész „Istenséget” jelöli. Híveik tehát arra vannak kárhoztatva, hogy egy olyan titokzatos háromszemélyű egy Istent imádjanak, amelynek nincs neve.

Sok katolikus ösztönösen érzi, hogy olyan valakit kell imádniuk, akit meg lehet ismerni és nevén lehet szólítani. Kétségkívül ez lehet az oka annak, amiért oly sokan Jézust, vagy magát, Máriát imádják. Ugyanez az ösztönös istenimádati vágy tükröződik abban is, hogy az egyházi épületeken, templomokon látható az isteni név. Franciaországban, de más országokban is, a katolikus kápolnákban, templomokban és katedrálisokban a főoltár felett, de előfordulhat másutt is, található egy aranyozott, sugárkoszorúval ellátott dicsfény, amely az isteni dicsőséget ábrázolja. A közepén látható egy háromszög, amely magát a szentháromságot szimbolizálja. Eléggé ellentmondásos módon a háromszög belsejében Isten Jehova nevének négy héber mássalhangzós alakja: a szent tetragrammaton látható. De hány mai katolikus ismeri fel ebben az Isten nevét?

„Egy az Úr, Jézus Krisztus”

Pál apostol, miután kijelenti, hogy „nekünk valójában egy Istenünk van: az Atya, akitől származik minden, mi is őérette”, hozzáteszi: „és egy Urunk van: Jézus Krisztus, aki által van minden és mi is őáltala” (1Korinthus 8:6). Jehova Tanúi is magukévá teszik ezt a kijelentést. Jehova, az Atya minden élet Forrása; Jézus, Isten „egyetlen nemzett Fia”, „minden teremtmény közül az elsőszülött” viszont az az eszköz, aki által az Atya megvalósítja akaratát (János 1:2, 3, 14; Kolossé 1:15, 16).

Mivel a negyedik századi, más véleményen levő teológus, Arius azt a bibliai igazságot vallotta, hogy a „Fiú nem nemzetlen”, és Jehova Tanúi elfogadják ezt az igazságot, ezért a The New Encyclopædia Britannica kijelenti: „Jehova Tanúinak krisztológiája az ariánizmus egyik válfaja.” Először is azt kell leszögeznünk, hogy Jehova Tanúinak nincs semmiféle külön „krisztológiájuk”, vagyis „Krisztus személyével és munkájával kapcsolatos saját teológiai értelmezésük” – ahogy ezt a szót próbálják meghatározni. Mi egyet értünk azzal a keresztény laikussal, aki a korabeli feljegyzések szerint, a Niceában összegyűlt vitatkozó teológusoknak i. sz. 325-ben nyersen odavágta: ’Krisztus nem tanított nekünk dialektikát, sem művészetet vagy semmit érő nyakatekert okfejtéseket, hanem ehelyett egyszerűségre, ravaszkodás nélküli őszinteségre tanított, amit hit és jó cselekedetek által őrizhetünk meg.’ Ez az ember kétségtelenül szenvedett krisztusi hitéért, akárcsak ma Jehova Tanúi is. Miként ő sem hitt teológiai bölcselkedésekben, Jehova Tanúi sem hisznek ezekben. Elfogadják a Biblia egyszerű, világos tanítását Istenről, Krisztusról és a szent szellemről, sőt készek szenvedni is ezért az egyszerű hitükért, amit jó cselekedeteikkel bizonyítanak.

Másodszor, Jehova Tanúit azért sem vádolhatják jogosan ariánizmussal, mert több pontban nem értenek vele egyet. Például Arius szerint a Fiú igazában nem ismerhette az Atyát. A Biblia viszont azt tanítja, hogy a Fiú, ’tökéletesen ismeri’ az Atyát, és hogy a Fiú az, aki „kinyilatkoztatja őt” (Máté 11:27; János 1:14, 18). Arius azt állította, hogy az Igét Isten erényéért és erkölcsi feddhetetlenségéért „fogadta örökbe” Fiaként. A Biblia azt mondja, hogy Jehova teremtette őt „egyetlen nemzett Fiaként”. (János 1:14; 3:16; Zsidók 1:2; Jelenések 3:14). Arius azt tanította, hogy a keresztények Krisztussal egyenlővé válhatnak, holott a Biblia világosan kijelenti, hogy Isten „kegyesen olyan nevet ajándékozott neki, amely minden más név fölött áll” (Filippi 2:9–11). Jehova Tanúi tehát ahelyett, hogy újkori ariánusok lennének, inkább azt hiszik, amit a Biblia tanít.

„Az egyetlen nemzett isten”

Jehova Tanúi nem tagadják Jézus istenségét vagy isteni mivoltát. De nem fogadják el e kifejezések háromságtanbeli értelmezését. Amikor a trinitáriusok ’Jézus istenségéről’ beszélnek, nem azt értik ezen, hogy Jézus „egy isten” vagy „isteni”, hanem azt, hogy ő az „Isten”, azaz egyike a „háromszemélyű örökkévaló Istenségnek”. Talán ez magyarázza azt, hogy a kereszténység legtöbb bibliafordítása miért így adja vissza a János 1:18 versét: „Istent soha senki sem látta: az egyedüli Fiú, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt” (Revised Standard Version). Szinte majdnem minden legrégibb kéziratban nem az „egyedüli Fiú”, hanem az „egyetlen nemzett isten” szó áll. The Expositor’s Greek Testament elismeri: „A kézirati szakértők inkább a görög θεός (isten) szó visszaadása mellett vannak, ezzel szemben az egyéb fordítások és az (egyház)atyák a másik értelmezés mellett szállnak síkra.” Miért? Mert féltek az antitrinitáriusoktól, akik számára „ez az elnevezés, hogy [’egyetlen nemzett isten’] szerencsére megkülönböztette őt (a Fiút) az Atyától”.c

Felismerve a Szentírásból azt a tényt, hogy Jézus „isten” vagy „hatalmas”, Jehova Tanúi nem jönnek zavarba a János 20:28 versének olvasásakor, ahol Tamás apostol így kiáltott Jézushoz: „Én Uram és én Istenem!” Először is, Tamás olyan értelemben használhatta az „Isten” szót, mint az idős Manoah (Bírák 13:20–22). De még ha nem is így használta volna, akkor sem adhatott okot ez az összetévesztésre, hiszen Jézus nem sokkal ez előtt ezt üzente apostolainak: „Elmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (János 20:17; vö. 2Korinthus 1:3). És János azért írta le ezeket a részleteket (beleértve Tamás felkiáltását is), hogy – az ő szavát idézzük – „higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia” (János 20:31).

Jehova Tanúi azzal sem értenek egyet, hogy Jézus a „megtestesült Isten” vagy „Isten-ember”, ahogy ezt a „két természet”: az emberi és isteni természet filozófikus megtestesülés-elmélete tanítja. A Bibliával összhangban azt hiszik, hogy az „Ige testté lett” (János 1:14). És amikor Jézus testté lett, „megüresítette magát, feladta előző szellemi létét, emberré lett”, „az angyaloknál egy kissé alacsonyabb rendűvé”, és ilyen minőségben áldozta fel magát „megfelelő váltságáldozatul mindenkiért” (Filippi 2:7, 8; Zsidók 2:9; 1Timótheus 2:6). Az a háromságtanbeli felfogás, hogy „az ember bűntől és haláltól való megváltása” csak akkor garantálható, ha Krisztus egy személyben valóságos Isten is, és valóságos ember is, Szentírás-ellenes bölcselkedés. Ahhoz, hogy Jézus visszavásárolja az emberiség számára azt, amit Ádám elveszített, egy tökéletes emberi élet feláldozására volt szükség, ami nem lehetett sem több, sem kevesebb (2Mózes 21:23; 1Korinthus 15:22, 45, 47; Róma 5:18, 19, RS, katolikus és protestáns kiadás; Máté 20:28). Ez önmagában megcáfolja a testet öltés és háromságtan dogmájának igaz voltát.

Habár Jézus „isten” volt, „nem tartotta az Istennel [Jehovával] való egyenlőségét ragadománynak” (Filippi 2:6, RS mindkét kiadás). Jehovával szembeni alárendeltsége félreérthetetlen, de nemcsak most, hanem a jövőben is (1Korinthus 15:27, 28). Atyja felsőbbségét készségesen elismerte (János 14:28; 1Korinthus 11:3). Amikor feltámadt, „megeleveníttetett szellemben”, „dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg” és „Isten felmagasztalta őt mindenkinél magasabb állásba. . ., hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon: a mennyeieké és a földieké” (1Péter 3:18; Zsidók 2:9; Filippi 2:9, 10). Erre való tekintettel, Jehova Tanúi nem lepődnek meg, amikor a Zsidók 1:6 versében azt olvassák, hogy az angyalok is kötelesek „hódolni neki” vagy „tisztelettel adózni neki” (The New English Bible) vagy „imádni őt” (JB). (Vö. Jelenések 5:11, 12.) Ez nem mond ellent a Máté 4:10 versének, ahol Jézus – a Mózes ötödik könyvéből idézve – azt mondja, hogy csak Jehova Istent kell imádni. Érdekesség kedvéért, a katolikus Jerusalem Bible, amely a Zsidók 1:6 versében úgy mondja, hogy „imádják őt”, saját széljegyzetének utalásaiban hivatkozik az 5Mózes 32:43 versre és a Zsoltárok 97:7 versére, ahol ugyanazokat a szavakat „tisztelettel adózni neki” vagy „leborulni előtte” szóval adja vissza. Mi az oka ennek a következetlenségnek ebben a katolikus Bibliában? Minden bizonnyal a háromságtan!

„A megígért szent szellem

Pünkösdkor Péter apostol kijelentette: „Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, aminek mi mindannyian tanúi vagyunk. Ezért mivel felmagasztalta Isten a jobbjára, és elnyerte Atyjától a megígért szent szellemet, kitöltötte azt, amit ti most láttok és hallotok” (Cselekedetek 2:32, 33). Nos, mi hát ez a megígért „szent szellem”? Vajon a „háromság harmadik személye”? Mit írnak e témáról a különböző forrásművek?

The Catholic Encyclopedia: „Az Ószövetségben sehol sem találunk egyetlen félreérthetetlen utalást a harmadik Személyre.”

A Catholic Dictionary: „Az egész Ó- és Újszövetség a szellemről úgy beszél, mint isteni energiáról vagy erőről.” (Kiemelés tőlünk.)

The New Encyclopædia Britannica: „A háromságtannal kapcsolatos elképzelések felbukkanása a korai egyház teológiájában nagy nehézségekhez vezetett a Szent Szellem tekintetében. Ugyanis a Szent Szellem személyi létét világosan nem lehetett megérteni, mert az Újszövetségben vitathatatlanul isteni erőként szerepel. . . . A szent szellemet nem személynek, hanem erőnek tekintették.” (Kiemelés tőlünk.) „Athanasiusnak (meghalt 373-ban) végül is sikerült a Szent Léleknek az Atyával és a Fiúval való teljes egylényegűségét homouszia (lényeg) elfogadtatnia.”

A Catholic Dictionary: „A harmadik személy valódi istenségéről szóló tant először az alexandriai zsinaton jelentették be i. sz. 362-ben. . ., végérvényesen a konstantinápolyi zsinaton fogadták el i. sz. 381-ben.”

Mindez három és fél évszázaddal azután történt, hogy a szent szellem kitöltetett i. sz. 33 pünkösdjekor!

Habár Arius elvetette Athanasiusnak azt az elméletét, hogy a szent szellem egylényegű az Atyával, de azt elfogadta, hogy a szent szellem személy. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy Jehova Tanúi nem újkori arianusok, mivel az első keresztényekhez hasonlóan ők is azt vallják, hogy a szent szellem Isten működő ereje, amelyet számos módon felhasznál akarata végrehajtására (Cselekedetek 5:32). Való igaz, hogy vannak olyan írásszövegek, ahol a szellem megszemélyesített formában szerepel. De ez nem bizonyít semmit. Még A Catholic Dictionary is elismeri: „E legtöbb íráshely nem szolgáltat kétségbevonhatatlan bizonyítékot a szent szellem személyi voltára. . . . Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy az Újszövetségben találkozhatunk több tulajdonság, például a szeretet (1Korinthus 13:4), a bűn (Róma 7:11), sőt olykor még olyan elvonatkoztatott és élettelen dolgok megszemélyesítésével is, mint például a törvény (Róma 3:19) vagy a víz és a vér (1János 5:8).” Másrészről, a Biblia úgy beszél a szellemről, mint ami „kitöltetett”, vagy amivel az emberek „beteltek”, vagy „ingyen-ajándékként kapták a szellemet”, és „bemerítkeztek a szent szellembe”. Ezek egytől egyig mind értelmetlenek lennének, ha a szent szellem személy lenned (Cselekedetek 2:4, 17, 38; 4:31; János 1:33).

Hirdessük azt az Istent, akit ismerünk!

Pál az ’ismeretlen isteneket’ imádó athéniaknak kijelentette: „Akit ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek” (Cselekedetek 17:23, Ö. f.). Mennyire hálásaknak kell lennünk, hogy megszabadultunk a háromság felfoghatatlan misztikumától, és Jézussal együtt mi is elmondhatjuk: „Mi azt imádjuk, amit ismerünk” (János 4:22). Vagyis Jehovát imádjuk az ő Fia, Jézus Krisztus vezetése alatt és az ő szelleme segítségével. Bárcsak buzgón haladnánk előre a mi csodálatos Istenünk még jobb megismerésében! Ugyanis „Jehova nagy és méltó hogy dicsérjék . . . Mert ez az Isten a mi Istenünk határtalan ideig, sőt mindörökké” (Zsoltárok 48:1, 14).

[Lábjegyzetek]