A remény erősített meg a próbák elviselésére

OGAVA MICSIKO ELMONDÁSA ALAPJÁN

1969. április 29-én felhívtak a rendőrségről. A férjem, Szeikicsi megsérült egy közlekedési balesetben, és kórházba került. Két kisfiamat elvittem egy barátnőmhöz, s a kórházba siettem. Szeikicsi azóta nem tud mozogni, és sohasem nyerte vissza a tudatát. Engedjétek meg, hogy elmeséljem, mi történt a családunkkal, és hogy miként sikerül megbirkóznunk a nehézségekkel.

A KÓBÉHOZ (Japán) közeli Szandában születtem 1940 februárjában. Szeikicsivel már azóta ismertük egymást, hogy együtt jártunk óvodába. 1964. február 16-án házasodtunk össze. A férjem szűkszavú ember volt, a gyerekeket azonban szerette. Idővel két fiunk született: Rjuszuke és Kóhei.

— Megnézhetném? — kérdezte.

Levettem Szeikicsi Bibliáját a polcról, és átnyújtottam neki. Megmutatta benne a Jehova nevet. Sohasem hallottam még, hogy ez Isten neve. A fiatal nő, felfigyelve két kisgyermekemre, felolvasott egy részt a Bibliából: „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól” (Példabeszédek 22:6). Valójában akkoriban épp azon tűnődtem, hogyan nevelhetném a gyermekeimet sikeresen. Ezért azonnal tanulmányozni szerettem volna a Bibliát.

Próbáink kezdete

Amikor megérkeztem a kórházba 1969 áprilisának korábban említett éjszakáján, megdöbbenve tudtam meg, hogy Szeikicsi egyik barátja — annak az asszonynak a férje, akinél hagytam a fiaimat — szintén a taxiban volt a balesetkor. A férjem barátja egy héttel később meghalt.

Azon az éjszakán a kórházi személyzet azt mondta, hogy lépjek kapcsolatba mindenkivel, akiről úgy érzem, hogy látnia kell Szeikicsit, mivel nem számítottak rá, hogy életben marad. Koponyaalapi törése és agyzúzódása volt. Másnap a kóbei rokonaink a kórházba siettek.

A kórház hangosbemondójában egy hang sürgetően ezt mondta: „Kérjük Ogava Szeikicsi összes rokonát, hogy azonnal látogassa meg őt.” Az intenzív osztályra siettünk és egymás után búcsút vettünk tőle. Ám ez a válságos állapot eltartott egy hónapig. Egy későbbi diagnózis arra engedett következtetni, hogy ez az állapot hosszan fog tartani.

Így hát Szeikicsit mentőautóval átszállították Tokióból Kóbébe; ez mintegy 650 kilométeres távolság. Láttam, amint elindultak vele, és gyorsvonaton én is útnak indultam, imádkozva, hogy életben maradjon. Végtelenül boldog voltam, amikor az este folyamán élve láttam őt a kóbei kórházban. Halkan ezt mondtam neki: „Drágám, nem adtad fel a harcot!”

Visszaköltözöm a szüleimhez

A fiaimmal visszatértem a szüleim otthonába, Szandába. Itt óvodába írattam a gyerekeket. Bérletet váltottam a tőlünk mintegy 40 kilométerre fekvő Kóbéba, s az elkövetkező évben egyik nap az anyósom utazott vonattal a kórházba, másik nap pedig én. Mindig kíváncsian vártam: „Vajon ma magához tér Szeikicsi? Mit mond majd először? Hogyan kellene reagálnom?” Ezenkívül erre gondoltam, főleg amikor boldognak tűnő családokat láttam: „Bárcsak jól lenne Szeikicsi, akkor a fiainknak biztosan kellemes perceket szerezne.” Ilyenkor csakúgy patakzottak a szememből a könnyek.

Akkor régen, amikor azt olvastam az újságban, hogy valaki több hónapig tartó kóma után visszanyerte a tudatát, arra gondoltam, hogy Szeikicsi is magához térhet. Ezért egyszer ezt mondtam a sógoromnak: „Szeretném átvitetni őt a Honsú északkeleti részén levő kórházba.” De azt válaszolta, hogy Szeikicsin nem tudnak segíteni, és azt tanácsolta, hogy azt a pénzt, amink van, fordítsuk a család többi tagjára.

Jehova Tanúi egyik kóbei gyülekezetének keresztény vénje közel lakott a kórházhoz, ezért mindig benéztem hozzájuk, mielőtt meglátogattam Szeikicsit. A felesége hetente egyszer tanulmányozta velem a Bibliát. Két gyermekük pedig gyakran eljött a kórházi szobánkba, és lejátszott egy-egy hangfelvételt, mely a gyülekezeti összejöveteleken készült. Ez a család nagyon buzdító és vigasztaló volt számomra.

A remény megerősít

Egy nap Jehova Tanúi egyik körzetfelvigyázója meglátogatott minket a kórházban, és felolvasta nekem a Róma 8:18–25-öt. Ezek a versek többek között ezt írják: „azt tartom, hogy a miket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik . . . Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig . . . a mit lát valaki, miért reményli is azt? Ha pedig, a mit nem látunk, azt reméljük, békességes tűréssel várjuk.”

A keresztények reménységéről folytatott beszélgetés arra emlékeztetett, hogy a jelenlegi szenvedés eltörpül majd a mellett az öröm mellett, amelyet Jézus ígért, vagyis az eljövendő paradicsomi földi élet mellett (Lukács 23:43). Ez a beszélgetés segített, hogy reménykedve nézzek szembe a jelen valóságaival, és hogy az új világ áldásainak a jövőbeni valóságaira összpontosítsak (2Korinthus 4:17, 18; Jelenések 21:3, 4).

1970-ben Szeikicsit átszállították annak a városnak a kórházába, ahol a szüleimmel éltünk, Szandába. A következő év januárjában, amikor megkaptam az ügyvédünk által elkészített dokumentumot, mely kijelentette, hogy a férjem baleset következtében cselekvőképtelenné vált, végtelenül szomorú lettem, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Anyósom gyakran mondogatta nekem: „Sajnálom Micsiko, hogy nehéz időket élsz át a fiam miatt.” És ezt is mondta: „Bárcsak én feküdnék Szeikicsi helyén!” Együtt sírtunk.

Édesapám arra ösztönzött, hogy keressek teljes idejű munkát, de én eltökéltem magamban, hogy gondoskodni fogok Szeikicsiről. Bár Szeikicsi látszólag öntudatlan volt, reagált a hidegre, a melegre, és arra, ahogyan ápolták. Apa azt szerette volna, ha újra férjhez megyek, de felismertem, hogy ez helytelen lenne, mivel a férjem még életben van (Róma 7:2). Attól kezdve, akárhányszor apa ivott, ezt mondogatta: „Amikor meghalok, magammal viszem Szeikicsit.”

Nagy örömömre 1971-ben gyülekezet alakult Szandában. Majd 1973. július 28-án vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálni tudtam Jehovának tett önátadásomat. Ez azon a nemzetközi kongresszuson történt, amelyet Jehova Tanúi az oszakai világkiállítás helyszínén tartottak.

1973 második felében a fiam, Kóhei heveny vesegyulladást kapott, s öt hónapra bekerült a kórházba. Édesapám is kórházban volt tuberkulózis miatt. Így hát 1974. január 1-jén az apukámat, a férjemet és a fiamat három különböző kórházban látogattam meg. Vasárnaponként, amikor idősebb fiammal, Rjuszukéval meglátogattuk Kóheit, a Hallgass a Nagy Tanítóra! című könyvet tanulmányoztuk. Ezután Rjuszukéval részt vettünk a Kóbéban tartott összejövetelen, s örömteli szívvel tértünk haza.

Mindig is hálás voltam azoknak, akik segítettek Szeikicsiről gondoskodni. Elhatároztam, hogy megismertetem őket a Bibliával. Miután az egyik gondozónak egy tűzeset miatt meghalt a húga, kedvezően reagált, amikor megmutattam neki a Bibliában megígért feltámadás nagyszerű reménységét (Jób 14:13–15; János 5:28, 29). Bibliatanulmányozást kezdtem vele a kórházban, végül pedig egy 1978-as kongresszuson megkeresztelkedett.

A gyermekeim az öröm forrásai

Gyermekeim felnevelése a férjem segítsége nélkül erőpróbának, de egyben jutalommal járó feladatnak is bizonyult! Jó modorra tanítottam őket, és arra, hogy törődjenek mások érzéseivel. Rjuszuke csupán hároméves volt, amikor már bocsánatot kért, ha rendetlenül viselkedett. Ezt mondta: „Anya, ne haragudj!” Kóhei kis lázadó volt, s olykor megsértődött, ha megpróbáltam helyreigazítani. Sőt egyszer, amikor szeretett volna valamit megkapni, sírva lefeküdt egy üzlet elé. De érveket soroltam fel neki, szeretetet és türelmet tanúsítottam iránta. Idővel engedelmes, jó fiú lett. Ez meggyőzött arról, hogy a Biblia tényleg Isten Szava (2Timótheus 3:15–17).

Amikor Rjuszuke felső tagozatba lépett, elmagyarázta a tanárainak, hogy miért nem tanulhat harcművészeteket (Ésaiás 2:4). Egyik nap túláradó örömmel jött haza az iskolából, mivel egy összejövetelen, melyen számos tanár vett részt, válaszolni tudott a tanárok kérdéseire.

A gyülekezetben lévő építő társaság nagy hasznára vált a fiaimnak. A keresztény vének gyakran meghívták a fiúkat ebédre, bevonták őket a családi bibliatanulmányozásukba, s a szabadidős tevékenységekbe. Arra is volt lehetőségük, hogy kellemes társaságban legyenek, például hogy különféle sportokban vegyenek részt. Rjuszuke 1979-ben jelképezte Jehovának tett önátadását vízbe való bemerítkezéssel, Kóhei pedig a rá következő évben keresztelkedett meg.

Teljes idejű szolgálatunk

Egyszer, amikor meglátogatott a körzetfelvigyázó, elmondtam neki, hogy szeretnék úttörő lenni, ahogy Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit hívják. Mivel akkori körülményeim miatt ez a lépés ésszerűtlen lett volna, kedvesen arra emlékeztetett, hogy inkább arra van szükség, hogy fiaimat úgy neveljem fel, hogy erősen álljanak a Biblia igazságában. „Az úttörőszellem a fontos” — mondta. Ezért kisegítőúttörő-szolgálatot vállaltam, s amikor az iskolában szünet volt, a fiaim is csatlakoztak hozzám. Ez a tevékenység nagyon sokat segített abban, hogy megőrizzem az örömömet és az elmém békéjét, miközben Szeikicsit ápoltam.

Végül, 1979 szeptemberében csatlakozni tudtam az általános úttörők soraihoz. 1984 májusában, körülbelül egy évvel azután, hogy elvégezte a középiskolát, Rjuszuke is jelentkezett úttörőnek. Kóhei 1984 szeptemberében csatlakozott hozzá az úttörőmunkában. Ennélfogva mindhármunknak abban az örömben volt részünk, hogy részt vehettünk a teljes idejű szolgálatnak ebben az ágában. Visszatekintve a 20 éven át végzett úttörőszolgálatra, úgy érzem, hogy ez a tevékenység megerősített a próbáim közben. Ez idő alatt abban a kiváltságban volt részem, hogy sok embernek segítettem Jehovát szolgálni.

Rjuszuke önkéntesként részt vett a Kanszai Kongresszusi Teremmel határos, Jehova Tanúi számára készült létesítmény építésében. Később hét éven át szolgált a Hjógo Kongresszusi Terem gondnokaként. Most keresztény vén egy közeli gyülekezetben Kóbéban, s gondoskodik rólam. 1985 óta Kóhei önkéntes munkásként szolgál Jehova Tanúi ebinai fiókhivatalában.

A sok áldás megerősített

Hosszú éveken át hetente többször meglátogattam Szeikicsit a kórházban, és megmosdattam. Ez a gondoskodás kiegészítette az állandó gondozó által végzett ápolást. 1996 szeptemberében, 27 évi kórházi tartózkodás után, Szeikicsi hazatért az otthonunkba. Egy ápolónő is jött vele, hogy segítségére legyen. Szeikicsi az orrán keresztül vezetett csövön át képes folyékony táplálékot magához venni. Bár a szeme csukva maradt, valamennyire reagál, amikor mondunk neki valamit. Fáj, hogy ilyen állapotban kell látnom Szeikicsit, de megerősít a jövővel kapcsolatos nagyszerű remény.

Épp mielőtt Szeikicsi hazatért, szállást ajánlottam fel az utazófelvigyázónak és a feleségének, így egy éven át öten laktunk együtt meglehetősen kicsi lakásunkban. Sohasem gondoltam volna, hogy újra együtt lakhatok majd Szeikicsivel, és hálát adok Jehovának, hogy mégis így történt. Sok éven át nagyon vágytam rá, hogy Szeikicsi kinyissa a szemét, de most már csak azt kívánom, hogy valósuljon meg Jehova akarata.

Őszintén mondhatom: „Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást” (Példabeszédek 10:22). Bár nem tartott sokáig a boldog élet az egészséges Szeikicsivel, mégis két olyan fiúval áldattam meg, akik ’megemlékeznek a Teremtőjükről’, s ezért nagyon hálás vagyok! (Prédikátor 12:3).

Ugyanakkor szeretném folytatni az úttörőszolgálatot, így segítve másoknak, hogy megtalálják az „igazi életet”, s eközben szeretnék szeretettel törődni Szeikicsivel (1Timótheus 6:19, Újfordítású revideált Biblia). Tapasztalatom megtanított rá, hogy milyen igazak a zsoltáríró szavai: „Bízd gondjaidat az Úrra, ő majd megerősít, nem hagyja, hogy az igaz meginogjon!” (Zsoltárok 55:23, Katolikus fordítás).

[Kép a 13. oldalon]

Férjemmel és Rjuszukéval

[Kép a 13. oldalon]

Szeikicsi két fiunkkal, hat hónappal a balesete előtt

[Kép a 15. oldalon]

Két fiúval áldattunk meg, Rjuszukéval és Kóheivel (fent), akik ’megemlékeznek a Teremtőnkről’