Mi történt a felebaráti szeretettel?

MILLIÓK érzik elveszettnek és nyomorultnak magukat, félnek, és nincs hová fordulniuk. „Egyedül eszek, egyedül sétálok, egyedül alszok és magamban beszélek” — siránkozott egy személy. Csak kevesen hajlandók szeretetteljesen közeledni a rászorulókhoz és így viselkedni velük.

Egy nyugdíjas üzletasszony ezt mondta: „Egyik este az emeletünkön lakó özvegyasszony bekopogott hozzám, és elmondta, hogy magányos. Én udvariasan, de őszintén azt mondtam neki, hogy nem érek rá. Elnézést kért, hogy zavart, és távozott.”

A hölgy így folytatta: „Meglehetősen büszke voltam magamra, hogy nem engedtem, hogy egy ilyen unalmas személy kelepcébe csaljon. Majd a következő este az egyik barátom telefonált, és megkérdezte, ismerem-e a házamban azt az asszonyt, aki előző este öngyilkos lett. Ha még eddig nem jöttek volna rá, ez az az asszony volt, aki bekopogtatott hozzám.” Ezt követően az üzletasszony elmondta, hogy ebből „komoly tanulságot” vont le.

Köztudott, hogy a csecsemők meghalhatnak, ha megvonják tőlük a szeretetet. Az idősebbek is meghalhatnak, ha nem kapnak szeretetet. Egy búcsúlevélben, amelyet egy vonzó, 15 éves lány írt, aki öngyilkos lett, ezt állt: „A szeretet azt jelenti, hogy az ember többé nem magányos.”

Modern kori tragédia

Pár évvel ezelőtt, egy etnikai gyűlölködésről írva a Newsweek című újság erről számolt be: „Az év mottójának a »Gyűlöld a felebarátodat!« bizonyult.” A korábban Jugoszlávia részét alkotó Bosznia-Hercegovinában a konfliktusok idején több mint egymillió ember kényszerült otthona elhagyására, több tízezer embert pedig megöltek. Kik? „A szomszédaink — panaszolta egy lány, akit kiűztek a falujából. — Ismertük őket.”

„Békében éltünk együtt” — mondta egy asszony arról a 3000 huturól és tusziról, akik Ruganda faluban laknak. A The New York Times ezt írta: „A falu története egész Ruanda története: A hutuk és a tuszik együtt éltek, házasságot kötöttek egymással, nem törődtek azzal — még csak nem is tudtak róla —, ki hutu, vagy ki tuszi. Egyszer csak valami kipattant”, és „az öldöklés elkezdődött”.

Izraelben a zsidók és az arabok ehhez hasonlóan egymás mellett élnek, mégis sokuk gyűlöli egymást. Ebben a XX. században hasonló helyzet alakult ki Észak-Írországban, Indiában és Pakisztánban, Malajziában és Indonéziában, valamint a különböző rasszok között az Egyesült Államokban — igen, az egész világon, ahol élünk.

Az ember szakadatlanul idézhetné az etnikai és vallásos gyűlölködés példáit. A történelem során még soha nem nélkülözte ennyire a világ a szeretetet, mint most.

Ki a felelős?

A gyűlöletet a szeretethez hasonlóan meg lehet tanulni. Van egy dal, mely angol nyelvterületen népszerű, és azt mondja, hogy a gyermekeket „alaposan kioktatják, mielőtt túl késő, míg hat-, hét- vagy nyolcévesre felnőnek, hogy gyűlöljenek minden embert, kit rokonai gyűlölnek”. Főleg napjainkban tanítják a gyűlöletet. Az egyházak különösen kudarcot vallottak abban, hogy megtanítsák a tagjaiknak, hogy szeressék egymást.

A francia Le Monde című újság ezt kérdezte: „Hogyan tud az ember kitérni a gondolat elől, hogy a Burundiban és Ruandában háborúzó tuszikat és hutukat ugyanazok a keresztény misszionáriusok tanították és ugyanabba a templomba jártak?” A National Catholic Reporter szerint Ruanda valójában „70 százalékban katolikus nemzet”.

Ennek a századnak egy korábbi szakaszában a kelet-európai országok az ateista kommunizmushoz fordultak. Miért? 1960-ban a csehszlovákiai Prágában egy vallási fakultás dékánja megjegyezte: „egyedül mi, mi keresztények vagyunk a kommunizmus okai . . . Ne feledjük el, hogy a kommunisták egykor keresztények voltak. Ki az oka annak, ha már nem hisznek egy igazságos Istenben?”

Figyeld meg, mit tettek az egyházak az I. világháború alatt. Frank Crozier brit dandártábornok ezt mondta erről a háborúról: „A keresztény egyházak a vérontást legjobban előmozdító testületek, amelyekkel rendelkezünk, és amelyeket korlátlanul felhasználtunk.” Később, a II. világháború után a The New York Times ezt írta: „A múltban a helyi katolikus hierarchia csaknem minden esetben támogatta saját nemzetének háborúit, megáldotta a hadseregeket és a győzelemért imádkozott, míg a másik oldalon a püspökök egy másik csoportja éppen az ellenkező kimenetelért imádkozott nyilvánosan.”

Jézus Krisztus azonban minden tevékenységében szeretetet mutatott ki, és Pál apostol ezt írta: „titeket Isten maga tanított meg arra, hogy egymást szeressétek” (1Thessalonika 4:9, kiemelés tőlünk). „Az igaz keresztények fivérek és nővérek Jézus Krisztusban” — jegyezte meg a vancouveri Sun című lap egyik szerkesztője. „Szándékosan soha, de soha nem bánthatják egymást.”

Nyilvánvaló hát, hogy az egyházakat komoly felelősség terheli azért, hogy napjainkban hiányzik a szeretet. Az India Today folyóirat egyik cikke megjegyezte: „A vallás lett a lobogó, amely alatt a legborzalmasabb bűntetteket követték el.” Van azonban egy alapvető oka annak, amiért a mi nemzedékünket jellemzi az, hogy ilyen szívtelen nemtörődömséget mutatnak ki az emberek egymás iránt.

Amiért kihűlt a szeretet

Teremtőnk megmagyarázza ezt. Szava, a Biblia azt az időt, amelyben élünk, „az utolsó napoknak” hívja. A bibliai prófécia azt mondja, hogy ez olyan időszak, melyben „szeretet nélkül valók” lesznek az emberek. Ezekkel a „nehéz időkkel” kapcsolatban — melyeket az Írások „a dolgok rendszere befejezésének” (NW) is neveznek — Jézus Krisztus megjövendölte, hogy „a szeretet sokakban meghidegül” (2Timótheus 3:1–5; Máté 24:3, 12).

Napjainkban a szeretet hiánya ezért azon bizonyítékok része, hogy e világ utolsó napjaiban élünk. Örömünkre ez azt is jelenti, hogy az istentelen embereknek ezt a világát hamarosan egy szeretet által uralt, igazságos új világ váltja fel (Máté 24:3–14; 2Péter 3:7, 13).

De van-e igazán okunk abban hinni, hogy lehetséges egy ilyen változás — abban, hogy olyan világban élhetünk majd, ahol minden ember szeretni fogja egymást, és békében él majd együtt?