Valami jobb a világ elismerésénél

Évekkel azután, hogy közismert szobrász lettem Európában, az egyik művésztársam ezt mondta szemrehányóan: „Cserbenhagytad a művészetet!” Mielőtt elmondanám, hogy miért vádolt ezzel, hadd magyarázzam el, hogyan lettem szobrász.

AZ Aurisina nevű faluban — ahol születtem — a legtöbb férfi egy régi kőfejtőben dolgozott. Aurisina Olaszország északi részén, Trieszt közelében található, közel a volt Jugoszláviához. Tizenöt éves koromban én is a falu kőfejtőjében kezdtem dolgozni. Ez 1939-ben volt, abban az évben, amikor elkezdődött a II. világháború. Mivel kővel dolgoztam, ezért híres szobrász szerettem volna lenni. És sohasem akartam meghalni. Mindkét vágyam elérhetetlennek tűnt.

Amikor a háború 1945-ben véget ért, elköltöztem Rómába, ahol a nővéremmel laktam. Azt reméltem, hogy ott beiratkozhatok a képzőművészeti főiskolára. Mennyire fellelkesített, amikor az óhajom valóra vált, és felvettek hároméves tanulmányi időre! A tanulmányaim finanszírozását különböző jótékonysági szervezetek segítették.

Szellemi éhség

A szellemi éhségem kielégítésére is törekedtem, azáltal hogy részt vettem vallásos istentiszteleteken, köztük az Üdvhadsereg és a valdensek istentiszteletén. Még az egyik jezsuita egyetemen tanfolyamokra is jártam, valamint egyszer részt vettem egy háromnapos szemináriumon is, amelyen egy püspök tanított. Ezen a tanfolyamon nem volt szabad beszélgetnünk egymással, hanem az imának, az elmélkedésnek, a gyónásnak és a püspök előadásainak szenteltük magunkat.

Azután rájöttem, hogy a hitem nem lett erősebb.

— Miért nem fejlesztettem ki erős hitet? — kérdeztem a püspöktől.

— A hit Isten ajándéka — válaszolta a püspök —, és annak adja, akinek akarja.

Válasza annyira nagy csalódást okozott, hogy abbahagytam Isten keresését, és kizárólagosan a képzőművészeti tanulmányaimnak kezdtem szentelni magamat.

Nemzetközi elismerést kapok

Miután 1948-ban befejeztem az iskolát Rómában, egyéves tanulmányi ösztöndíjat kaptam a bécsi (ausztriai) képzőművészeti főiskolára. Ezt a következő évben fejeztem be, és elfogadtam egy egyéves ösztöndíjat, hogy Ljubljanában (Szlovéniában, amely korábban Jugoszlávia része volt) folytassam a tanulmányaimat. Akkor az volt a célom, hogy Párizsba (Franciaországba) költözöm, a szépművészet központjába.

Ám 1951-ben lehetőséget kaptam arra, hogy Stockholmban (Svédországban) dolgozzam. Odaköltöztem azzal a céllal, hogy összegyűjtöm az ahhoz szükséges anyagiakat, amelynek segítségével folytatni tudom művészi pályafutásomat Párizsban. Ekkor azonban találkoztam Mickyvel, 1952-ben összeházasodtunk, és Stockholmban telepedtünk le. Egy kis műhelyben kaptam állást, ahol kő-, márvány- és gránitszobrokat készítettem. Ezek némelyike a Millesgårdenben van kiállítva, amely egy park és múzeum a Stockholm közelében lévő Lidingö nevű városban.

Rómában tanultam egy régi, bronzöntési módszert — a viaszmintás öntési módszert —, és a stockholmi Képzőművészeti Szakmunkásképzőben, valamint a Képzőművészeti Főiskolán bronzöntést tanítottam. Később bejutottam a stockholmi szabadtéri múzeumban, a Skansenben található egyik bronzöntőbe. Ott bronz- vagy ólomszobrokat készítettem, gyakran közönség előtt. Felfogadtak az akkori svéd király, VI. Gusztáv tulajdonában lévő antik szobrok restaurálására is. Ezek a Királyi Palotában, valamint a Stockholmban található Drottningholmi Palotában vannak kiállítva.

A munkám 1954 és 1960 között a sajtóban és a művészet kritikusai részéről dicséretet kapott. Sok szobrom kiállításra került Európa nagyobb városaiban, többek között Stockholmban, Rómában, Ljubljanában, Bécsben, Zágrábban és Belgrádban. Belgrádban Tito marsall vásárolt néhányat a szobraim közül a személyes gyűjteményébe. A római Modern Galériában is képviselve vagyok egy nagy, női gránittorzó által, valamint a műalkotásom a bécsi Albertina múzeumban is kiállításra került. A Stockholmi Modern Képzőművészeti Múzeumban van az egyik bronz- és ólomszobrom, valamint a ljubljanai Modern Képtárban van egy bronzszobrom.

Újra érdeklődöm a vallás iránt

Néhány évi házasság után Micky észrevette, hogy újraéledőben van a vallás iránti érdeklődésem. Folyton azon tűnődtem: „Hol van az a hit, amelyért az első keresztények készek voltak meghalni?” Megint elkezdtem részt venni a vallásos istentiszteleteken, például a pünkösdista és az adventista istentiszteleteken. Még az iszlám vallást és a buddhizmust is megvizsgáltam.

Mielőtt 1959-ben részt vettem volna egy milánói (olaszországi) képzőművészeti kiállításon, néhány napra ellátogattam a falumba, Aurisinába. A falubeliek meséltek egy férfiról, aki állításuk szerint sokat tud a Bibliáról. Jehova Tanúja volt. Amikor lehetőségem volt beszélni vele, olyan dolgokat mutatott meg nekem a Bibliában, amilyeneket azelőtt még sohasem láttam. Megtudtam, hogy az ember maga a lélek — nem pedig a testétől különálló lelke van —, és hogy az emberi lélek halandó, nem pedig halhatatlan, ahogyan más vallások tanították (1Mózes 2:7; Ezékiel 18:4).

Továbbá a férfi megmutatta nekem, hogy Istennek nem az volt a szándéka Ádám és Éva megteremtésénél, hogy meghaljanak, hanem hogy örökké éljenek boldogságban a földön. Az első emberpár azért halt meg, mert engedetlen volt (1Mózes 1:28; 2:15–17). Azt is megtudtam, hogy Isten a Fia váltságként való odaadása révén gondoskodott arról, hogy az emberek örvendjenek az örökké tartó élet kilátásának, amely Ádám engedetlensége által elveszett (János 3:16). Óriási örömet szerzett, hogy megtudtam ezeket (Zsoltárok 37:29; Jelenések 21:3, 4).

Fordulópont

Nem sokkal később visszatértem Svédországba, és Mickyvel megpróbáltuk felderíteni, hogy hol vannak Jehova Tanúi. De nem találtuk a címüket. Néhány nappal később azonban megszólalt a csengőnk, és ott voltak az ajtónk előtt! Elkezdtem olvasni az irodalmakat, amelyeket otthagytak nálam, és hamarosan meggyőződtem róla, hogy az igazságot tartalmazzák. Mégis meg akartam erősíteni a véleményemet, azáltal hogy beszélek egy régi barátommal, aki katolikus érsek, s akivel akkor ismerkedtem meg, amikor Rómában végeztem tanulmányaimat az 1940-es évek második felében. Így hát 1961 januárjában elmentem meglátogatni.

A barátom akkor a világon folyó összes katolikus misszionáriusi tevékenység irányításával volt megbízva. Micsoda meglepetés várt rám! Meghökkentem, amikor megtudtam, hogy az érseknek még alapfokú ismerete sem volt a Bibliáról. Amikor arról beszéltünk, hogy mi történik a halál alkalmával, ezt mondta: „Amit most hiszünk, arról kiderülhet, hogy teljesen az ellenkezője igaz.” És amikor Péter apostol utalásáról beszélgettünk, amely a Bibliának egy „új égről és új földről” szóló ígéretével kapcsolatos, nem volt biztos benne, hogy mit jelent ez az ígéret (2Péter 3:13; Ésaiás 65:17–25).

Stockholmba visszatérve elkezdtem rendszeresen tanulmányozni a Bibliát egy Tanúval, akivel én és a feleségem megismerkedtünk. Örültem, hogy láttam Micky növekvő érdeklődését a tanulmányozás iránt. Végül 1961. február 26-án vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehovának tett önátadásomat, Micky pedig a következő évben keresztelkedett meg.

Kiigazításokat teszek a munkámban

Közben 1956-ban kislányunk született, 1961-ben pedig kisfiunk. Mivel most már családunk is volt, amelyet el kellett tartanunk, állandó munkára volt szükségem. Örültem, amikor meghívást kaptam a szülőfalumba egy nagy emlékmű építésére. Azoknak a partizánoknak az emlékére szánták, akik a II. világháborúban haltak meg. Az emlékmű jövedelmező feladat lett volna számomra. De miután átgondoltam a különböző tényezőket — köztük azt a tényt, hogy hónapokig távol lennék a családomtól és a keresztény gyülekezettől, valamint olyan országban laknék, ahol a kommunizmus virágzott, és ahol nem lenne könnyű kielégíteni a szellemi érdeklődési körömet —, elutasítottam az ajánlatot.

Egy másik munka is lelkiismereti gondot jelentett. Megkértek, hogy Svédországban az egyik új krematóriumhoz készítsek egy óriási díszt. Amikor befejeztem, meghívtak az avatására. Ám miután megtudtam, hogy Stockholm püspöke fogja levenni a leplet a munkámról, úgy döntöttem, hogy nem veszek részt a szertartáson olyan emberekkel, akiknek a tanításai és a szokásai éles ellentétben álltak Isten Szavával (2Korinthus 6:14–18).

Mivel bizonytalan volt, hogy szobrászként kapok-e rendszeresen munkát, ezért kezdtem nehéznek találni a családom anyagi szükségleteiről való megfelelő gondoskodást (1Timótheus 5:8). Imateljesen fontolóra vettem, hogy mi az, amit foglalkozásszerűen űzhetnék. Később odajött hozzám egy építészmérnök egy épület makettjével, amelyet ő tervezett. Megkért, hogy fényképezzem le. Mivel jól ismertem a fényképészetet, mert a szobraim fényképezésével tapasztalatra tettem szert, boldogan elfogadtam a munkát. Azokban az években rengeteg építkezés folyt Svédországban, és szükség volt a makettek lefényképezésére. Így hát rengeteg munkát kaptam sok építészmérnöktől, és jól el tudtam tartani a családomat.

Ez alatt az idő alatt történt, hogy meglátogattam az Olasz Művelődési Intézetet Stockholmban, hogy megosszam másokkal Isten Királysága jó hírét (Máté 24:14). Ismertem az intézet igazgatóját, és el tudtam intézni, hogy beszélhessek vele. Ekkor történt, hogy miután megtudta, hogy már nem dolgozom szobrászként, felkiáltott: „Cserbenhagytad a művészetet!” Elmagyaráztam neki, hogy van egy ennél fontosabb kötelességem Isten és a családom iránt.

Be kell vallanom, hogy egy ideig a művészet volt a legfontosabb az életemben. De beláttam, hogy ha tovább folytatnám a pályafutásomat, az hasonló lenne ahhoz, mintha két úrnak próbálnék szolgálni (Máté 6:24). Meg voltam győződve arról, hogy a legfontosabb dolog, amit tehetek, ha prédikálom Isten Királysága jó hírét. Ezért hoztam azt a személyes döntést, hogy feladom a szobrászi munkámat, és Jehova Isten bőségesen megáldotta a döntésemet (Malakiás 3:10).

Kiváltságok a keresztény szolgálatban

Az 1970-es évek elején sok bevándorló jött Svédországba Európa déli és keleti részéről, és kezdett érdeklődést mutatni a bibliai igazság iránt. Így 1973-mal kezdődően abban a kiváltságban volt részem, hogy bevándorlókkal tanulmányozhattam a Bibliát, akik olaszul, spanyolul és szerb-horvát nyelven beszéltek, valamint segíthettem abban, hogy az ilyen nyelvű csoportok részére új gyülekezetek és tanulmányozási csoportok alakuljanak. Kineveztek, hogy szervezzem meg az olasz nyelvű keresztény kongresszusokat, és irányítsam azokon a bibliai drámákat. Időnként abban a kiváltságban is részem volt, hogy Svédország gyülekezeteiben utazófelvigyázóként szolgálhattam.

Annak eredményeképpen, hogy segíthettem megszervezni Svédországban az olasz nyelvű kongresszusokat, kapcsolatba kerültem a Watch Tower Society római fiókhivatalával. Az olasz testvérek elmondták, hogy Olaszországban kevés a gyülekezeti vén, mert robbanásszerű a növekedés az ottani prédikálómunkában. Ezért 1987-ben Mickyvel Liguriába költöztünk, Genova (Olaszország) közelébe. Akkorra felnőttek a gyermekeink, és önállóan éltek. Két csodálatos évet töltöttünk Olaszországban, és részünk volt egy új gyülekezet megalakításában Liguriában. Teljes mértékben tapasztaltuk a Példabeszédek 10:22 igazságát: „Az Úrnak áldása, az gazdagít meg.”

Mickyvel néha megpróbáljuk összefoglalni, hogy milyen áldásokat kaptunk Jehovától, s akkor a lista nagyon hosszúra nyúlik. Amellett, hogy új gyülekezetek megalakításában vettünk részt, sok embernek tudtunk már segíteni, köztük a saját gyermekeinknek, hogy eljussanak az önátadásig és a megkeresztelkedésig, s azután érett keresztényekké váljanak. Nem bántam meg, hogy úgy döntöttem, feladom a közismert szobrászként élt életemet, mivel sokkal gyümölcsözőbb pályafutást választottam: szerető Istenünk, Jehova szolgálatát. Hála Jehovának, szeretteimmel együtt így biztos reményt kaptunk az örök életre. (Celo Pertot elmondása alapján.)

[Kép a 13. oldalon]

Egy szobron dolgozom 1955-ben

[Kép a 15. oldalon]

Feleségemmel