Elválaszthatatlan barátok vagyunk
TRACY a vakvezető kutyám, egy tízéves, fekete labrador retriever szuka. Hála neki, egész jól jövök-megyek. Ő gondoskodik számomra a társaságról és a vigaszról is. Így hát nem csoda, hogy nagyon megszerettem, és hogy elválaszthatatlan barátok vagyunk.
Néha az emberek akaratlanul is kudarcot vallanak olyan téren, amelyen Tracy sohasem. Egyik nap például otthon hagytam Tracyt, és az egyik barátnőmmel sétálgattam. Vidáman beszélgettünk, amikor hirtelen elestem. A barátnőm elfelejtette, hogy vak vagyok, és nem figyelmeztetett a járdaszegélyre. Ez nem történt volna meg, ha Tracy ott van mellettem.
Egyszer Tracy igazából megmentette az életemet. Mentem az utcán, amikor hirtelen egy teherautó irányíthatatlanul kezdett kifarolni egyenesen felém. Hallottam a motorja hangját, de persze nem láttam, hogy merre megy. Tracy látta, és felfogta, hogy veszélyben vagyunk, majd gyorsan egy biztonságos helyre húzott engem.
Vak vagyok, mégis látok
Ezerkilencszáznegyvennégyben születtem Svédország déli részén, és születésem óta vak vagyok. A vak gyermekek nevelőintézetébe küldtek, ahol megtanultam a Braille-írást, és annak olvasását. A zene fontos része lett az életemnek, különösen a zongorázás. Miután leérettségiztem, a Göteborgi Egyetemen folytattam a nyelv- és zenetanulást.
Életem azonban örökre megváltozott, amikor Jehova két Tanúja tett látogatást nálam az egyetem területén. Hamarosan elkezdtem járni a Tanúk összejöveteleire, sőt kezdtem megosztani másokkal, amit tanultam. Majd 1977-ben vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehova Istennek tett önátadásomat. Bár fizikailag vak vagyok, Isten Szavának tanulmányozása által valami felbecsülhetetlen értékre tettem szert — szellemi látásra.
Ma már úgy gondolom, hogy sokkal jobb helyzetben vagyok, mint azok, akik fizikailag látnak, de szellemileg vakok. (Vö. János 9:39–41.) Örömmel tölt el, hogy elmémben világosan látom magam előtt Isten új világának a képét, ahol az ígérete szerint a vakok szemei látni fognak — igen, ahol minden fizikai gyengeség meg lesz gyógyítva, és ahol még a halottak is fel lesznek támasztva! (Zsoltárok 146:8; Ésaiás 35:5, 6; Cselekedetek 24:15).
Bár hajadon vagyok és fizikai értelemben vak, hűséges segítőtársam, Tracy segítségével elég jól boldogulok. Hadd mondjam el, hogyan segít elvégeznem a világi munkámat, valamint a szolgálatomat, amelyet Jehova Tanújaként végzek (Máté 24:14; Cselekedetek 20:20; Zsidók 10:25). De először is hadd mondjak el néhány dolgot magáról Tracyről.
Kiválasztják egy különleges képzésre
Amikor Tracy még csak nyolc hónapos volt, megvizsgálták, hogy megállapítsák, alkalmas-e vakvezető kutyának. Olyannak bizonyult, aki nyugodt, könnyen tanítható, és nem könnyen ijed meg a hirtelen, nagy zajtól. Ezért ezután egy időre egy családnál helyezték el, hogy tanulja meg, milyen az átlagos családi élet. Ezek után, amikor már elég érett volt, elküldték a vakvezetőkutya-kiképző iskolába.
Ebben a kiképzőiskolában Tracy megtanulta végrehajtani azt, amit egy vakvezető kutyától elvárnak, nevezetesen, hogy segítsen egy jövőbeni gazdának megtalálni az ajtót, a lépcsőt, a kaput és a járdát. Azt is megtanulta, hogyan menjen a zsúfolt járdákon, és hogyan keljen át az utcán. Arra is megtanították, hogy álljon meg a járdaszegélynél, engedelmeskedjen a közlekedési lámpának, és térjen ki a veszélyes akadályok elől. A körülbelül öt hónapos kiképzés után készen állt a munkára. Ekkor mutattak be Tracynek.
Amit Tracy tesz értem
Tracy minden reggel felkelt az ágyból, hogy meg tudjam etetni őt. Azután elkészülünk a munkára. Az irodám gyalog úgy 20 percre van a lakásunktól. Természetesen ismerem az utat, de Tracynek az a dolga, hogy segítsen eljutni oda, anélkül hogy belebotlanék a járművekbe, az emberekbe, a lámpaoszlopokba vagy bármibe. Amikor megérkezünk, lefekszik az asztalom alá. Majd az ebédidő alatt általában sétálni megyünk.
Amikor este hazaérünk a munkából, akkor kezdődik a napunk legjobb része. Ekkor van az, amikor Tracy házról házra vezet a prédikálómunkában, és amikor elvezet azokhoz az otthonokhoz, ahol bibliatanulmányozásokat vezetek. Sok ember barátságos hozzá, megsimogatja és megöleli, s néha finom nyalánkságot adnak nekem, hogy adjam oda neki. A keresztény összejövetelekre is minden héten elmegyünk. Az összejövetelek után a gyerekek szeretik üdvözölni és megölelni Tracyt, az ő nagy örömére.
Tisztában vagyok azzal, hogy Tracy csak egy kutya, és egy napon el fog pusztulni. Ez azt jelenti, hogy végül egy másik vakvezető kutyát kell kapnom. De amíg él, addig egy csapat vagyunk, és szükségünk van egymásra. Amikor Tracy nincs ott körülöttem, eléggé bizonytalanná válok, és ő is ideges és nyugtalan, amikor nem vezethet engem.
Megértésre van szükség
Meglepő módon az emberek olykor megpróbálnak elválasztani bennünket. Úgy tekintik Tracyt, mint csupán egy szokványos kutyát vagy egy háziállatot, és nem értik meg mélységes kapcsolatunkat. Ezeknek az embereknek meg kell érteniük, hogy Tracy nekem olyan, mint a tolókocsi a lebénult embernek. Ha elválasztanak bennünket, az olyan, mintha elvennék a szemem világát.
Minél jobban megértik mások is a köztem és Tracy között fennálló kapcsolatot, annál kevesebb lesz a gond. Egy tolókocsit például készségesen elfogadnak, de egy vakvezető kutyát sajnos nem mindig. Néhányan félnek a kutyáktól, vagy egyszerűen csak nem szeretik őket.
Nagyon hasznos, ami a Svéd Látáskárosultak Társasága által kiadott egyik prospektusban található a vakvezető kutyákról. Abban ez áll: „A vakvezető kutya mozgó segítség a látáskárosult személy számára. Sőt még több is annál. Élő segítség . . . Barát, aki soha nem hagy cserben.”
Tracy tényleg úgy szolgál nekem, mintha a szemem lenne a sötétben, és segít, hogy amennyire lehetséges, átlagos életet éljek. De meg vagyok győződve arról, hogy hamarosan, Isten megígért új világában látni fogom a teremtés összes bámulatos csodáját. Ezért most eltökélt szándékom megőrizni a szellemi látásomat.
Így hát Tracy fejével az ölemben most készen állunk arra, hogy meghallgassuk Az Őrtorony folyóirat legújabb számának felvételét. (Anne-Marie Evaldsson elmondása alapján.)