A didzseridu és lenyűgöző ritmusa

AZ ÉBREDJETEK! AUSZTRÁLIAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

GYERE el velünk Ausztrália Északi területére, ennek fővárosától, Darwintól csupán pár órai autóútra lévő részére, egy, az őslakosok által táncolt korroborira. Ezt nem a törzsi háború előjeleként adják elő, hanem sok modernkori korroborit különösen a turistáknak mutatnak be. Mi is egy ilyenre megyünk el.

Az előadók, akiknek teste élénken ki van festve, csendben állnak, amint várnak a zenére, hogy megadja nekik az utasítást táncuk elkezdésére. A zene hirtelen elkezdődik, és az elhagyatott vidék alkonyatba borult nyugalma erőteljes, lüktető ritmusban tör ki. Botok összeütése további kíséretet nyújt — két rövid fabotot ütnek össze ritmusosan, amikor játszanak a didzseridun.

Az Ausztrálián kívül élő emberek közül csak kevesen hallották a didzseridut, egy olyan zenei eszközt, amely sajátságosan jellemző az ausztráliai őslakosokra. Ezt általában egy eukaliptuszfa kivájt ágából készítik, a hossza pedig lehetőleg 1-1,5 méter. A zenész a fő előadói terület egyik oldalán ül a földön, és fújja a didzseriduját — ez a hangszer egyszerűnek tűnik, mégis különösen érdekes.

Különleges hangzás

Bár a didzseridu viszonylag állandó hangmagasságon szól — így találóan nevezik „zümmögő trombitának” —, összetett ritmusokat és trillákat is létre tud hozni. Az egyik pillanatban olyan hangja van, mint egy szólóhangszernek, a másikban viszont erővel és érzéssel van tele, mintha egy egész zenekar szólna.

Azelőtt, hogy mintegy 200 éve bejöttek az európaiak Ausztráliába, a didzseridut csak azok az őslakosok ismerték, akik a szigetkontinens északi részein bolyongtak. A korrobori táncolásakor ez nyújtotta a zenei kíséretet, amint az őslakosok a mitológiájukból újra eltáncolták a teremtést. Ebben az időben nagy becsben tartották azokat az embereket, akik jól játszottak a didzseridun, és egy gyakorlott didzseridujátékost még ma is a törzs egyik ünnepelt tagjának tekintenek.

A didzseridu alaphangjain az ügyes játékosok gyakran állatokat utánoznak úgy, hogy egyszerre szólaltatják meg őket a hangszeren. Az óriás halción kacagása, az ausztráliai vadkutya vagy dingó üvöltése, a galamb lágy hangja és még rengeteg más hangzás is része az ügyes utánzásuknak.

A The New Grove Dictionary of Music and Musicians című könyv a következőket írja a didzseridujátékosról: „A tulajdonságai közé tartozik, hogy pontosan és fürgén használja a nyelvét, jól szabályozza a légzését, a cső végén tökéletesen összezárja az ajkait, és kiváló zenei emlékezőtehetsége van . . . Bár [az őslakosnak] nincs nagy szaktudása vagy jó alapanyaga, és nem ismeri azokat a fogalmakat, mint a hangszer fúvókája, a nyelvsíp, a tolócső vagy a hanglyuk, ennek ellenére egy megmunkálatlan eszközt mesterhangszerré alakít a zenei képzelőtehetség és a magas szintű fizikai ügyesség által.”

A didzseriduzene legfigyelemreméltóbb jellegzetessége kétségtelenül a folyamatosan kitartott hang vagy zümmögés. A didzseridujátékos azt a benyomást kelti, mintha tüdejének végtelen volna a teljesítménye, mivel időnként talán még tíz percig sem tart szünetet a zenében.

Didzseridukészítés

Egy őslakos kézműves gyakorlott szemmel deríti fel a bozótost egy megfelelő keményfáért, s ha lehet, akkor ez eukaliptuszfa legyen. Bár puhább fát is fel lehet használni, a keményfa jobb minőségű hangot ad. A fának meglehetősen közel kell lennie a termeszkupacokhoz, mivel a termeszek a didzseridu mérnökei. Ők vájják ki azokat az ágakat, amelyeket ilyen zenei eszközként fognak használni.

Az ág kiszemelése után a kívánt hosszra vágják. A kiválasztott hossz határozza meg a kész hangszer hangmagasságát. A kérget ezután lehántják, a fatest külső részét legyalulják, hogy megelőzzék a megrepedését, a belsejét pedig kitisztítják. Ha a termeszek eléggé kirágják a belsejét, akkor egy nagyméretű érmét is le lehet gurítani a belsejében. A következő lépés a díszítés, mely meglehetősen vonzó lehet. A didzseridu azonban ekkor még nincs kész arra, hogy játsszanak rajta.

A didzseridujátékos szája körüli bőrt hamarosan irritálná, hogy azt állandóan dörzsöli a fa. Így a didzseridu nyílása köré tesznek egy méhviaszból készült szélt, s ezzel sima lesz a vége, mely nem sérti fel a játékos bőrét. Napjainkban azonban sok didzseridut gyakran puhafából, gyárban készítenek. De a gyárban készült didzseriduknak általában messze nem olyan egyedülálló a hangzásuk és a hangzásbeli gazdagságuk, mint a természetes keményfából készült termékeknek.

Így hát amikor a korrobori véget ér, trópusi esténk pedig a csillagos ég alatt a végéhez közeledik, többé már nem úgy tekintünk a didzseridura, mint csupán érdekességre. A didzseridu fülbemászó összhangjára valóban büszkék lehetnek az Ausztráliában élő, zenekedvelő bennszülött népek.

[Kép a 24. oldalon]

A didzseridut színesre festhetik

[Kép a 25. oldalon]

Őslakosok által táncolt korrobori

[Kép forrásának jelzése a 25. oldalon]

A 24. és a 25. oldalon lévő őslakosok: Az Australian Northern Territory Tourist Commission szíves engedélyével