Árnyak az esőerdő felett

REPÜLŐGÉPRŐL nézve az amazonasi esőerdő egy kontinens nagyságú, rojtos szőnyegre emlékeztet, mely most olyan zöldnek és olyan eredetinek néz ki, mint amikor azt Orellana berajzolta a térképre. Amint átvergődsz a forró, párás levegőjű erdőn, s közben a kisemlősméretű rovarokat kerülgeted, úgy fogod találni, hogy nehéz megmondani, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a fantázia. Amik leveleknek látszanak, azok pillangókká változnak át, amik liánnak néznek ki, azok kígyókká válnak, a száraz farönkökből pedig megrémült rágcsálók lesznek, melyek gyorsan elillannak. Az amazonasi erdőben még mindig összemosódik a valóság a képzelettel.

„A legnagyobb irónia az, hogy az Amazonas vidékének valósága éppen annyira fantasztikus, mint annak mítoszai” — jegyzi meg egy megfigyelő. És ez valóban fantasztikus! Képzelj el egy olyan erdőt, amelynek területe akkora, mint Nyugat-Európáé. Töltsd be több mint 4000 különböző fafajtával. Díszítsd ki több mint 60 000 virágos növényfaj szépségével. Színezd ki 1000 madárfaj pompás színárnyalatával. Gazdagon rakd tele 300 emlősfajjal. Talán úgy kétmillió rovarfaj zümmögésével töltsd be a teret. Most már érted, miért van az, hogy bárki, aki jellemzi az amazonasi esőerdőt, végül úgy dönt, hogy felsőfokú jelzőket használ a leírásához. Csak a felsőfokú jelzők írják le megfelelően a föld legnagyobb trópusi esőerdejének nyüzsgő, biológiai gazdagságát.

Az elszigetelt „élőhalottak”

Kilencven évvel ezelőtt az amerikai író és humorista, Mark Twain úgy jellemezte ezt a lenyűgöző erdőt, mint ami „egy elvarázsolt vidék, tropikus csodákban pazarul gazdag föld, egy romantikus táj, ahol az összes virág és állat muzeális darabbal ér fel, és ahol az aligátor, a krokodil, valamint a majom olyan otthonosan érzi magát, mintha állatkertben volna”. Twain szellemes megjegyzései napjainkban komolyra fordultak. Talán nem is kell túl sok idő ahhoz, hogy Amazónia tropikus csodáiból egyre többnek a múzeum és az állatkert maradjon az egyedüli otthona. Miért?

Ennek fő oka nyilvánvalóan az, hogy az ember kivagdossa az amazonasi esőerdőt, gyökerestől kiirtja a térség növény- és állatvilágának természetes otthonát. A természetes környezet nagymértékű pusztítása mellett azonban még vannak más, titokzatosabb okok is, melyek a még életben lévő növény- és állatfajokat „élőhalottakká” változtatják. Más szavakkal, a szakértők úgy gondolják, hogy semmi sem állíthatja meg a fajok kihalását.

Az egyik ilyen ok az elszigeteltség. A kormányhivatalnokok, mivel érdekli őket a természetvédelem, az erdőben egy folton talán kitilthatják a láncfűrészt, hogy így biztosítsák az ott élő fajok életben maradását. Egy kis erdősziget azonban ezeknek a fajoknak a végső kipusztulás lehetőségét jelenti. A Protecting the Tropical Forests​—A High-Priority International Task (A trópusi erdők megóvása — elsőbbséget élvező nemzetközi feladat) című beszámoló egy példát hoz fel annak szemléltetésére, hogy a kis erdőszigetek miért nem tudják hosszú ideig fenntartani az életet.

A trópusi fafajták gyakran olyan egyedekből állnak, amelyek vagy porzós vagy termős virágúak. Szaporodásukhoz a denevérektől kapnak segítséget, melyek a porzós virágoktól a termős virágokig szállítják a virágport. Ez a beporzás természetesen csak akkor működik, ha a fák a denevér repülési területén belülre esnek. Ha túl nagy távolság alakul ki a termős és a porzós virágú fák között — ami gyakran megtörténik, amikor egy erdőszigetet hatalmas kiterjedésű, felperzselt föld vesz körül —, a denevér nem tudja áthidalni a szakadékot. A beszámoló még azt is megjegyzi, hogy a fák ezután „»élőhalottakká« válnak, mivel a szaporodás hosszú távon többé már nem lehetséges”.

A fák és a denevérek közötti kapcsolat csupán egy azok közül a kapcsolatok közül, amelyek az amazonasi természetes közösséget alkotják. Egyszerűen szólva az amazonasi erdő olyan, mint egy nagy ház, amely helyet és ellátást biztosít a különböző, de egymással szoros kapcsolatban lévő, sokféle egyednek. Ahhoz, hogy elkerüljék a túlzsúfoltságot, az esőerdő lakói különböző szinteken élnek — néhányuk közel az erdő talajszintjéhez, mások viszont fent a lombkoronaszinten. Minden lakónak megvan a saját munkája, és ők megszakítás nélkül dolgoznak — néhányan nappal, mások pedig éjszaka. Ha minden faj kiveheti a részét a munkájából, Amazóniának ez az összetett növény- és állatközössége óraműpontossággal működik.

Amazónia ökoszisztémája (az „öko” szó a görög oiʹkos szóból származik, melynek jelentése: ’ház’) azonban törékeny. Még ha csupán néhány faj kizsákmányolására korlátozódik is az embernek az ebbe az erdőközösségbe való beavatkozása, ez a megzavarás az erdő házának összes szintjén visszhangot kelt. Norman Myers természetvédő úgy becsüli, hogy egyetlen növényfaj kipusztulása végül mintegy 30 állatfaj kihalásában működik közre. Másfelől, mivel a legtöbb trópusi fa az állatoktól függ a magvak szétszórását illetően, ha az ember kiirtja az állatfajokat, az azoknak a fáknak a kipusztulásához vezet, amelyeknek ezek az állatok a hasznukra vannak. (Lásd „A fa és a hal kapcsolata” című bekeretezett részt.) Az elszigeteltséghez hasonlóan a kapcsolatok megzavarása egyre több erdei fajt fog az „élőhalottak” közé sorolni.

Kis vágások, kis veszteségek?

Néhányan a kis területek erdőirtása mellett vannak, s azzal érvelnek, hogy az erdő újra helyre fog jönni, és a letarolt földterületen egy friss növénytakaró fog nőni, ugyanúgy, mint ahogyan a testünkön is új bőr alakul ki ott, ahol elvágtuk az ujjunkat. Ugye? Nos, nem egészen.

Természetesen az igaz, hogy az erdő visszanő, ha az ember az erdőirtásos területet elég hosszú időre magára hagyja. De az is igaz, hogy az új növénytakaró az eredeti erdőhöz annyira fog csak hasonlítani, mint egy gyenge minőségű fénymásolat az eredeti dokumentumhoz. Ima Vieira brazil botanikus az Amazonas vidékén egy olyan erdőt tanulmányozott, amely már száz éve nőtt ki újra, és azt találta, hogy a közül a 268 fafajta közül, amely a régi erdőben gazdagon tenyészett, napjainkban az újra kinőtt erdőt csupán 65 fajta alkotja. A botanikus azt mondja, hogy ugyanez a különbség igaz a térség állatfajaira is. Így tehát, bár néhány ember állításától eltérően az erdőirtás nem változtatja a zöld erdőket vörös sivatagokká, az amazonasi esőerdő egyes részeit azonban az eredetihez képest silány minőségű utánzattá alakítja.

Ezenkívül, még ha csak egy kis területen vágunk is ki egy erdőrészt, azzal gyakran sok olyan növényt és állatot pusztítunk ki, melyek sehol máshol, hanem csak az adott erdőterületen tenyésznek, csúsznak-másznak. Az Ecuadorban dolgozó kutatók például egy bizonyos területen, a trópusi erdő 1,7 négyzetkilométeres területén, 1025 növényfajt találtak. Ezek közül több mint 250 faj csak azon a területen nőtt, és sehol máshol az egész földön. Rogério Gribel, egy brazil ökológus azt mondja, hogy „egy helyi példa erre a sauim-de-coleira [csupaszpofájú tamarin]”, egy kicsi, elragadó majom, mely úgy néz ki, mintha egy fehér színű, rövid ujjú pólót viselne. Dr. Gribel azt állítja, hogy „Amazónia középső részén, közel Manaushoz csupán egy kis erdőrészen él még néhány fennmaradt egyed, és ennek a kis természetes területnek az elpusztítása örökre kitörölné a létből ezt a fajt”. Ez kis vágásokat, viszont nagy veszteségeket jelent.

A „szőnyeg” felgöngyölítése

A nyílt erdőirtás veti azonban a legijesztőbb árnyat az amazonasi esőerdőre. Útépítők, favágók, bányászok és más emberek tömegei úgy göngyölítik fel az erdőt, mint egy szőnyeget, s így egy szempillantás alatt egész ökoszisztémákat törölnek ki a létből.

Míg éles vita folyik azokról a pontos adatokról, amelyek Brazília évi erdőpusztításának méretét mutatják — óvatos becslések szerint ez az adat évente 36 000 négyzetkilométer —, az amazonasi esőerdő pusztításának teljes mértéke az erdő területének talán már több mint 10 százalékát teszi ki, mely rész nagyobb, mint Németország. A Veja, Brazília legjelentősebb hetilapja arról számolt be, hogy 1995-ben az egész országban az erdőirtást és az erdőégetést támogató földművesek mintegy 40 000 erdőtüzet csináltak — ez ötször annyi, mint az előző évben. A Veja riadót fúj amiatt, hogy az ember olyan lendülettel gyújtogatja az erdőt, hogy Amazónia egyes részei „a zöld szélén lévő pokolhoz” hasonlítanak.

A fajok eltűnnek — hát nem mindegy?

Néhányan azt kérdezik, hogy vajon szükségünk van-e annak a több millió fajnak mindegyikére? Edward O. Wilson, a Harvard Egyetemen dolgozó egyik környezetvédő amellett érvel, hogy igenis szükségünk van rájuk. Wilson azt mondja, hogy „mivel a működő ökoszisztémáktól függünk, melyek megtisztítják vizeinket, gazdagítják termőföldjeinket, és pontosan azt a levegőt teremtik meg, amelyet belélegzünk, a biodiverzitás nyilvánvalóan nem olyan dolog, amit könnyelműen félre lehetne dobni”. A People, Plants, and Patents (Emberek, növények és szabadalmak) című könyv a következőt írja: „A gazdag genetikai diverzitás elérése az emberiség fennmaradásának a kulcsa. Ha a diverzitás eltűnik, akkor hamarosan mi is megyünk utána.”

Valójában a fajok pusztítása nemcsak azzal jár, hogy kivágják a fákat, veszélyeztetik az állatokat, és zaklatják a bennszülötteket, hanem ennél még sokkal tovább megy. (Lásd az „Emberi tényező” című bekeretezett részt.) Az erdők csökkentése téged is érinthet. Gondolj bele a következőkbe: Egy mozambiki földműves levágja a kasszava szárát, egy üzbegisztáni asszony bevesz egy fogamzásgátló tablettát, egy megsebesült szarajevói kisfiúnak morfiumot adnak, vagy egy vásárló egy New York-i áruházban megszagol egy egzotikus illatú parfümöt — a Panos Intézet megjegyzi, hogy ezek az emberek mindannyian olyan termékeket használtak, amelyek a trópusi erdőkből származnak. Így a még meglévő erdő világszerte kiszolgálja az embereket — ebbe beletartozol te is.

Nincs lakoma, nincs éhség

Az igaz, hogy az amazonasi esőerdő nem tud világraszóló lakomáról gondoskodni, de segíthet megakadályozni az egész világra kiterjedő éhséget. (Lásd „A termékenység mítosza” című bekeretezett részt.) Hogyan? Nos, az 1970-es években az emberek nagy mennyiségben kezdték néhány növényfaj magját elvetni, melyek rekordtermést hoztak. Bár ezek a szupernövények további 500 millió embernek segítettek az élelmezésben, volt azonban egy csapda is ebben. Mivel ezekből a növényekből hiányzott a genetikai változatosság, gyengének és támadhatónak bizonyultak a betegségekkel szemben. Egy vírus megtizedelheti egy nemzet szuperterményét, s ez éhséget idéz elő.

Ahhoz tehát, hogy ellenállóbb termést hozzanak létre, és megakadályozzák az éhséget, az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) most a „genetikai anyag szélesebb választékának használatára” ösztönöz. És itt jön be a képbe az esőerdő és ennek eredeti lakói.

Mivel a trópusi erdők a világ növényfajai (ez magában foglal mintegy 1650 olyan fajt, melyek lehetséges élelmiszertermények) több mint felének biztosítanak helyet, az Amazonas területén lévő természetes kertészet ideális hely bármilyen kutatónak, aki vadon termő növényfajokat keres. Ráadásul az erdő lakói tudják, hogyan hasznosítsák ezeket a növényeket. Brazíliában a kajapó indiánok például nemcsak új termésfajtákat hoznak létre, hanem a hegyoldal génbankjaiban az ültetvényeket is óvják. Ha az ilyen vadon élő terményeket keresztezzük a gyengébb, háznál termesztett fajokkal, az abban fog segíteni, hogy az emberek élelmiszerterményei erősebbek és ellenállóbbak lesznek. És ez az erősítés sürgősen szükséges, mondja a FAO, mivel „az elkövetkezendő 25 évben az élelmiszer-termelés 60 százalékos növelésére lesz szükség”. Ennek ellenére az erdőt letaroló buldózerek egyre beljebb hatolnak az amazonasi esőerdőbe.

Hogy mi ennek a következménye? Nos amikor az ember pusztítja az esőerdőt, az éppen olyan, mintha egy földműves megenné a vetőmagját — ezzel kielégítené az azonnali éhségét, de veszélyeztetné a jövőbeni élelmiszer-ellátását. A biodiverzitás szakértőinek egy csoportja nemrégen arra figyelmeztetett, hogy „a még fennmaradt terményváltozatosság megőrzése és fejlesztése is létfontosságú, valamint globális érdekeltség kérdése”.

Ígéretes növények

Most lépj be az erdő „patikájába”, és meg fogod látni, hogy az ember sorsa egybefonódik a trópusi kúszónövényekkel és más növényekkel. Például az amazonasi kúszónövényekből nyert alkaloidokat a műtéteket megelőzően izomlazítóként használják. A leukémiás gyermekek közül pedig minden ötből négynek segítenek, hogy tovább éljen — ez egy erdei virágból, a Catharanthus roseusból nyert vegyi anyagnak köszönhető. Az erdő kininről is gondoskodik, mellyel a malária ellen harcolnak; a gyűszűvirágot szívelégtelenség kezelésére használják; a dioszgenint pedig fogamzásgátló tabletták készítésekor hasznosítják. Más növények az AIDS és a rák elleni küzdelemben mutatkoznak ígéretesnek. Egy ENSZ-beszámoló azt állítja, hogy „egyedül Amazóniában 2000 növényfajt használ gyógyszerként az őslakosság, és ezeknek a lehetséges gyógyszerészeti hasznát feljegyzik”. Egy másik tanulmány azt mondja, hogy minden 10 személyből 8 gyógynövényekhez fordul betegségeinek kezelése végett.

Dr. Philip M. Fearnside azt mondja, hogy van értelme azon növények megóvásának, amelyek megóvnak bennünket. Még a következőt is hozzáfűzi: „Az amazonasi erdő elvesztését komoly csapásnak tekintik az abbeli erőfeszítés szempontjából, hogy megtalálják a gyógymódokat az ember rákos megbetegedésére . . . Az az elképzelés, miszerint a modern orvostudomány nagyhírű vívmányai lehetővé teszik számunkra, hogy ezeknek a vadon élő növényeknek a jelentős részét nélkülözni tudjuk, az önhittség potenciálisan végzetes formáját jelenti.”

Ennek ellenére az ember gyorsabban folytatja az állatok és a növények kipusztítását, mint ahogyan ezeket az élőlényeket egyáltalán fel lehetne fedezni és azonosítani lehetne. Ezért talán szeretnéd tudni a következőket: „Miért folytatódik az erdők kiirtása? Vajon meg lehet változtatni ezt a tendenciát? Van jövője az amazonasi esőerdőnek?”

[Kiemelt rész a 8. oldalon]

A termékenység mítosza

A Counterpart című folyóirat azt írja, hogy az az elképzelés, miszerint az amazonasi talaj termékeny, egy olyan „mítosz, amit nehéz eloszlatni”. A XIX. században Alexander von Humboldt felfedező úgy jellemezte az Amazonas vidékét, mint ami a „világ magtára”. Egy évszázaddal később Theodore Roosevelt amerikai elnök szintén úgy érezte, hogy az Amazonas vidékén jó gazdálkodást lehetne folytatni. Azt írta, hogy „egy ilyen gazdag és termékeny földet nem lehet üresen hagyni”.

Valójában az a földműves, aki azt hiszi, amit az előbb említett emberek, úgy fogja találni, hogy még egy-két évig a föld tűrhető termést fog hozni, mivel az elégett fák és növények hamuja trágyaként szolgál. Ezután azonban a talaj terméketlenné válik. Jóllehet az erdő buja növényzete a talaj gazdagságát ígéri, a valóságban ez az erdő gyenge pontja. Miért?

Az Ébredjetek! egyik munkatársa dr. Flávio J. Luizão-nal beszélgetett, az Amazonas vidékét kutató nemzetközi intézet egyik munkatársával, aki szakértő az esőerdő talajának kutatásában. Észrevételeiből most közlünk néhányat:

Sok más erdőtalajtól eltérően az Amazonas-medence legtöbb földje nem lentről felfelé, a szétmálló kőzetekből kapja a tápanyagokat, mivel az anyakőzetek tápanyagokban szegények, és túlságosan mélyen vannak a felszín alatt. Ehelyett a kilúgozott talaj fentről lefelé kapja a tápanyagokat az esőből és az avarból. Azonban mind az esőcseppeknek, mind pedig a lehullott leveleknek segítségre van szükségük ahhoz, hogy táplálóvá alakuljanak. Miért?

Az esőerdőre hulló esővíz önmagában még nem sok tápanyagot tartalmaz. Amikor azonban érinti a leveleket és végigfolyik a fák törzsein, a levelekről, az ágakról, a moháról, a moszatokról és a hangyák rejtekhelyéről, valamint a porból tápanyagokat vesz fel. Mire a víz beszivárog a talajba, a növények számára jó tápanyaggá alakul. Ahhoz, hogy ezt a folyékony tápanyagot megóvják attól, hogy egyszerűen lefolyjon a patakokba, a talaj egy tápláló csapdát állít fel azokból a finom gyökérfonatokból, amelyek a talaj felső részén néhány centiméter vastagságban terjednek szét. A csapda hatékonyságának bizonyítéka, hogy azok a patakok, melyek ezt az esővizet megkapják, kevesebb tápanyagot tartalmaznak, mint maga az erdő talaja. Így hát a tápanyagok még azelőtt kerülnek a gyökerekbe, mielőtt a víz a patakokba vagy a folyókba érne.

A táplálék egy másik forrása az avar — a lehullott levelek, ágak és gyümölcsök. Egy hektárnyi erdőterületen minden évben végül mintegy nyolc tonna jó minőségű avart tesznek ki. De hogyan kerül az avar a talaj felszíne alá, és hogyan kerül a növények gyökérrendszerébe? A termeszek segítenek ebben. Ők korong alakú részeket vágnak ki a levelekből, és ezeket a darabokat leviszik a föld alatti búvóhelyükre. Különösen az esős évszakban tevékeny ez a csoport, mivel bámulatos mennyiséget, az erdő talajszintjén lévő összes avar 40 százalékát leviszik a föld alá. Ott arra használják a leveleket, hogy kertet alakítsanak ki maguknak a gombafélék termesztéséhez. Ezek a gombák viszont elbontják a növényi anyagokat, és nitrogént, foszfort, kalciumot és más elemeket szabadítanak fel — ezek értékes tápanyagok a növények számára.

Mit nyernek ebből a termeszek? Élelmet. Ők megeszik a gombákat, és még egy kis levelet is lenyelhetnek ezzel. Ezután a termeszek beleiben a mikroorganizmusok azon serénykednek, hogy a termeszek táplálékát kémiailag átalakítsák — ennek az lesz az eredménye, hogy a rovarok szervezetéből kiválasztott anyag tápértékben gazdag eledellé válik a növények számára. Az esőnek és a szerves anyagnak az anyagcsere körfolyamatába való visszajuttatása két olyan tényező, mely által az esőerdő tovább él és növekszik.

Nem nehéz felfogni, mi történik, ha kivágod és felégeted az erdőt. Nincs többé lombkorona, ami felfogja az esőt, és nincs avarréteg, ami visszajut az anyagcsere-körfolyamatba. Ehelyett a szakadó eső nagy erővel veri a kopár talajt, és ennek hatására megkeményedik a felszín. Ugyanakkor a közvetlenül a talajra eső napfény növeli a talaj felszínén a hőmérsékletet, és kiszárítja a talajt. Ennek az lesz a következménye, hogy az esővíz most már keresztülfut a földön, és nem a talajt, hanem a folyókat táplálja. Az erdőirtás és a felégetett föld miatt kialakult tápanyaghiány olyan nagy méreteket ölthet, hogy az erdőirtásos területekhez közel eső patakok még szenvednek is amiatt, hogy túl sok tápanyag van bennük, és a vízben élő fajok életét ez veszélyezteti. Teljesen világos hát, hogy ha az erdőt nem zavarjuk meg, az saját magát fenntartja, viszont ha az ember beleavatkozik a dolgokba, az katasztrófát eredményez.

[Kiemelt rész/kép a 7. oldalon]

Emberi tényező

Az ökoszisztémának ez a megzavarása és az erdő kiirtása nemcsak a növényeket és az állatokat károsítja, hanem éppen úgy az embereket is. Brazíliában az Amazonas vidékén egykor 5 000 000 indián élt, ebből most mintegy 300 000 indián maradt, akik még mindig együtt élnek az erdei környezetükkel. Az indiánokat egyre inkább megzavarják a favágók, az aranyásók és mások, kik közül sokan úgy tekintik az indiánokat, mint akik „a fejlődés akadályai”.

Majd ott vannak a kaboklók, egy szívós nép, akik az eredetüket tekintve a fehér emberek és az indiánok keverékei, és akiknek az elődjeik mintegy 100 évvel ezelőtt telepedtek le Amazóniában. A folyók mentén cölöpökön álló pajtákban lakva talán még sohasem hallották azt a szót, hogy „ökológia”, de anélkül élnek az erdőből, hogy pusztítanák azt. Mindennapi létükre azonban hatással vannak az új bevándorlók hullámai, akik most belépnek erdei otthonukba.

Valójában az egész amazonasi esőerdőben bizonytalan annak a mintegy 2 000 000 főt számláló, dióféléket gyűjtögető, gumifákat megcsapoló, halászó és más őslakosnak a jövője, akik az erdő körforgásával és a folyók ritmusával összhangban élnek. Sokan úgy gondolják, hogy azoknak az erőfeszítéseknek, melyekkel meg akarják óvni az erdőt, tovább kell menniük a mahagónifák és lamantinok megvédésénél. Az erdőlakó embereket is meg kell védeniük.

[Kiemelt rész/képek a 9. oldalon]

A fa és a hal kapcsolata

Az esős évszak alatt az Amazonas folyó szintje megemelkedik, és az alacsonyan fekvő erdőkben növő fákat elárasztja. Amikor az árvíz tetőzik, ezekben az erdőkben a legtöbb fa gyümölcsöt hoz, és ledobja a magját — de természetesen egyetlen víz alá merült rágcsáló sincs körülöttük, hogy széthordja azokat. Itt jelenik meg a tambaqui hal (Colonnonea macropomum), egy úszkáló diótörő, melynek kifinomult szaglóérzéke van. Amint az elárasztott fák ágai között úszik, megérzi annak a fának az illatát, amely éppen a magokat készül ledobni. Amikor a magvak a vízbe esnek, a hal erős állkapcsával feltöri a héjukat, lenyeli a magokat, megemészti a körülöttük lévő húsos gyümölcsöt, majd ürülék formájában elszórja a magokat az erdő talajára, hogy ott kicsírázzanak, amikor az árvíz visszahúzódik. A hal és a fa egyaránt hasznot merít ebből. A tambaqui zsiradékot raktároz el, a fa pedig utódot hoz létre. Ezeknek a fáknak a kivágása veszélyezteti a tambaqui és még mintegy 200 más, gyümölcsevő halfaj életben maradását.

[Kép az 5. oldalon]

A denevérek virágport szállítanak a porzós virágoktól a termősökhöz

[Forrásjelzés]

Rogério Gribel

[Kép a 7. oldalon]

A kertészeted és a patikád

[Kép a 7. oldalon]

Tűz fenyegeti a zöld határt

[Forrásjelzés]

Philip M. Fearnside