London vízellátása új méretben

Az Ébredjetek! nagy-britanniai tudósítójától

LONDONBAN, Anglia fővárosában van most a világ egyik legfejlettebb vízellátó rendszere. Két évvel az ütemterv előtt fejezték be, és mintegy 375 millió dollárba került. Az építése során szerzett szakvéleményt már más országoknak is eladják.

Miért volt szükség egy ilyen költséges feladatra, és mit ért el?

Új a régiért

London legrégebbi központi fővezetékét 1838-ban építették. Negyven évvel utána a város szegényebb részein még mindig vödrökben hordták a vizet a kommunális utcai kutakból. „Fontos esemény volt, amikor egy kulcsos ember kora reggel kinyitotta a csapot . . ., mivel ha egyszer a hatósági személy, akinél a kulcs volt, elment, egy csepp vizet sem lehetett venni másnap reggelig” — meséli egy írónő.

A Viktória korabeli mérnökök mesteri munkát végeztek, amikor ezt a vízellátást kiterjesztették az egyéni otthonokba úgy, hogy vas fővezetékeket fektettek le, és elosztóvezetékeket építettek az utak felszíne alatt, különböző mélységekben. Azóta azonban az autósforgalom mennyiségének, súlyának és az általa okozott rázkódásnak a növekedése, valamint a víz nagy távolságon — néhány esetben akár 30 kilométeren — is megfelelő áramlásának a biztosításához szükséges nagyobb szivattyúnyomás ahhoz vezetett, hogy megrepedtek a fővezetékek. Ennek az lett a következménye, hogy amikor a fővezeték javítása érdekében le kellett zárni az utakat, a forgalomban zűrzavar keletkezett. A becslések szerint Angliában a víztároló medencékből származó összes víznek a 25 százaléka az elosztóvezeték hibájából elvész.

Azonkívül az elmúlt 150 év alatt London vízszükséglete napi 330 millió literről több mint 2 milliárd literre emelkedett. A mosógépek, mosogatógépek, autómosások és száraz nyarak idején a kertek öntözése mind csak hozzájárult a szükséglet növekedéséhez. Sürgősen szükség volt arra, hogy javítsanak a főváros vízellátásán. De mit lehetett tenni?

Nagyban gondolkodtak

Az szóba se jött, hogy a régi csöveket felváltják az ugyanazon útrendszer alatt lefektetett erősebb csövekkel. Az árak éppolyan megfizethetetlenek voltak, mint amilyen elfogadhatatlan volt a londoniak számára a kellemetlenség. Ezért tíz évvel ezelőtt kigondolták a Temze Körvezeték elnevezésű beruházást. Ez nagyban növelné London vízellátását. A terv az volt, hogy egy 80 kilométer hosszú, 2,5 méter átmérőjű fővezetéket vagy vezetéket fektetnek a város alatt átlagosan 40 méter mélyre, amely naponta képes több mint egymilliárd liter vizet szállítani. Egy ilyen körvezeték lehetővé tenné, hogy bármerre irányítani lehessen a víz áramlását, és lehetővé tenné, hogy bármelyik részét bármikor kivonják a forgalomból karbantartás céljára. A vizet gravitációs esés útján töltenék a vezetékbe a víztisztítóműből jövő vízzel, majd pedig közvetlenül a létező, helyi fővezeték-hálózatba vagy víztárolóba szivattyúznák.

Miért kellett Nagy-Britannia leghosszabb vezetékének ilyen mélyen lennie? Mert London föld alatti részét 12 vasútrendszer, valamint a közművezetékek szokásos nagy mennyisége szövi át, és az építendő vezetéknek nyilvánvalóan mindegyiket ki kellett kerülnie. Amikor a mérnökök váratlanul egy épület mély cölöpalapozására bukkantak, amelyet az előzetes felmérések során nem vettek észre, a munkát több mint tíz hónappal el kellett halasztani.

Az építkezést fokról-fokra tervezték meg. Semmilyen nagyobb gondra nem számítottak London agyagos talajának ásása során, ám a Temzétől délre elhelyezkedő Tooting Bec kerületnél a kezdeti helyszínen végzett alagútfúrást több mint egy évre abba kellett hagyni. Itt az alagútfúrók a géppel egy nagynyomású vizet tartalmazó, homokos réteghez értek, amely végül elöntötte a fúrógépet. A nehézség megoldásához az építők úgy döntöttek, hogy a furatokon keresztül mínusz 28 Celsius-fokos sóoldatot áramoltatnak a földbe, mellyel lefagyasztják azt. Azáltal, hogy a közelben ástak egy másik aknát, át tudtak ásni a jégtömegen, hogy visszaszerezzék az eltemetett gépet, és folytathassák a fúrást.

E miatt a tapasztalat miatt a mérnökök úgy látták, hogy ki kell találni egy új rendszert a vezeték betonnal való kibélelésére. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy másfajta alagútfúró gépre van szükség ahhoz, hogy megbirkózzanak ezzel a megbízhatatlan talajjal. A megoldás egy kanadai földnyomás-kiegyenlítő gép volt. Hármat vásároltak belőle, és ennek következtében az alagútfúrás sebessége megduplázódott havonta másfél kilométerre.

Számítógépes építkezés

A tetőkről több helyen hagyományos teodolit földméréseket végeztek, hogy meghatározzák az irányvonalat és az aknák helyét, az eredményeket pedig azután elektronikusan ellenőrizték. Ez a módszer kezdetben megfelelő volt, de amikor az alagútfúrás elkezdődött, vajon hogyan tudták biztosítani a föld alatt a pontos irányt?

Ekkor a modern technika a Globális Helymeghatározó Rendszer (GPS) révén átvette a hatalmat. Ez a mérőfelszerelés egy műholdakkal kapcsolatban lévő vevőkészülékből áll, amely egy föld körül keringő GPS-űrszondára van ráhangolva. A felszerelés több keringő műholdról érkező jeleket képes összehasonlítani. Mihelyt ezeket a méréseket egy számítógép összeegyeztette, mind a 21 aknának és 580 furatnak a helyzetét hajszálpontosan megjelölték a részletes térképeken. Ezekkel az adatokkal felszerelve az alagútfúrókat pontosan tudták irányítani.

Számítógépes ellenőrzés

Nem könnyű feladat hatmillió fogyasztó igényeit kielégíteni. A szükséglet nemcsak évszakonként, hanem naponként is ingadozhat. Ez egy éjjel-nappal tartó megfigyelést igényel, annak biztosítása végett, hogy mindig megfelelő szinten tartsák a víznyomást és a vízminőséget. Hogyan lehetséges ez a létfontosságú összehangolás? Egy számítógépes ellenőrzőrendszer segítségével, amely 5 millió dollárba kerül.

Mindegyik aknaszivattyút a saját számítógépe ellenőrzi, és olcsó, csúcsidőn kívüli elektromos áram felhasználásával a költségeket minimális szinten tartják. A London nyugati részén található Hampton kerületben lévő központi számítógépek szabályozzák az egész hálózatot. A számítógépek a vezeték falában elhelyezett csőhöz rögzített száloptikai kábeleken veszik fel az adatokat, és zárt láncú televíziós képernyőn keresztül továbbítják azokat.

A vízminőséget naponta, hetente és havonta ellenőrzik. „A vízminőség ellenőrzésére szolgáló vizsgálatban 60 kötelező vizsgálat van 120 anyagra. Köztük olyan anyagokra vonatkozó vizsgálatok is vannak, mint a nitrátok, a nyomelemek, a növényvédő szerek és más kémiai oldószerek” — magyarázza a The Times című újság. Ezeket a méréseket most automatikusan elvégzik, és a számítógépes központokba továbbítják kiértékelés és intézkedés céljára, ahogy a szükség megkívánja. A vízkóstolók időszakonként szintén kiértékelik a víz minőségét.

Előre gondolva

A Nagy-London több mint 1500 négyzetkilométeres területén élő lakosság számára a mai technika eme csodája már 583 millió liter ivóvízről gondoskodik naponta. Amikor teljesen működtethető lesz, a jelenlegi szükségletnek mintegy 50 százalékát fogja kielégíteni, eltávolítva a többi vízforrásra nehezedő megterhelést.

De még ez sem lesz elég. Ezért most terveket készítenek a következő évszázad elejére a körvezeték újabb 60 kilométerrel való kiterjesztésére. Valóban ötletes megoldás egy nehéz gondra!

[Ábra a 15. oldalon]

A London alatt fekvő terület keresztmetszete, amely láthatóvá teszi a más közművek alatti fővezetéket

D

Új fővezeték és aknák

Temze

Föld alatti vasúti alagutak

É

[Forrásjelzés]

Alapul használt fénykép: Thames Water

[Kép a 16. oldalon]

Alagútfúró gép a fővezetékhez

[Forrásjelzés]

Fénykép: Thames Water

[Kép a 17. oldalon]

A fővezeték építési munkálatai

[Forrásjelzés]

Fénykép: Thames Water