Távol az otthonomtól megfogadtam, hogy Istent szolgálom

AZ ÓLMOS eső és a szállingozó hó élesen vágott az arcunkba. A jeges szél viharossá fokozódott. Teherautó-vezetőink nem akartak tovább menni. „Mindenki kifelé és indulás!” A kurta parancs ellentmondást nem tűrő volt, egyikünk sem mert tiltakozni. A hátralévő mintegy 3 km-t gyalog tettük meg visszafelé a szibériai táborunkba — nyomorúságosan, honvágyat érezve és dideregve.

Körülbelül 150-en lehettünk — valamennyien német foglyok. Hat orosz fegyőr vigyázott ránk. A szűnni nem akaró vihar olyan vadul tombolt, hogy a szélben 45 fokban derékból előre kellett hajolnunk. A látási viszonyok is erősen romlottak, csak az előttünk haladó öt ember távolságáig láttunk el. A tomboló ellenszél időről időre hirtelen elállt, ami azt eredményezte, hogy előreestünk az arcunkra!

Végül teljesen kimerülve, megérkeztünk a táborba. Ezen az éjszakán Szibériában, mínusz 50 fokos hidegben ígértem meg Istennek, hogy ha valaha visszatérek Németországba, módját keresem annak, hogy őt szolgáljam.

Bajok a háború idején

1928-ban születtem Berlinben, Németországban. Tízéves lehettem, amikor beléptem a Hitlerjugendbe. Később édesanyám kívánsága az volt, hogy konfirmáljak, így elkezdtem hittanórákra járni. Sajnos két nappal a konfirmálásom előtt az édesanyám meghalt. Nagyon elhagyatottnak éreztem magam, és amilyen gyakran csak tudtam, imádkozni kezdtem a legjobb tudásom szerint, így tárva fel Istennek a gondjaimat.

A második világháború hevessége fokozódott, majdnem minden éjjel és nappal légitámadás volt Berlinben. Ennek kegyetlen lezajlása az volt, hogy a bombázógépek első raja átrepült a város felett és gyújtó-, rendszerint foszforbombákat dobott le. Ezután, amikor az emberek — főleg nők és gyermekek — kijöttek az óvóhelyekről a tűz eloltására, megjelent a bombázók második hulláma nagyobb robbanó töltetű bombákat szórva, amelyek szétszagatták a nyílt terepen lévő embereket.

Egyik télen a Királyi Légierő időzített bombákat dobott le. Ezeket úgy időzítették, hogy ne érintésre robbanjanak, hanem pontosan december 24-én este 7 órakor. Tudták, hogy ezen az estén, karácsony előtt a családok együtt vannak. Folyton az a kérdés motoszkált a fejemben: ’Miért engedi meg Isten, hogy ilyen szörnyűségek történjenek?’

1944-ben elhatároztam, hogy belépek a hadseregbe. De az utolsó orvosi vizsgálaton azt mondták, hogy nem vagyok elég erős a katonai szolgálatra és jelentkezzek hat hónap múlva. Végül, 1945 márciusában behívót kaptam, de úgy határoztam, hogy nem vonulok be.

Elkezdődnek az igazi megpróbáltatások

Nem sokkal ezután, 1945 májusában véget ért a második világháború. Édesapámat hadifogolyként elvitték, és a szovjet hadsereg megszállta Berlinnek azt a részét, ahol mi laktunk. A következő hónapokban a megszálló seregek robotmunkára vezényeltek ki bennünket, egy vegyi üzem gépeit és egyéb felszereléseit kellett becsomagolnunk és visszaküldenünk Oroszországba. Ennek kapcsán összeismerkedtem egy-két orosszal. Meglepetésemre azt figyeltem meg, hogy ők is hozzánk hasonlók, s abban a hitben harcolták végig a háborút, hogy szabadság lesz és egy jobb világ fog elkezdődni.

1945. augusztus 9-én délután 2 órakor megállt egy kocsi a házunk előtt. Két orosz katona és egy civil ruhás férfi szállt ki, és miután megtudták a nevem, a kocsiba lökdöstek. Több más fiatalt is begyűjtöttek aznap. Mindannyiunkat egy közeli külvárosi részbe vittek. Legtöbbünket azzal vádoltak, hogy a Werwolf nevű szervezet tagjai vagyunk, holott ilyenről mégcsak nem is hallott egyikünk sem.

Az egyik fiatal fiú azt állította, hogy én tudom más fiatalok címét. Mivel ezt tagadtam, ezért bezártak egy sötét, nedves pincébe ezzel a besúgó fiatallal együtt. Egyedül maradva a pincében — dideregve és nagyon elhagyatottan — könnyek folytak végig arcomon, amint letérdeltem és Istenhez imádkoztam. Az ima mindig segítségnek bizonyult. Ezen az estén, amikor kikerültem a cellából, és visszatérhettem a többi fiúhoz, sokan megjegyzést tettek vidám hangulatomra, holott nehéz dolgokon mentem keresztül.

Egy-két héttel később útnak indítottak bennünket Cöpenick felé, amely nem messze volt Berlintől. Ott arra kényszerítettek, hogy kint a szabadban a kemény földön üljünk. Esni kezdett. Végül a fiúkat ötösével beszólították a házba. Közben hallottuk a beszólított fiúk nagy jajgatását és láttuk, hogy vérző testtel és tépett nadrággal jönnek ki. Elszedték a nadrágszíjukat és letépték a nadrágjuk felső gombjait, úgyhogy a nadrágjuk leesett volna, ha nem fogják a kezükkel. Amikor a mi csoportunk is bekerült, már tudtuk, hogy rémséges dolgok várnak ránk.

Nekem nem volt nadrágszíjam, mert nadrágtartót viseltem. Amikor az őrmester ezt meglátta, letépte rólam és azzal kezdte korbácsolni az arcomat. Eközben két másik katona rugdosott és ütött. Ömlött a vér az orromból és számból. Ha más katonák nem vonszolnak el, biztosan agyonvertek volna.

Újból pincékbe vittek minket és csak reggel egyszer jöhettünk ki a latrinára. Ennek az idejét is mérték, mindössze két percet kaptunk a szükségünk elvégzésére. Aki tovább merészelt maradni, az annak a veszélynek tette ki magát, hogy egyszerűen belökték az emberi ürülékkel teli gödörbe. Az egyik szegény rab ott fulladt meg, amikor belökték.

Javul a helyzetem

Négy nap múlva teherautóra pakoltak bennünket és elvittek a Hohen-Schönhausen-i táborba. Hatvanan lehettünk ott 13–17 éves korúak és körülbelül 2000 felnőtt. A lengyel foglyokat bízták meg a leves kiosztásával, és ők iparkodtak, hogy mi, fiatalabbak kapjuk meg elsőnek az ételt.

Majd 1945. szeptember 11-én kora reggel útnak indítottak bennünket a sachsenhauseni koncentrációs táborba, amely körülbelül 50 km távolságra lehetett. Akik menetközben meghaltak, azokat feldobták egy lovas szekérre, azokhoz hasonlóan, akik túlságosan legyengültek, és már nem tudtak gyalogolni. Délután esni kezdett. Végül késő éjjel megérkeztünk az egyik melléktábor kapujához — ázottan, dideregve és teljesen kimerülve. Másnap bevonultunk a nagy táborba. 200 személyt helyeztek el egy-egy barakkban.

Sachsenhausentől nem messzire, egy Velten nevű városkában volt egy nagy élelmiszerraktár. Ott a foglyok búzát és egyéb élelmiszert pakoltak az Oroszországba induló vonatokba. Rövid ideig tartó ottani munka után engem szemeltek ki küldöncnek. Az volt a feladatom, hogy az orosz táborból orvosi vizsgálati papírokat vigyek át egy távolabbi laboratóriumba. Micsoda kellemes változás!

Közös szobában laktam egy másik ilyen kifutófiúval és egy orosz férfi ápolóval. Mindennap friss lepedőt kaptunk és annyi takarót, amennyit csak akartunk. Az élelmünk sokkal jobb volt, és oda mehettünk, ahová akartunk. A másik kifutófiúval kezdtük felkutatni, milyen célból tartották fenn a nácik a sachsenhauseni koncentrációs tábort.

A tábor másik oldalán megnéztük a gázkamrákat és a krematóriumi kemencéket. Nem akartam hinni a szememnek, milyen szörnyű dolgokat műveltek itt a nácik. Megrendített mindez. Bár velem nem bántak mostohán, naponta több száz német fogolytársam meghalt a nagy táborban. Holttestüket szekérre rakták és kivitték az erdőbe tömegsírokba.

Egyik nap egy fekete táblára akadtunk, amelyen csoportonként fel volt sorolva, milyen rabok kerültek Hitler idejében a koncentrációs táborba. A felsoroltak között találtam a Jehova Tanúi megnevezést is. Aligha gondoltam volna akkor, hogy egy napon nekem is kiváltságom lesz Jehova Tanúi közé tartozni.

További mostoha bánásmód

A megjavult állapotoknak nem sokáig örvendhettem. Egy tiszt megállított és magyarázatot kért arra, miért tulajdonítottam el bizonyos orvosi felszereléseket. Bár elmondtam neki, hogy semmit sem tudok arról, amivel vádol, nem hitt nekem és magánzárkába záratott. A kis zárkában nagyon kevés ennivalót kaptam, takarót pedig egyáltalán, holott tél volt. Majd a 11. napon váratlanul kiengedtek.

Amint visszatértem, meglepődve tapasztaltam, hogy a főbejáratot őrző szolgálatban levő fiatal katona barátságosan üdvözölt. Azelőtt nagyon kimért volt velem. De most megölelt és tört németséggel elmondta, hogy a szüleit a Gestapo megölte és ő is német koncentrációs táborban volt. Azt mondta, tudta rólam, hogy ártatlan vagyok.

Nem sokkal ezután a közülünk legalkalmasabbakkal közölték, hogy elküldenek minket máshová dolgozni. 1946. január 30-án bevagoníroztak bennünket. A vagonban durva felső és alsó polcok voltak. Mindegyik vagonban 40 rab volt. Ez azt jelentette, hogy éppen csak elfértünk a polcokon. Éjjel alig tudtunk aludni, mert ha valaki megfordult, vele együtt kellett fordulnia a többieknek is.

Mindenféle rémhír terjedt el arról, hová visznek bennünket, de mindegyik hamisnak bizonyult. Amikor először megálltunk, még újabb 500 rab csatlakozott hozzánk egy másik fogolytáborból. Ettől kezdve mindennap kaptunk egy adag száraz kemény kenyeret, hozzá sós heringet, meg egy kevés meleg levest. Minden másnap egy kis csésze teát is. A legtöbb férfi úgy próbálta a szomját oltani, hogy a vagon jeges falait nyaldosta. Amikor megérkeztünk Moszkva külvárosába, lezuhanyoztunk és tetvetlenítettek bennünket. Úgy vélem, aznap egy egész vödör vizet megittam.

Irány Szibéria!

1947. március 6-án megérkeztünk a szibériai Prokopjevszkbe. A város polgári lakossága a Szovjetunió számos részéből származó emberek keveréke volt. Nagy hó volt mindenütt, egyes helyeken elérte a kerítés tetejét is. A barakkok félig a földbe épültek, hogy védelmet nyújtsanak a jeges, hideg tél ellen. Itt-tartózkodásunk alatt éltem át a cikk elején ecsetelt állapotot, amely sokunknak majdnem az életébe került.

Szibériában az első év nagyon nehéz volt. A táborban súlyos vérhasjárvány tört ki. Elég sokan meghaltak. Én is súlyosan megbetegedtem és volt olyan pillanat, amikor azt hittem, nem gyógyulok meg. A táborban az az előnyünk volt, hogy mi megkaptuk a napi kenyéradagunkat, míg Prokopjevszk város orosz lakosainak többnyire órákig kellett sorban állniuk a hidegben, és olykor megesett, hogy már nem jutott nekik élelem, amikor rájuk került a sor.

1949 őszén bírói bizottság érkezett Moszkvából, hogy felülvizsgálja a fogságunk kezdetén tett vallomásainkat és döntsön a további sorsunkról. Egy hazafias fiatal tiszt hallgatott ki engem, aki úgy tűnt, gyűlöl minden németet. Hálás voltam, hogy nem kaptam börtönbüntetést. Akiket nem ítéltek el, azokat Sztálinszkba, a mai Novokuznyeckbe szállították át, ahol egy erőmű építésében vettek részt.

Végre újra otthon!

Végül, 1950 márciusában hazaküldtek minket Németországba, és április 28-án végre ismét találkozhattam a családommal. Bár nagy öröm volt a hazatérés, de a bajaim ezzel nem értek véget. A Hitlerjugenddel való rövid kapcsolatom miatt a keletnémet kommunista hatóságok nácibarátként kezeltek, és csak fél adag élelmiszert és feleannyi ruhaneműt kaptam, mint a többiek. Így mindössze háromheti otthonlét után Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe költöztem.

De nem feledkeztem meg arról az ígéretemről, hogy ha egyszer visszatérek Németországba, valamilyen módon lehetőséget keresek arra, hogy Istent szolgáljam. Gyakran ott álltam a templom előtt, de nem tudtam rávenni magam, hogy bemenjek. Csalódtam a vallásban, így elhatároztam, hogy továbbra is csak magamban imádkozom Istenhez és arra kérem, hogy mutassa meg, mi módon szolgáljam őt.

Egy idő múltán feleségül vettem Tillyt, és egy fiunk született, Bernd. Majd 1955 tavaszán, egyik munkatársam, aki Jehova Tanúja volt, beszélni kezdett nekem Istenről. De hamarosan megszakadt a kapcsolatunk, mivel váratlanul elhagytuk az országot. Korábban bevándorlási engedélyért folyamodtam Ausztráliába. Hirtelen elindulásunkat egy távirat siettette, mely tudatta velünk, hogy elfogadták a beutazási kérelmünket és három nap múlva jelenjünk meg Bremerhavenben behajózásra készen.

Új ország, új élet

Végül Adelaide-ben telepedtünk le. Itt egy németül beszélő Tanú keresett fel bennünket 1957 vége felé. Örömünkben felcsillant a szemünk! Hamarosan szép előrehaladást értünk el a rendszeres bibliatanulmányozásban. De hogy pontos legyek, azok után, amiken átmentünk Tillyvel, először arra törekedtünk, hogy élvezzük az elnyomásból való megszabadulásunkat. Most, hogy kikerültünk a napfényes Ausztráliába, szabadnak éreztük magunkat, mint a madár, és ez tetszett nekünk. De hamarosan rá kellett jönnünk, hogy az elnyomás bizonyos formái, gazdasági nehézségek, az élettel járó más feszültségek itt is léteznek.

Mennyire hálásak voltunk, amikor megtudtuk, mi ennek az igazi oka. „Az egész világ a gonosznak hatalmában van” — mondja a Biblia. (1János 5:19.) Ennek eredményeként problémák mindenütt lesznek, bárhová megyünk is. Azt is örömmel tudtuk meg, mit jelent az a sokszor elismételt ima: „Jöjjön el a te királyságod.” Megértettük, hogy Isten Királysága valóságos kormányzat, égi uralom és ennek Királya, Krisztus Jézus 1914-ben már trónra lépett. Micsoda öröm volt megtudni azt is, hogy Isten Királysága már megkezdte működését — kiűzte Sátánt és démonait az égből és hamarosan, a nagy nyomorúság idején, az egész földet megtisztítja minden gonoszságtól! (Máté 6:9, 10; Jelenések 12:12.)

„Ez az!” — mondtam. Most már tudtam, hogyan kell beváltanom az Isten szolgálatára tett ígéretemet. Ezért 1960. január 30-án eljött az idő, hogy beváltsam Isten szolgálatára tett ígéretemet: alámerítkeztem, ezzel jelképezve Isten iránti önátadásomat. Tilly is csatlakozott hozzám a keresztény önátadásban.

Azóta, most már több mint 30 éve, különböző áldásoknak örvendünk Isten szolgálatában. Bernd is önálló családot alapított és vénként szolgál az egyik keresztény gyülekezetben. 1975-ben eladtunk a házunkat, hogy szabadon mehessünk oda, ahol nagyobb szükség van Tanúkra a Jóhír hirdetése érdekében. Majd 1984-ben elfogadtam azt az ajánlatott, hogy Jehova Tanúi adelaide-i kongresszusi termének a gondnoka legyek.

Milyen öröm feleségemnek és nekem, hogy beválthattam a negyven évvel ezelőtt Isten szolgálatára tett ígéretemet, amikor még Szibériában voltam, messze távol az otthonomtól. Alázatosan hisszük, hogy sokszorosan igaznak bizonyult esetünkben a következő példabeszéd: „Minden utadban vedd figyelembe őt, és ő egyengeti majd ösvényeidet.” (Példabeszédek 3:6.) (Gerd Fechner elmondása alapján.)

[Kép a 23. oldalon]

Feleségemmel, Tillyvel