A sürgősség tudatával szolgálva

HANS VAN VUURE ELMONDÁSA ALAPJÁN

Egy reggel, 1962-ben Paul Kushnir, a Watch Tower Society hollandiai fiókhivatalának felvigyázója találkozott velem Rotterdam kikötőnegyedében. Egy rosszul megvilágított kávéházban rám nézett az asztal másik oldaláról, és ezt mondta: „Tudatában vagy annak Hans, hogy ha elfogadod ezt a megbízatást, te és a feleséged csak odaútra szóló jegyet kaptok?”

„IGEN, és egészen biztos vagyok abban, hogy Susie szintén beleegyezik majd.”

„Nos, beszéljétek meg Susie-val. Minél hamarabb tudatod velem a döntéseteket, annál jobb.”

Következő reggelen megkapta a válaszunkat: „Elmegyünk.” Tehát 1962. december 26-án átöleltük a rokonokat és barátokat Amsterdam hóborította Schiphol repülőterén, és elrepültünk egy érintetlen misszionáriusi területre — Holland Új-Guineára (most Nyugat-Irian, Indonézia) — a pápuák földjére.

Voltak-e kétségeink afelől, hogy elfogadjuk e kihívást jelentő megbízatást? Nem igazán. Teljes szívvel átadtuk az életünket Isten akaratának cselekvésére, és bíztunk benne, hogy támogatni fog minket. Visszatekintve az életünkre, láthatjuk, hogy Jehovába vetett bizalmunk sohasem bizonyult méltatlanra pazaroltnak. De mielőtt elmesélném, mi történt Indonéziában, hadd beszéljek a korábbi éveinkről.

Kiképzés háborús időszak alatt

Amikor 1940-ben családomat első ízben látogatta meg a bátor Tanú, Arthur Winkler, csupán tízéves voltam. Szüleimet megrázta, amikor felfedezték a Biblia mondanivalóját a kereszténység hamis tanításairól. Mivel Hollandia akkoriban a náci Németország megszállása alatt állt, és Jehova Tanúit nagymértékben üldözték, szüleimnek dönteniük kellett, vajon kapcsolatba lépjenek-e egy tiltott szervezettel. Eldöntötték, hogy így tesznek.

Az ezt követő időben anyám bátorsága és készsége, hogy szabadságát és még az életét is kockáztassa, hatással volt rám. Egyszer 11 kilométert kerékpározott, és egy bibliai traktátusokkal megtömött táskával várakozott a sötétben. A különleges kampány kezdetére kijelölt időben olyan gyorsan kerekezett, amennyire csak tudott, rendszeresen mélyre ásott a táskájában és traktátusokat szórt szét az utcákon. Egy üldöző kerékpáros végül leelőzte és kifulladva kiáltotta: „Hölgyem, hölgyem, elhagy valamit!” Alig tudtuk abbahagyni a nevetést, amikor Anya elmesélte ezt a történetet.

Nagyon fiatal voltam, de tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel. Egy összejövetel alatt, 1942 közepén, amikor a tanulmányvezető megkérdezte — „Ki akar alámerítkezni a következő alkalomkor?” — fellendítettem a kezem. Szüleim aggódó pillantásokat váltottak, kételkedve, hogy megértettem-e egy ilyen döntés jelentőségét. Habár még csak 12 éves voltam, megértettem, mit jelent az Istennek való önátadás.

A házról házra prédikálás, sarkunkban a nácikkal, óvatosságot igényelt. Azért, hogy elkerüljük azok otthonait, akik besúghatnának bennünket, azokon a napokon, amikor a náci szimpatizánsok plakátokat ragasztottak az ablakaikra, körülkerékpároztam és feljegyeztem a címüket. Egyszer egy férfi felfigyelt rám, és ezt üvöltötte: „Jól van fiacskám. Írd csak fel őket — mindannyiukat!” Buzgó voltam, de nyilvánvalóan nem elég körültekintő! A háború befejezésekor, 1945-ben örültünk a kilátásnak, hogy nagyobb szabadsággal prédikálhatunk.

Egy életpálya kezdete

1948. november 1-jén, miután befejeztem az iskoláimat, megkaptam az első teljes idejű prédikáló megbízatásomat mint úttörő. Egy hónappal később Winkler testvér meglátogatta a családot, akiknél tartózkodtam. Biztosan azért jött, hogy képet alkosson rólam, mert hamarosan ezután meghívtak, hogy a Társulat amszterdami fiókhivatalában dolgozzam.

Később megkértek, hogy Jehova Tanúi gyülekezeteit látogassam mint körzetfelvigyázó. Akkor, 1952 őszén meghívást kaptam, hogy részt vegyek az Őrtorony Gileád Biblia Iskola 21. osztályán New Yorkban, hogy misszionáriusi képzést kapjak. Így, 1952 végén — közülünk nyolcan Hollandiából — felszálltunk a Nieuw Amsterdam nevű óceánjáróra, és elhajóztunk Amerikába.

Az iskolai tanfolyam vége felé Maxwell Friend, az oktatók egyike ezt mondta: „El fogjátok felejteni a legtöbb dolgot, amelyet itt tanultatok, de reméljük három dolog veletek marad: hit, remény és szeretet.” Az elmémben és a szívemben az értékes emlékek is felhalmozódtak Jehova szervezetéről, ahogy a sürgősség tudatával dolgozik.

Ezután egy nagy csalódás ért. Holland csoportunk felét — beleértve engem is — azzal bíztak meg, hogy menjünk vissza Hollandiába. Habár csalódott voltam, mégsem voltam felindult. Csak abban reménykedtem, hogy nem kell 40 évet várnom, mint Mózesnek hajdanán, mielőtt külföldi megbízatást kapok. (Cselekedetek 7:23–30.)

Egy kincset érő segítőtárs

Amikor Fritz Hartstang apai barátom értesült házassági terveimről, bizalmasan közölte: „Aligha tudok jobb választásra gondolni.” Susie apja, Casey Stoové, a II. világháború alatt vezető harcos volt az ellenállásban a nácik ellen. De mikor kapcsolatba került a Tanúkkal 1946-ban, azonnal elfogadta a bibliai igazságot. Hamarosan ő és hat gyermeke közül három — Susie, Marian és Kenneth — alámerítkezett. 1947. május 1-jén ezek a gyermekek mind elkezdték a teljes idejű szolgálatot mint úttörők. 1948-ban Casey eladta az üzletét, és ő is elkezdte az úttörőszolgálatot. Később megjegyezte: „Azok voltak életem legboldogabb évei!”

1949-ben ismerkedtem meg Susie-val, amikor meghívták, hogy az amszterdami fiókhivatalban dolgozzon. A következő évben azonban húgával, Mariannal elmentek, hogy részt vegyenek a Gileád 16. osztályán és elhajóztak misszionáriusi megbízatásuk területére — Indonéziába. 1957 februárjában, öt év ott töltött misszionáriusi szolgálat után, Susie visszatért Hollandiába, hogy házasságot kössön velem. Abban az időben körzetfelvigyázóként szolgáltam, és házasságunk évein át ő újra és újra készséget mutatott, hogy személyes áldozatokat hozzon a Királyság-szolgálat érdekében.

Esküvőnk után folytattuk a gyülekezetek látogatását Hollandia különböző részein. Susie kemény megbízatásokban végzett misszionáriusi munkával telt évei jól felkészítették őt az egyik gyülekezetből a másikba tett kerékpárutazásokra. Akkor történt, mialatt a körzetmunkában voltunk 1962-ben, hogy Kushnir testvér felkeresett Rotterdamban és arra ösztönzött, hogy költözzünk az indonéziai Nyugat-Irianba.

Misszionárius szolgálat Indonéziában

Megérkeztünk Manokwari városába — egy teljesen másfajta világba! A trópusi éjszakák kísérteties hangjai, a forróság és a por várt ránk. Ezenkívül a pápuák a belső területekről, akik csak ágyékkötőt viseltek, hosszú késeket hordoztak, és szerettek közvetlenül mögöttünk járni és megpróbálták megérinteni a fehér bőrünket — eltartott egy darabig, amíg mindehhez hozzászoktunk.

Megérkezésünk után néhány héttel, a papok felolvastak egy levelet a templomi szószékekről figyelmeztetve Jehova Tanúi ellen, majd minden jelenlevőnek kiosztottak egy példányt. Még a helyi rádióállomás is közölte a levelet. Ezután három pap látogatott meg bennünket és azt követelték, hogy költözzünk a belső területekre, és dolgozzunk — ahogyan ők nevezték — „a pogányok” között. Egy magas rangú pápua rendőrtiszt szintén távozásra sürgetett minket, a titkos rendőrség egyik tagja pedig elmondta, hogy a meggyilkolásunkat tervezték.

Nem mindenki volt azonban ellenünk. A pápuák egyik politikai tanácsadója, egy holland származású személy, aki éppen Hollandiába készült távozni, bemutatott minket számos pápua törzsfőnek: „Jehova Tanúi egy jobbfajta keresztény vallást fognak hozni, mint amilyet már megismertetek — mondta nekik. — Ezért szívesen kell fogadnotok őket.”

Később egy állami tisztviselő odament Susie-​hoz az utcán és ezt suttogta: „Jelentették nekünk, hogy egy új munkát kezdtek el, és ezért nem hagyhatjuk, hogy itt maradjanak. De, hm . . . kivéve, ha lenne egy templomuk.” Egy tipp! Hamarjában falakat bontottunk le a házunkban, padokat sorakoztattunk fel, beállítottunk egy szónoki állványt, és kitettünk egy feliratot a bejárathoz: „Királyság-terem”. Ekkor látogatásra hívtuk a tisztviselőt. Ő biccentett, elmosolyodott, és mutatóujjával megütögette a halántékát, mintha azt mondaná: „Okos, okos”.

1964. június 26-án, másfél évvel megérkezésünk után, az első 12 pápua bibliatanulmányozónk alámerítkezett. Hamarosan még 10 következett, és a jelenlévők száma az összejöveteleinken átlagosan 40-et tett ki. Két indonéz úttörőt küldtek a segítségünkre. Mire a gyülekezet szilárd alapokra került Manokwariban, a Társulat indonéziai fiókhivatala kiutalt nekünk egy másik prédikáló megbízatást 1964 decemberében.

Mielőtt eltávoztunk, a kormány Public Relations Osztályának vezetője félrehívott bennünket és ezt mondta: „Sajnálom, hogy távoznak. Minden egyes héten a papság azért könyörgött nekem, hogy küldjem el önöket, mert — azt mondták — önök leszedik a gyümölcseiket. De én ezt mondtam nekik: »Nem, ők inkább termékennyé teszik a fáitokat.«” Hozzátette: „Bármerre mennek, tartsanak ki a küzdelemben. Győzni fognak!”

Egy államcsíny közepette

Egy szeptemberi éjszakán 1965-ben, mialatt a fővárosban, Jakartában szolgáltunk, kommunista lázadók sok katonai vezetőt megöltek, lángba borították Jakartát és egy egész nemzetre kiterjedő harcba kezdtek, amely végül is megbuktatta Sukarno államelnököt. Mintegy 400 000-en vesztették az életüket!

Egyszer, mialatt prédikáltunk, a szomszédos utcában lövöldözés és gyújtogatás folyt. A következő nap hallottuk, hogy a katonaság éppen el akar pusztítani egy közeli kommunista létesítményt. A házigazdák ijedten néztek ránk, amint odamentünk hozzájuk, de amikor meghallották bibliai üzenetünket, megnyugodtak és behívtak bennünket. Biztonságban érezték magukat, hogy velük vagyunk. Ez az időszak mindannyiunkat megtanított Jehovára támaszkodni, és megőrizni az egyensúlyunkat kedvezőtlen állapotok között is.

Meghiúsul a további ellenállás

1966 végén Ambon városába költöztünk, a Maluka-szigetekre, a festői délen. A barátságos és fogékony lakosság között nagy szellemi érdeklődést találtunk. Kis gyülekezetünk gyorsan növekedett, és az összejövetelen jelenlévők száma megközelítette a százat. Így a kereszténység egyházi tisztviselői felkeresték a Vallásügyi Hivatalt, hogy nyomást gyakoroljanak annak főnökére azért, hogy zavarjanak ki minket Ambonból. De ott meglátták a Watch Tover Society könyveit feltűnően elhelyezve a főnök asztalán! Mivel nem sikerült kizökkenteni a főnököt álláspontjából, kapcsolatba léptek a vallásokkal foglalkozó minisztériummal Jakartában, azt követelve, hogy utasítsanak ki minket nemcsak Ambonból, hanem egész Indonéziából is.

Ez alkalommal úgy tűnt sikeresek voltak, mivel 1968. február 1-jére volt kitűzve kiutasításunk időpontja. Jakartában lévő keresztény testvéreink azonban kapcsolatba léptek a vallásokkal foglalkozó minisztériumban egy magas rangú muzulmán tisztviselővel, és ő segített visszavonni a döntést. Ráadásul megváltoztattak egy korábbi eljárást, és más misszionáriusok belépését is engedélyezték.

Így, az elkövetkező tíz év alatt Észak-Szumátra fenséges hegyeinek, erdeinek és tavainak környezetében együtt dolgoztunk Ausztráliából, Ausztriából, Németországból, a Fülöp-szigetekről, Svédországból és az Egyesült Államokból származó misszionáriusokkal. A prédikálómunka felvirágzott, különösen a vidék fő etnikai csoportja, a batakok között.

Vallásos cselszövőknek azonban végül sikerült elérni, hogy 1976 decemberében munkánkat betiltsák, és a következő évben a misszionáriusok többsége más országbeli megbízatásuk helyére távozott. Végül 1979-ben nekünk is mennünk kellett.

Dél-Amerikába

Addigra az ötvenes éveink körül jártunk, és azon tűnődtünk, vajon meg tudnánk-e szokni egy újabb országot. „Elfogadunk egy új megbízatást, vagy ehelyett letelepedünk valahol?” — kérdezte Susie.

„Nos, Susie — válaszoltam — bárhová is hívott minket Jehova, hogy menjünk, gondunkat viselte. Ki tudja milyen áldásokat tartogat a jövő?” Így megérkeztünk új megbízatásunk helyszínére, a dél-amerikai Suriname országába. Két hónapon belül ismét az utazómunkában voltunk, és nemsokára otthon éreztük magunkat.

Áttekintve a több mint 45 évünket a teljes idejű szolgálatban, Susie és én tisztában vagyunk azzal, mennyire fontos volt szüleink támogatása, hogy segítettek elszántan folytatni a misszionáriusi munkát. 1969-ben, amikor hat év után újra láttam szüleimet, apám félrehívott és ezt mondta: „Abban az esetben, ha történetesen Anya hal meg előbb, nem szükséges hazajönnötök. Maradjatok a megbízatásotokban. Én boldogulni fogok. De ha fordítva történik, erről Anyát kell megkérdezned.” Anya ugyanezt mondta.

Susie szüleinek ugyanez az önzetlen beállítottságuk volt. Egyszer Susie 17 évig volt távol tőlük, mégsem írtak soha egyetlen elkedvetlenítő szót sem. Természetesen, ha nem lett volna más elérhető segítség szüleink számára, hazatértünk volna. A lényeg az, hogy szüleink ugyanúgy nagyra értékelték a misszionáriusi munkát, és egészen halálukig szolgálták Jehovát a sürgősség ugyanazon érzésével, mint amit a mi szívünkbe elültettek. (Vö. 1Sámuel 1:26–28.)

Bátorítást kaptunk hűséges levélírók által is. Vannak néhányan, akik sohasem hagytak ki egyetlen hónapot sem, hogy írjanak nekünk több mint 30 évi misszionáriusi szolgálatunk ideje alatt! De mindenekfelett drága égi Atyánkat, Jehovát tartjuk elménkben, aki tudja, hogyan tartsa fenn földi szolgáit. Ezért most, amint közeledünk azoknak az eseményeknek a tetőpontjához, amelyekre előre tekintettünk, Susie és én szeretnénk ’élénken elménkben tartani Jehova napjának jelenlétét’ azáltal, hogy folytatjuk Jehovának végzett szolgálatunkat a sürgősség tudatával. (2Péter 3:12, New World Translation.)

[Kép a 26. oldalon]

Házasságkötésünk 1957-ben

[Kép a 29. oldalon]

Milyen lelkesítő látvány — hat fiatal mint úttörő!