Túléltem a 801-es járat szerencsétlenségét
KINÉZTEM az ablakon, miközben lefelé szálltunk, hogy landoljunk Guamban. „Furcsa — gondoltam. — Úgy tűnik túl sötét van.” Igaz, elmúlt már éjfél, s a szakadó eső kedvezőtlenné tette a látási viszonyokat. De hol voltak a sziget ismerős fényei, és a repülőtér fénylő kifutópályái? Egyedül csak óriásgépünk szárnyainak a halvány fényeit láthattam.
A landoláshoz készülve egyik utaskísérőnk a szokásos dolgokat közölte, s hallottam, ahogy a repülőgép futóműve erősen a helyére csattant. Hirtelen erős zaj hallatszott, amint a repülőgépünk súrolta a földet. A repülőgép kormányozhatatlanul rázkódott, az utasok pedig megmarkolták üléseik karfáit, s így kiáltoztak: „Mi folyik itt?”
Másodpercekkel később Boeing 747-esünk becsapódott a hegyoldalba, öt kilométernyire a repülőtértől, nyilvánvalóan a pilótánk téves számítása miatt. Az 1997. augusztus 6-i repülőgép-szerencsétlenség következtében összesen 228-an haltak meg az utasok és a személyzet közül. Egyike voltam a mindössze 26 túlélőnek.
A beszállás előtt Szöulban (Korea) a légiforgalmi társaság képviselője a turistaosztályra lefoglalt repülőjegyemet kicserélte a még egyetlen üres első osztályú ülőhelyre. Annyira örültem, hogy felhívtam feleségemet, Soon Duckot, aki úgy volt, hogy várni fog a guami repülőtéren. Az ülőhelyváltozás hasznosabbnak bizonyult, mint a legvadabb álmomban gondoltam volna.
A szerencsétlenség és a látvány utána
A korlátozott látási viszonyok miatt a járat személyzete talán semmilyen fenyegető veszélynek nem volt tudatában. Minden olyan gyorsan történt! Az egyik pillanatban még a legrosszabbra készítettem föl magam, s a következő dolog, amire emlékszem, hogy ott voltam a földön, a repülőgépen kívül, és még mindig oda voltam szíjazva az ülésemhez. Nem tudom, hogy elveszítettem-e az eszméletemet vagy sem.
„Álmodom?” — tűnődtem. Amikor rájöttem, hogy nem, az első gondolatom az volt, hogyan reagálhatott a feleségem, amikor hallott a szerencsétlenségről. Később elmondta, hogy sohasem adta föl a reményt. Még akkor is, amikor véletlenül meghallotta a repülőtéren, amint valaki azt mondja, hogy csak hét utas maradt életben, bízott benne, hogy egyike vagyok a hétnek.
Repülőgépünk négy részre tört, és szétszóródott a hegyekkel tarkított dzsungel mellett. Mindenütt testek hevertek. A repülőgép részei égtek, s robbanásokat hallottam, rettenetes nyögésekkel és kiáltásokkal kísérve. „Segítség! Segítség!” — hallatszott a könyörgés. Az ülésem egy csaknem két méter magas sáson ért földet, s a tűz kísérteties fényében láthattam a közeli meredek hegyet. Úgy hajnali két óra volt, és szakadatlanul esett az eső.
Annyira kábult voltam, hogy még nem is gondoltam arra, hogy megsérülhettem, egészen addig, míg észre nem vettem egy fiatal lányt, akinek hátul a fején lelógott a fejbőre. Rögtön a fejemhez kaptam, s ráeszméltem, hogy a bal szemem fölött van egy vágás, amely vérzik. Vizsgálni kezdtem a testem többi részét is, és rengeteg kicsi vágást fedeztem föl. De szerencsére egyik sem látszott komolynak. Ám bénító fájdalom volt a lábamban, s ezért képtelen voltam mozogni. Mindkét lábam eltört.
Később, amikor kórházba kerültem, az orvosok „jelentéktelennek” mondták sérüléseimet. És tényleg azok voltak, összehasonlítva más túlélőkéivel. Az egyik férfit a roncsok közül húzták ki lábak nélkül. Mások súlyos égési sérüléseket szenvedtek, ideértve azt a három személyt is, aki bár túlélte a szerencsétlenséget, később mégis meghalt, hetekig tartó gyötrelmes szenvedés után.
Aggódtam a lángok miatt
Ahelyett, hogy kizárólag a sérüléseimmel lettem volna elfoglalva, amiatt aggódtam, hogy időben megtalálnak-e a mentők. A repülőgép középső része, ahol a turistaosztályú ülőhelyem lett volna, csaknem teljesen elpusztult. Ami megmaradt, lángokban állt, a bennrekedt utasok pedig gyötrelmes halált szenvedtek. Soha sem fogom elfelejteni segélykiáltásaikat.
Az ülésem közel volt a repülő orrához. Kartávolságon belül voltam a roncstól. A fejemet hátrafordítva láthattam a lángokat. Féltem, hogy csak idő kérdése, amíg elérnek, de szerencsére ez nem történt meg.
Végül megmentettek!
Lassan vánszorogtak a percek. Több mint egy óra telt el. Végül hajnali három óra körül néhány mentő felfedezte a szerencsétlenség helyszínét. Hallhattam, ahogy a hegy tetején beszélgetnek, s kifejezik megdöbbenésüket a látottak miatt. Egyikük felkiáltott:
— Van ott valaki?
— Itt vagyok — kiabáltam vissza. — Segítség!
Más utasok is válaszoltak. Az egyik mentő „Ted”-nek hívta a másikat. Ezért elkezdtem kiabálni:
— Hé Ted, itt vagyok! Ted, jöjjön, segítsen rajtunk!
— Várjanak, lemegyünk! — hangzott a válasz.
A szakadó eső — amely talán sok személyt megmentett a lángoktól — akadályozta őket abban, hogy leereszkedjenek a csúszós lejtőn. Emiatt még egy hosszú óra telt el, amíg a mentők megérkeztek a túlélőkhöz. Örökkévalóságnak tűnt, mire megtaláltak.
— Itt vagyunk — mondta két zseblámpás mentő. — Ne aggódjon.
Hamarosan csatlakozott hozzájuk még két mentő, s együtt próbáltak megmozdítani. Kettő megragadta a karomat, másik kettő pedig megfogta a lábamat. Rendkívül fájdalmas volt, hogy így vittek, főleg mivel állandóan csúszkáltak a sárban. Miután egy rövid távolságot megtettünk, leraktak. Egyikük hordágyért ment, s olyan helyre vittek, ahonnan a katonai helikopter át tudott szállítani a hegy tetején lévő mentőautóhoz.
Végre láthatom a feleségemet!
Csak fél hatra kerültem a baleseti osztályra. A sérüléseim súlyossága miatt az orvosok nem engedték, hogy telefonáljak. Ezért feleségem csak fél tizenegykor, majdnem kilenc órával a repülőgép-szerencsétlenség után tudta meg, hogy túléltem a szerencsétlenséget. Egyik barátunk értesítette, aki látta a nevemet a túlélők névsorán.
Amikor végül megengedték neki, hogy lásson, körülbelül délután négy órakor, nem ismertem föl azonnal. Érzékeim eltompultak a fájdalomcsillapítók miatt. „Köszönöm, hogy életben vagy” — voltak az első szavai. Nem emlékszem a beszélgetésre, de később elmondták, hogy ezt válaszoltam: „Ne nekem köszönd. Jehovának.”
Megőrizve a helyes fontossági sorrendet
A fájdalom, amelyet a kórházban a felépülésem alatt éreztem, nem volt ismeretlen előttem. Nem egészen egy évvel azután, hogy Koreából Guamba költöztem, 1987-ben egy építkezésen balesetem volt, amikor is leestem egy négyszintes állványról, s eltörtem mindkét lábamat. Ez fordulópontnak bizonyult az életemben. Nővérem, Jehova Tanúinak egyike arra ösztönzött, hogy tanulmányozzam a Bibliát. A hat hónapig tartó gyógyulásom lehetőséget teremtett, hogy ezt tegyem. Ennek eredményeképpen, még ugyanabban az évben átadtam életemet Jehova Istennek, s ezt vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam.
A repülőgép-szerencsétlenség óta gondolkozom kedvenc írásszövegemen, amely ezt mondja: „keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Máté 6:33). Az idő alatt, míg kihevertem a repülőgép-szerencsétlenség következményeit, lehetőségem volt átértékelni az életem.
A 801-es járat szerencsétlensége nagyon erőteljes hatást gyakorolt rám, hogy mennyire értékes az élet. Oly könnyen meghalhattam volna! (Prédikátor 9:13). Szó ami szó, több műtétre volt szükségem, hogy rendbe jöjjön a testem, s több mint egy hónapig lábadoztam a kórházban.
Most meg szeretném mutatni Nagy Teremtőnknek, hogy igazán értékelem nagyszerű ajándékát, az életet, azzal a gondoskodásával együtt, hogy az embereknek lehetővé teszi, hogy élvezzék az örök életet a földi paradicsomban (Zsoltárok 37:9–11, 29; Jelenések 21:3, 4). Felismerem, hogy az effajta értékelés kimutatásának a legjobb módja, ha továbbra is első helyre teszem a Királyság-érdekeket az életemben. (Beküldött cikk alapján.)
[Kép forrásának jelzése a 23. oldalon]
US Navy/Sipa Press