A botdíszítés művészete

Az Ébredjetek! nagy-britanniai tudósítójától

„MINDIG meglepődök, amikor azt tapasztalom, hogy a Brit-szigeteken vannak olyan területek, ahol az embereknek fogalmuk sincs arról, mire gondolsz, mikor azt mondod, hogy a botdíszítés a hobbid” — mondja e művészet egyik mestere.

Sokan ismerik a sétabotot vagy a pásztorbotot. A botdíszítés egyedülálló műalkotásokká változtatja át ezeket a hétköznapi eszközöket. Századokon át a pásztorok és a földművelők tapasztalták, hogy ez a lenyűgöző mesterség milyen nagy ügyességet — valamint különleges türelmet — kíván meg. De mit is foglal magában a botdíszítés?

A fa kiválasztása

Az első lépés a fa kiválasztása. Bármilyen fadarabot kiválaszthatunk, amelynek megfelelőek a méretei — kökény-, alma- vagy körtefából valót. A magyalfát gyakran választják szembetűnő és mutatós csomói miatt. De sok botdíszítő a mogyorófát szereti inkább használni. Időnként a fának van olyan hajtása, mely kissé ferdén nő ki az ágaknál vagy a gyökereknél. Ez lehetővé teszi, hogy a fa egyetlen részéből elkészítsék az egész botot — a fejét és a nyelét.

Mikor a legjobb vágni egy nyelet? Általában akkor, mikor a fa szunnyad és nem nedvezik, bár sok botdíszítő úgy tartja, hogy a legjobb rögtön, amikor megtalálod — még mielőtt valaki más teszi meg! Ha egyszer a botdíszítő elégedett, hogy levágott egy megfelelő anyagdarabot, minden esetben be kell zsíroznia vagy festenie a vágott végeket, hogy meggátolja a fadarab behasadását. Ezt követően a fát ki kell szárítani, s ez az eljárás két vagy még több évet is igénybe vehet. A botdíszítő csak ez után kezdhet hozzá a faragáshoz.

A fej kifaragása

Ha a botnak nincs természetes fogantyúja, vagyis feje, a faragó készíthet egyet a szarvasmarha, juh vagy kecske szarvának felhasználásával. Miként a nyelet, a szarvat is ki kell szárítani, többnyire egy éven át. Majd egy satut felhasználva a botdíszítő a maga választotta modell szerint formálja a szarvat. Emberöltőkön át a pásztorok a kovács tüzét, a forrásban lévő vizet, az égő tőzeg parazsát, sőt még a petróleumlámpa fölötti hőt is felhasználták, hogy könnyen alakíthatóvá tegyék a szarvat. Ezután lesz alkalmas arra, hogy azzá váljék, amivé a pásztor képzelőereje és ügyessége képes megformálni. Például skót juhászkutyához, madárhoz, pisztránghoz, fácánfejhez vagy egy kis állathoz hasonlóvá faraghatja ki a fogantyút.

Amint a szarvat kifaragta, a botdíszítő aprólékos figyelmet szentel a részleteknek. Ha például egy pisztrángot mintáz, forró vassal bekarcolja a szálkákat a farkán és az uszonyokon, és egy körkörös pontozót használ minden egyes pikkely kialakításához. A szemeket a fekete bölény szarvából lehet készíteni. A test színezéséhez inkább tintát használnak, mint festéket. Több rétegre van szükség, és fárasztó lehet felvinni a tintát a csiszolt felületre. Utolsó simításként a festéket védőbevonattal látják el, azáltal hogy a szarvat lakkal vonják be.

Az elkészült műalkotás

A szarvat a nyélhez acélcsavar, szög vagy faék segítségével illesztik hozzá. Ez után a botdíszítő gyakorlottan finom acélforgács vattával dörzsöli le műalkotását. Ezt követően polírozza és fényezi a nyelét. „Elkészíteni egy pisztrángot — kivágni az uszonyokat és a többit, valamint kialakítani a pikkelyeket a pisztráng testén, befesteni és fényezni —, úgy, hogy elég jó legyen ahhoz, hogy díjat nyerjek vele, nekem körülbelül száz órát venne igénybe” — írja egy tapasztalt botdíszítő.

Tagadhatatlan, hogy a botdíszítés fáradságos munka. De a végeredmény egy igazi műalkotás lehet, és néhány darab még versenyekre is eljut. Mindenesetre, a botdíszítő úgy tekint mesterségére, mint ami egy jóval békésebb korszakot idéz, s egy ellenszer a modern élettel járó nyomás és feszültségek ellen.