„A nyomorúság olvasztókemencéjében” 1991–2001 (Ézs 48:10) (1. rész)

Polgárháború

Az 1980-as években a társadalmi, politikai és gazdasági problémák egyre több lázadást váltottak ki Nyugat-Afrikában. Miután a háború elérte a szomszédos Libériát, sokan menekültek Sierra Leonéba. A fiókhivatal magánotthonokban és Királyság-termekben szállásolta el a Tanú-menekülteket, ahol a testvérek gondoskodtak róluk.

Általában nagyon nehéz volt a menekültek élete, de volt néhány emlékezetes pillanat is. Isolde Lorenz, aki régóta misszionárius, így mesél erről: „Egyszer egy apa elküldte a kisfiát, hogy melegítsen ételt a hátsó udvarban lévő tűzhelyen. Ehhez a Királyság-terem mögé kellett elsétálnia. Ám üres kézzel jött vissza. Az apja megkérdezte, hogy miért nem hozta el az ételt. »Jehova megmentett az oroszlán szájából« – válaszolta a kisfiú. Hogy értette? Amikor visszafelé jött a Bétel udvarán, szembejött vele egy nagy német juhász. Lobo volt az, a fiókhivatal szelíd kutyája. A fiú halálra rémült. Gyorsan maga elé tartotta a tálat, hogy védekezzen. Lobo persze kapott az alkalmon, és jóízűen befalta az ételt.”

A libériai fegyveres felkelés 1991. március 23-án érte el Sierra Leonét, mely 11 évig tartó polgárháborút váltott ki. A Forradalmi Egységfrontnak (RUF) nevezett csoport gyorsan eljutott Kailahunba és Koinduba, ezért a lakosok nagy része elmenekült Guineába. A menekültek között volt 120 testvér és testvérnő. Sierra Leonéba is menekültek Tanúk Libériából.

Billie Cowan, a fiókbizottság akkori koordinátora így emlékszik vissza: „Több hónapon át folyamatosan érkeztek a testvéreink a freetowni Bételbe. Elgyötörtek, csontsoványak és kiéhezettek voltak. Szavakkal el sem lehet mondani, mennyire könyörtelenül bántak sokukkal, és csak azért nem haltak éhen, mert vadon termő növényeket ettek. Azon nyomban elláttuk őket élelemmel, ruhával, törődtünk a rokonaikkal és a kísérőikkel. A helyi testvérek és testvérnők jó szívvel fogadták őket az otthonaikba. A Tanú-menekültek rögtön elfoglalták magukat a prédikálómunkában, és támogatták a helyi gyülekezeteket. Nagy részük később továbbment, de amíg velünk voltak, erősítettek minket!”

Reményre és vigaszra lelnek

A fiókhivatal élelmet, gyógyszert, építőanyagokat, szerszámokat és háztartási eszközöket küldött a Tanúknak, akik Guinea déli részére menekültek. Franciaországból például rengeteg ruhát kaptak adományként. „A gyerekeim táncoltak, énekeltek örömükben, és nagyon hálásak voltak Jehovának – írta egy apa. – Új ruhákban mehettek az összejövetelre!” A testvérek azt mondták, hogy még sosem voltak ilyen szép ruháik.

A menekülteknek nem csak anyagiakra volt szükségük. Jézus ezt mondta: „Ne csak kenyérrel éljen az ember, hanem minden kijelentéssel, amely Jehova szájából származik” (Máté 4:4). A fiókhivatal bibliai kiadványokat küldött a menekülttáborokba és rendszeres kongresszusokat szervezett. Továbbá úttörők és utazófelvigyázók is érkeztek, hogy segítsenek.

André Baart körzetfelvigyázó Koundouba látogatott Guineában. Itt egy tábori tiszt arra kérte, hogy tartson előadást a helyi menekülteknek. Körülbelül 50-en hallgatták meg André előadását. A témája a 18. zsoltáron alapult: „Legyen Jehova a menedékünk”. A program végén egy idős hölgy felállt és ezt mondta: „Nagyon hálásak vagyunk. A rizs nem oldja meg a gondjainkat, a Biblia viszont megtanít rá, hogy Istenben bízzunk. Nagyon köszönjük. A szívünkből szóltál, szavaidból reményre és vigaszra leltünk.”

William és Claudia Slaughter Guéckédouba kapta a misszionáriusi megbízatását. Az itteni gyülekezetben több mint 100 menekült volt, akik izzottak a szellemtől (Róma 12:11). „Sok fiatal fiú törekedett kiváltságokra – mondja William. – Ha valaki nem tudta megtartani a tanulóbeszédét a teokratikus szolgálati iskolán, 10-15 fiatal testvér vállalkozott a helyettesítésre. A lelkes testvérek sokszor prédikáltak csoportosan. Sokan ezekből a buzgó fiatalokból különleges úttörők és utazófelvigyázók lettek.”

Építkezés a káosz közepén

Ahogy a polgárháború elkezdődött, a freetowni testvérek egy körülbelül fél hektáros telket vettek a Wilkinson Road 133-ban, pár száz méterre a fiókhivataltól. „Egy új Bétel-otthont akartunk építeni, de tartottunk a polgárháborútól – meséli Alfred Gunn. – Az aggodalmainkat megosztottuk Lloyd Barryvel, aki a Vezető Testületből látogatott el hozzánk. Így biztatott: »Ha hagynánk, hogy a háború mindig visszatartson minket, sosem haladnánk előre!« Határozott és bátorító szavai tettekre indítottak bennünket.”

Több száz testvér dolgozott az építkezésen. A helyi gyülekezetekkel együttműködött 50 önkéntes is, akik 12 országból érkeztek. A munka 1991 májusában kezdődött. „A megfigyelőkre nagy hatással volt, hogy jó minőségű téglákat készítettünk a helyszínen. Újdonságnak számított az acélszerkezetes építkezési módszer is – meséli Tom Ball, az építkezés felvigyázója. – De az volt a legérdekesebb számukra, hogy a fehér külföldiek együtt dolgoztak a fekete helyiekkel, méghozzá örömmel és egységesen.”

Az új fiókhivatal örömteli átadása 1997. április 19-én volt, melyre több nemzetből érkeztek. Csupán egy hónappal később, az 5 évig tartó kegyetlen vidéki harcok után a RUF megtámadta Freetownt.

Harcok Freetownért

Több ezer RUF-harcos özönlött a fővárosba. A csapzott hajú, vörös fejpántot viselő katonák fosztogattak, gyilkoltak, és nőket erőszakoltak meg. Alfred Gunn így emlékszik vissza: „Óriási volt a feszültség. A legtöbb külföldi misszionáriust gyorsan kitelepítették. Utolsóként Billie és Sandra Cowan, Jimmie és Joyce Holland, valamint Catherine és én hagytuk el az országot.

Együtt imádkoztunk a helyi bételesekkel, akik vállalták, hogy az országban maradnak. Majd gyorsan siettünk az evakuálási ponthoz. Az úton megállított minket 20 felkelő katona. Rendkívül félelmetesen néztek ki, és részegek voltak. Miután folyóiratokat és pénzt adtunk nekik, továbbengedtek. Több mint 1000-en gyűltünk össze az amerikai haditengerészet irányítása alatt álló ellenőrzési ponton. Egy katonai helikopterrel, majd egy hadihajóval vittek minket tovább. A hajóskapitány szerint a vietnami háború óta ez volt a legnagyobb polgári evakuálás, amit az amerikai haditengerészet bonyolított le. Másnap helikopterrel érkeztünk meg a guineai Conakryba, ahol egy ideiglenes fiókhivatalt állítottunk fel.”

A misszionáriusok türelmetlenül várták a híreket Freetownból. Majd kaptak egy levelet: „Bár mindenhol zűrzavar van, terjesztjük a Minden ember szeretni fogja egyszer egymást? című 35-ös számú Királyság-híreket. Az emberek jól reagálnak, sőt néhány felkelővel is tanulmányozunk. Ragaszkodunk hozzá, hogy egyre többet tegyünk a prédikálómunkában.”

Jonathan Mbomah körzetfelvigyázó volt. Így emlékszik vissza: „Még egy különleges kongresszusi napot is szerveztünk Freetownban. Olyan bátorítóak voltak az előadások, hogy Bóban és Kenemában is megtartottam a programokat. Ezekben a háború sújtotta városokban a testvérek nagyon hálásak voltak Jehova csodálatos gondoskodásáért.

1997 végén tartottunk egy kerületkongresszust a freetowni National Stadiumban. Az utolsó napon felkelő katonák jelentek meg, és megparancsolták, hogy hagyjuk el a stadiont. Könyörögtünk nekik, hogy hadd fejezzük be a programot. Hosszú egyezkedés után megenyhültek és elmentek. Több mint 1000-en voltunk a kongresszuson, és 27-en keresztelkedtek meg. Sokan vállalták a kockázatos utat Bóba, hogy újra meghallgathassák a programokat. Milyen fantasztikus és emlékezetes kongresszusok voltak!”