ÉLETTÖRTÉNET
Jehova fiatalkorom óta képez engem
DÖBBENTEN néztem a kezemben lévő papírcetlit. Ez állt rajta: „David Splane, 1953. április 8., »Hirdessük, hogy közel a végítélet!«”
– Ez meg micsoda? – kérdeztem a testvért, aki a papírt adta.
– Erről kell előadást tartanod a teokratikus szolgálati iskolána – felelte.
– De hát én nem is jelentkeztem az iskolára! – mondtam.
De azt hiszem, kicsit előreszaladtam. A II. világháború idején születtem Calgaryben, Kanadában. Az 1940-es évek vége felé egy fiatal úttörő, Donald Fraser kopogtatott be hozzánk. Édesanyám azonnal elfogadta a bibliatanulmányozást. Az igazság nagyon megérintette a szívét, de a gyenge egészsége miatt sajnos csak ritkán tudott ott lenni az összejöveteleken. Ennek ellenére szépen előrehaladt, és 1950-ben megkeresztelkedett. Sajnos azonban két éven belül elvesztettük őt. Bár édesapám abban az időben még nem volt Tanú, beleegyezett, hogy a testvérek tartsák a temetését.
Néhány nappal a temetés után egy idős, felkent testvérnő, Alice meghívott az összejövetelre. Ő már ismert engem, mert találkoztunk a hétvégi összejöveteleken, amikor anyukámmal el tudtunk menni. Megkérdeztem apukámat, hogy elenged-e. Elengedett, sőt úgy döntött, hogy ő is velem tart. Azt mondta, hogy most az egyszer eljön, hogy meg tudja köszönni a testvérnek a temetési beszédet. Nem is mehettünk volna jobbkor. Aznap este volt a teokratikus szolgálati iskola és a szolgálati összejövetel. Mivel apukám korábban tanult retorikát, teljesen lenyűgözte, amit hallott. Elhatározta, hogy minden héten ott lesz ezen a programon. Idővel a többi összejövetelre is elkezdett járni.
Abban az időben a teokratikus szolgálati iskola felvigyázója az összejövetel elején felolvasta azoknak a nevét, akik be voltak iratkozva az iskolába, és amikor valaki hallotta a nevét, azt válaszolta, hogy „jelen”. Egyik alkalommal szóltam neki, hogy szeretném, ha legközelebb az én nevemet is felolvasnák. A testvér megdicsért, azt viszont nem kérdezte meg, hogy tudom-e, mivel jár ez.
Nem is sejtettem, hogy ezzel tulajdonképpen arra jelentkeztem, hogy előadásokat tartsak az iskolán. Egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy az én nevemet is felolvassák a következő héten. Ez így is történt, és amikor hallottam a nevemet, büszkén mondtam, hogy „jelen”. Az összejövetel után sokan megdicsértek. Néhány hét elteltével pedig megkaptam az első feladatomat, amire a bevezetőben is utaltam.
„Jaj, most mi lesz?” – gondoltam. Abban az időben 6–8 perces előadásokat kellett tartani az iskolán, és nem volt olyan feladat, hogy csak a Bibliából kelljen felolvasni egy részt. Édesapám segített felkészülni az előadásra, és 20-szor elgyakoroltatta velem. A program után pedig hasznos tanácsokat kaptam a gyülekezetben. Az évek során Jehova sokakat felhasznált a képzésemre, így például apukámat, ügyes testvéreket és testvérnőket, valamint a szervezetét.
A KÉPZÉSEM FOLYTATÓDIK
Alice-től, akit korábban említettem, sokat tanultam a szolgálatban. Abban az időben az volt a célunk, hogy felolvassunk három bibliaverset a házigazdának, majd felkínáljunk neki egy könyvet. Amikor rám került a sor, Alice segített elkezdeni a beszélgetést. Bemutatkozott, majd megkért, hogy olvassam fel az első bibliaverset. Miután felolvastam, átvettem a szót, és folytattam a második és harmadik bibliaverssel, aztán felkínáltam a könyvet. Később megtanultam én magam is elkezdeni a beszélgetést. Miután 1954-ben édesapám is megkeresztelkedett, ő folytatta a képzésemet a szolgálatban. Bár egyedül kellett nevelnie, mindent megtett, hogy segítsen megszeretni Jehovát. Nagyon komolyan vette az összejöveteleket és a szolgálatot. Ezért sosem volt kérdés számomra, hogy mit fogunk csinálni az összejövetelek estéjén, valamint hogy szombat és vasárnap reggel megyünk-e prédikálni.
Bár az iskolában átlagos tanuló voltam, az ott kapott képzésnek a mai napig hasznát veszem. Például megtanultam ügyesen összeadni írásban, és jól megismertem az angol nyelvtant is. Az ismeret, amelyet az angolórákon és a kreatív írás órákon szereztem, máig sokat segít a megbízatásomban, az írói osztályon.
Gyakran kérdeznek arról, hogy honnan jön a zene iránti szeretetem. A szüleim mindketten nagyon szerették a zenét. Hétévesen elkezdtem zongoraórákra járni, de a tanárom nem volt elragadtatva a teljesítményemtől. Ezért azt javasolta apukámnak, hogy jobb lenne abbahagynom. Ezt meg is tudom érteni, mert akkoriban nem voltam valami lelkes.
Néhány hónappal később édesapám talált egy másik zenetanárt. Nála már nemcsak zongorázni tanultam, hanem énekelni is, és mindkettő nagyon jól ment. Kellemes szoprán hangom volt, és megnyertem néhány versenyt is. Az volt a tervem, hogy zenetanításból fogok megélni, és mellette úttörőzök. De idővel felismertem, hogy nagyon sokat kellene tanulnom, hogy átmenjek a vizsgákon összhangzattanból, zenetörténetből és zeneszerzésből. Ezért 1963-ban abbahagytam a tanulmányaimat, és elkezdtem úttörőzni.
AZ ÚTTÖRŐSZOLGÁLAT SOK ÁLDÁSSAL JÁR
Miután egy évig úttörőztem, kineveztek különleges úttörőnek Kapuskasingbe, Ontario tartományba. Az úttörőtársam, Daniel Skinner több mint kétszer annyi idős volt, mint én. Sokat tanultam tőle arról, hogy hogyan vannak megszervezve a dolgok a gyülekezetben. Még csak 20 éves voltam, amikor kineveztek a szolgálati bizottságba, ezért sokat kellett tanulnom. Nagyon örülök, hogy a szervezetünk újra nagy hangsúlyt fektet a fiatal testvérek képzésére. Így akik készségesen ajánlkoznak, már nagyon fiatalon sokat tehetnek Jehováért.
Kapuskasingnek megvoltak a maga nehézségei. Előfordult, hogy télen -44 fokos hideget kellett elviselnünk, de szerencsére néha „felmelegedett” az idő akár -33 fokig is. Ráadásul Dannel majdnem mindenhová gyalog mentünk. Ugyanakkor sok örömben volt részem, például megismerhettem egy testvérnőt, Linda Cole-t, aki később a feleségem lett.
Linda lelkesen végezte a szolgálatot, és sok újralátogatása volt. Úgy ismertem meg, mint aki nagylelkű, kedves és nyitott. Az anyukája, Goldie hűséges testvérnő volt. Bár Linda apukája, Allen kezdetben ellenséges volt, Goldie kitartóan vitte a gyerekeket, Lindát, Johnt és Gordont az összejövetelekre, és segített nekik, hogy ügyesebbé váljanak a szolgálatban. Goldie, Linda, John és Gordon mindannyian szolgáltak úttörőként. Évekkel később Allen is elfogadta az igazságot, és szorgalmasan támogatta a gyülekezetet.
1965-ben meghívtak a királyságszolgálati iskolára, ami egy egy hónapos képzést jelentett a kanadai Bételben. Az iskolán kaptam egy jelentkezési lapot a Gileád-iskolára. Korábban sosem gondoltam arra, hogy misszionárius legyek, mivel nem éreztem magam alkalmasnak rá. Ennek ellenére kitöltöttem a jelentkezési lapot, és meg is hívtak a 42. osztályba. Az iskolán az oktatók rendszeresen kiértékelték a tanulók előrehaladását, és javaslatokat adtak arra, hogy miben fejlődhetnének. Az első ilyen alkalommal arra kaptam ösztönzést, hogy amíg az iskolán vagyok, tanuljak meg a szervezetről mindent, amit csak lehet. Ez igazán jó tanács volt egy 21 éves fiatalembernek.
A Gileádon arra is képzést kaptunk, hogy hogyan tartsunk kapcsolatot a sajtóval, így például a rádió, a televízió és a különböző újságok munkatársaival. Ezt nagyon élveztem! Akkor még nem is sejtettem, hogy később milyen nagy hasznát fogom venni ennek a képzésnek. De erre majd még visszatérek.
IRÁNY SZENEGÁL!
Néhány nappal a diplomaosztó után már úton is voltunk a misszionáriustársammal, Michael Höhle testvérrel az új megbízatási helyünkre. Egy afrikai országba, Szenegálba küldtek minket, ahol akkoriban körülbelül 100 hírnök volt.
Még egy év sem telt el, amikor meghívtak, hogy szolgáljak heti egy napot a helyi fiókhivatalban. Abban az időben egy misszionáriusotthon egyik szobája jelentette a fiókhivatalt. De Emmanuel Paterakisz, a fiókhivatalszolga mindig emlékeztetett rá, hogy a szerény körülmények ellenére ez a szoba képviseli Jehova szervezetét Szenegálban. Egyik nap Paterakisz testvér azt mondta, hogy szeretné, ha írnánk egy levelet minden misszionáriusnak, hogy buzdítsuk őket. Mivel abban az időben nem lehetett könnyen és olcsón sokszorosítani a leveleket, minden egyes levelet kézzel kellett legépelni. Ez rengeteg munkát jelentett, különösen amiatt, hogy egyáltalán nem volt szabad javítani.
Aznap este, amikor már épp indulni készültem haza, a misszionáriusotthonba, odajött hozzám Paterakisz testvér, és átadott egy borítékot. Ezt mondta: „David, levelet kaptál a Társulattól.” Amikor kinyitottam a borítékot, az egyik olyan levelet találtam benne, amit én gépeltem le. Ebből az esetből megtanultam, hogy milyen fontos tisztelni a szervezetet, bármekkora is legyen a helyi fiókhivatal.
A misszionáriustársaimmal Szenegálban (1967)
Sok testvérrel összebarátkoztam a gyülekezetben, és a szombat estéket általában a helyi családokkal töltöttem. Ezek nagyon szép emlékek, és sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Szenegálban franciául kellett beszélnem, és ennek máig nagy hasznát veszem, amikor meglátogatok fiókhivatalokat szerte a világon.
1968-ban Lindával eljegyeztük egymást. Ezután hónapokon át próbáltam részmunkaidős állást találni, hogy együtt tudjunk majd úttörőzni Szenegálban. De ott azt várták a munkáltatóktól, hogy inkább helyieket alkalmazzanak, semmint külföldieket. Végül visszatértem Kanadába. Ott összeházasodtunk, és kineveztek minket különleges úttörőnek Edmundstonba, New Brunswick tartományba. Ez egy kisváros Québec tartomány határához közel.
Az esküvőnk napján (1969)
ÚTTÖRŐZÉS NEW BRUNSWICK ÉS QUÉBEC TARTOMÁNYBAN
Edmundstonban nem voltak Tanúk, és csak néhányan tanulmányozták velünk a Bibliát. A katolikus egyház az emberek életének szinte minden területét az irányítása alatt tartotta. Majdnem minden házon ott volt a felirat, hogy „Jehova Tanúi kíméljenek!”. Abban az időben még nem volt ennyire kihangsúlyozva, hogy tartsuk tiszteletben az ilyen kéréseket, ezért mindenkit felkerestünk, függetlenül attól, hogy volt-e a házán ilyen felirat, vagy sem. Egy katolikus szervezet minden héten megjelentetett a helyi újságban egy felhívást: „Kapjuk el Jehova Tanúit!” Mivel a városban csak négyen voltunk Tanúk – Victor és Velda Norberg, valamint Linda és én –, nem volt kérdés, hogy ellenünk irányult a felhívás.
Sosem fogom elfelejteni, amikor a körzetfelvigyázó először látogatott meg minket. Miután egy hetet velünk töltött, ezt mondta: „Lehet, hogy a legtöbb, amit el tudtok érni, az lesz, hogy leromboljátok az emberek előítéletét.” Ez lett az új célunk, és ennek jó eredménye lett. Az emberek lassanként kezdték felismerni a különbséget az alázatos Tanúk és a büszke egyházi vezetők között. Ma már van egy kis gyülekezet ebben a városban.
Körülbelül egy évet töltöttünk ezen az elszigetelt helyen. Majd megkértek minket, hogy egy másik városban, Québecben szolgáljunk. Itt egy nagy gyülekezetbe kerültünk, ahol nagyon vendégszeretőek voltak a testvérek. Majd hat hónap után kineveztek minket a körzetmunkába.
A következő 14 év során több körzetben is szolgáltunk Québec tartományban. Ez igazán izgalmas időszak volt, mert nagyon eredményes volt a prédikálómunka Québecben. Több gyülekezetben is volt rá példa, hogy egész családok tanulmányoztak, és haladtak előre a keresztelkedés felé.
NAGY HATÁSSAL VOLT RÁNK A HŰSÉGES TESTVÉREK PÉLDÁJA
A francia-kanadai testvérek őszinték, vidámak és lelkesek, ezért hamar megszerettük őket. Ugyanakkor nem mindannyiuknak volt könnyű elfogadni az igazságot, és sokakkal nagyon ellenségesek voltak a családtagjaik. Például néhányakat már egész fiatalon választás elé állítottak a nem Tanú szüleik: vagy abbahagyják a tanulmányozást, vagy el kell költözniük otthonról. De ezek a hűséges fiatalok nem engedtek a nyomásnak. Biztos vagyok benne, hogy Jehova nagyon büszke rájuk!
Ezen a ponton muszáj megemlítenem azoknak az általános és különleges úttörőknek a nagyszerű példáját, akik akkoriban Québecben szolgáltak. A francia nyelv elsajátítása mellett meg kellett ismerniük a helyi kultúrát és gondolkodásmódot, amelyet nagyban befolyásolt a katolikus egyház.
A különleges úttörőket gyakran olyan elszigetelt területekre helyezték, ahol egyáltalán nem voltak Tanúk. Mivel a helyiek nagy előítélettel voltak a Tanúk iránt, nehéz volt szállást találniuk, részmunkaidős állást pedig még nehezebb. Annyira magasak voltak a bérleti díjak, hogy még a friss házasoknak is másokkal kellett lakniuk. Így előfordult, hogy négyen, hatan vagy akár nyolcan is osztoztak egy házon. Ezek az elszánt úttörők nagyon szorgalmasak voltak, és mindent megtettek, hogy segítsenek a tanulmányozóknak. Most, hogy Québecben elegendő helyi testvér van, sokan ezek közül az úttörők közül elköltöztek olyan helyekre, ahol több hírnökre van szükség.
Amikor a gyülekezeteket látogattuk a körzetmunkában, szombat reggelenként igyekeztünk a fiatalokkal menni szolgálatba. Ezáltal első kézből tudhattuk meg, hogy milyen nehézségekkel néznek szembe. Sokan közülük most külföldön szolgálnak misszionáriusként, vagy más felelősségteljes feladatot látnak el a szervezetben.
Akkoriban néhány gyülekezet nem tudta kifizetni az utazási költségeinket, ezért előfordult, hogy a hónap végére elfogyott a pénzünk. Ilyenkor teljesen Jehovára kellett támaszkodnunk, hiszen csak ő tudta, hogy milyen helyzetben vagyunk. És ő sosem hagyott cserben minket. Valahogy mindig megoldódott, hogy eljussunk a következő gyülekezetbe.
SOKAT TANULTAM MÁSOKTÓL
Québecben sok lehetőségünk nyílt arra, hogy a rádión, a televízión és az újságokon keresztül segítsünk pozitívabb képet kialakítani a Tanúkról. Így kamatoztatni tudtam azt a tudást, amit erről a Gileádon szereztem. Gyakran megkértek, hogy dolgozzak együtt Léonce Crépeault-val, egy utazófelvigyázóval, aki jártas volt a médiával való kapcsolattartásban. Amikor egy fontos vezetővel kellett beszélnünk, nem próbálta azt a benyomást kelteni, hogy szakértők vagyunk. Inkább egyszerűen csak ennyit mondott: „Uram, én és a társam csak egyházi szolgák vagyunk. Nagyon keveset tudunk arról, hogy hogyan kell nyilatkozni. De szeretnénk, hogy az emberek értesüljenek arról, hogy Jehova Tanúi egy nagyszabású kongresszust fognak tartani. Bármilyen segítséget nagyra értékelünk.” Ez az alázatos megközelítés rengeteg ajtót nyitott meg előttünk.
Később a fiókhivatal megkért, hogy dolgozzak együtt Glen How testvérrel, az egyik ügyvédünkkel. Olyan kényes ügyekkel kellett foglalkoznunk, amelyek várhatóan felkeltik majd a média figyelmét. Ekkor is nagy hasznát vettem a Gileádon kapott képzésnek, valamint a Léonce mellett szerzett tapasztalataimnak. Hatalmas megtiszteltetés volt How testvérrel együtt dolgozni. Félelmet nem ismerve képviselte a szervezetet a jogi ügyekben. De ami miatt igazán jó példa számomra, az a Jehova iránti mély szeretete.
1985-ben áthelyeztek minket egy másik körzetbe, Kanada nyugati részére. Így közelebb kerültünk édesapámhoz, és könnyebben tudtunk gondoskodni róla. Ám apa sajnos három hónappal később meghalt. Ezután mi tovább folytattuk a körzetmunkát Kanada nyugati részén. Viszont 1989-ben nagy meglepetésünkre meghívtak bennünket az egyesült államokbeli Bételbe. Ez azt jelentette, hogy közel 19 év után abba kellett hagynunk az utazómunkát. Ezekben az években több száz testvérnél szálltunk meg, és több ezer alkalommal ettünk együtt vendégszerető testvérekkel. Nagyon hálásak vagyunk, hogy megosztották velünk az otthonukat és az ételüket.
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBA KÖLTÖZÜNK
Miután megérkeztünk Brooklynba, a szolgálati osztályra kerültem. Mindig hálás leszek az ott kapott képzésért. Az egyik legfontosabb dolog, amit tanultam, az az, hogy mindig járjak utána a tényeknek, és soha ne bocsátkozzak feltételezésekbe. Aztán 1998-ban átkerültem az írói osztályra, ahol a mai napig sokat tanulok arról, hogy hogyan kell ügyesen írni. Sok éven keresztül abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy John Barr testvérrel szolgálhattam, aki az írói bizottság koordinátora volt. A mai napig sokat merítek a tőle kapott képzésből, és nagyra értékelem, hogy ennyi időt tölthettem vele. Nagyszerű keresztényi tulajdonságai voltak.
John és Mildred Barr-ral
Nagy öröm, hogy alázatos testvérekkel és testvérnőkkel dolgozhatok az írói osztályon. Ők mindannyian teljes mértékben Jehovára támaszkodnak a munkájuk végzése során. Sosem feledkeznek meg arról, hogy bármit valósítsanak is meg, az Jehova szent szellemének köszönhető, és nem a saját képességeiknek.
A kórust vezénylem a 2009-es évi közgyűlésen
Bibliákat osztunk szét a 2014-es nemzetközi kongresszuson Szöulban, Dél-Koreában
Lindával nagyon boldogok vagyunk, hogy már 110 országban meglátogathattuk a testvéreket. Megfigyelhettük, hogy a misszionáriusok, a fiókbizottsági tagok és más teljes idejű szolgák mennyire szeretik Jehovát. Azt is nagyon hiterősítő volt látni, hogy a helyi testvérek a háborúk, a gazdasági nehézségek és az üldözés ellenére mennyire lelkesen és kitartóan szolgálják Jehovát. Égi Atyánk biztos nagyon szereti őket!
Lindára egész életemben számíthattam. Nagyon sokat segített, hogy el tudjam látni a feladataimat Jehova szolgálatában. Nagyon szereti az embereket, és mindig azon van, hogy segítsen másoknak. Ügyesen tud beszélgetéseket kezdeni. Sokaknak segített már közel kerülni Jehovához, köztük olyanoknak is, akik korábban tétlenek voltak. Linda tényleg Jehova ajándéka! Mivel már nem vagyunk fiatalok, nagyon sokat jelent, hogy számíthatunk fiatalabb testvérek és testvérnők segítségére az utazásban és sok más dologban is (Márk 10:29, 30).
Mély hálával gondolok vissza az elmúlt 80 évre. Én is úgy érzek, mint a zsoltáríró, aki ezt írta: „Ó, Isten, fiatalkorom óta te tanítasz engem, és most is hirdetem csodálatos tetteidet” (Zsolt 71:17). Amíg csak élek, továbbra is ezt szeretném tenni.
a Ma ez a képzés a hét közbeni összejövetel része.