Tapasztalatok

Egy bibliai alapelv melletti kiállás jó eredményt és áldást hoz

Szüleim kemény munkával keresik meg a család megélhetéséhez szükséges pénzt a saját takarmány boltjukban. Mindemellett édesapám állattartással is foglalkozik, hízókat, borjúkat és csikókat tart. Egyszer nagy örömömre elhatározta, hogy megritkítja az állományt. A csikókkal kezdte. A vásár előtti nap az egyiket elvittük a patkoló kovácshoz, hogy igazítson a nagyra nőtt patákon. A csikó a hátsó lábát mindig kikapta édesapám kezéből. A következő kísérletnél egy roppanásra és édesapám jajgatására lettem figyelmes. Lábszárán nyílt törést szenvedett. A patkoló kovács mentőért szaladt én pedig bekötöttem a sebet.

A jobb megértés végett tudni kell, hogy 1988. őszén elkezdtük tanulmányozni az igazságot, mind az öten. Szüleim, két kishúgom és én. Minden nagyszerű volt, napról napra érezhető volt Jehova szellemének működése. Most pedig jött a vérkérdés s vele együtt az aggodalmak édesapám részéről. Ő így szólt: „Jehova elvárná az emberektől, hogy meghaljanak csak azért, mert Ő szentnek tartja a vért?”

Ezek után áttanulmányoztuk a Jehova Tanúi és a vérkérdés című füzetet, amely igen jó hatással volt édesapámra. Visszatérve a történtekhez, a kórházba szállítás után egy órás műtét következett és az orvosok véleménye szerint édesapámnak kb. két liter vérvesztesége lett. Anyu, a húgom és én a műtétet a kórház előterében vártuk meg és azért imádkoztunk, hogy ne erőltessék rá a vérátömlesztést édesapámra. Hálát adtunk Jehovának, hogy édesapám erős maradt és az orvosok megértették álláspontunkat. A műtét után gondosan elláttuk az orvosokat és az ápolókat olyan irodalmakkal, amelyek a vérrel és a sebészettel voltak kapcsolatosak, Jehova Tanúi hitnézeteit illetően. A nagy vérveszteség azonban továbbra is problémát okozott. Édesapám vérképe napról napra, óráról órára romlott. Az orvosok megkérdezték: „Nos, hozhatjuk már a vért?” Édesanyámat ez nagyon megviselte és sírógörcsök kínozták. A hatodik nap a látogatás után elhatároztam, hogy még azon az éjszaka folyamán beszerzem a kórház számára azt az infúziós oldatot, amire szüksége volt édesapámnak.

Másnap, korán reggel a kórházban voltunk és átadtuk az életmentő folyadékot. Az orvosok gyanúsan vizsgálták de nem tétozváztak, azonnal intézkedtek az infúzió beadásáról. Édesapám állapota szépen javult és öt nappal az infúzió után a lábát begipszelték és haza engedték. Nagyon hálásak vagyunk Jehovának szerető gondviseléséért és szerető testvéreink segítségéért.

„Isteni igazságosság” kerületkongresszus felvigyázó tapasztalatai

Ebédszünetben megszólítottam egy idős férfit, akiről sugárzott az öröm, de nem volt jelvénye. „Van ami érdekes az ön számára?” Ő így szólt: „Még nem voltam soha Jehova Tanúi kongresszusán, de ez valami csodálatos. Az előadások nagyon értékesek.” Kicsit szégyenkezve mondta: „Sokszor azon veszem észre magam, hogy tátva marad a szám, úgy figyelek.” Ez a férfi egy nyugdíjas pedagógus és kapcsolatban van a testvérekkel.

A kongresszustól pár száz méterre a fő út mellett, egy fiatalember 6 év körüli kislányával hallgatta a programot. Odamentem és megszólítottam: „Szeretettel meghívom önt, jöjjön közelebb.” Válasza: „Nagyon köszönöm, de így nem mehetek oda, hazamegyek átöltözni.” (Rövidnadrágban volt.) Nem sok idő múlva visszajött, szépen felöltözve és végighallgatta a programot. Nagyon értékelte a drámát, és az egész elrendezést. Mielőtt elment egy későbbi beszélgetésbe állapodtunk meg vele.

Egy tizenegy éves kislány tapasztalata

A szülei 1988. márciusában kezdték az igazságot tanulni. Gyors előrehaladás után 1988. júliusában a kongresszuson alámerítkeztek. Azóta buzgó hírnökök. Rendszeres családi tanulmányozást kezdtek két gyermekükkel még alámerítkezésük előtt. A nagyobbik 11 éves. Magyar irodalom órán a következő dolgozatot írta.

Születésnapi ünnep

Az utolsó születésnapom 10 éves koromban tartottam március 21-én. Mi csak szűk családi körben ünnepeltük a születésnapot. Szülők és nagyszülők társaságában. Ahogy emlékszem, egy nagy dobos tortát kaptam 10 szál gyertyával. Ezen kívül a szüleimtől még más ajándékokat is kaptam. Jóleső érzés volt, hogy azon a napon mindenki az én kedvemet kereste.

Életem más irányba terelődött, megismertem az igazi örömet, ami nem egy napig tart, hanem egész életemben. Szüleim Jehova Tanúi lettek és ezúttal más életformát vettünk fel. Nem tartunk ünnepeket, de vigyázunk, hogy minden nap örömet szerezzünk egymásnak és szeretetben éljünk. Egy nagy közösséggel tartunk testvéri kapcsolatot. Öröm velük együtt lenni. Mindenki szereti Jehovát az egyedüli Teremtő Istent és egymást is. Ennél nagyobb örömet semmi sem jelent számunkra.

Emlékezz meg Teremtődről ifjúságod idején

Húsz éves vagyok. 1988. augusztus 5-én katonai behívót kaptam, 29-én pedig Budapestre a katonai ügyészségre mentem. Hárman voltunk Jehova Tanúi. Mindhármunkat külön hallgattak ki. Az én ügyészem megkérdezte: „Hogyan érvényesül nálunk az: ’Adjuk meg Istennek ami az Istené, és a császárnak is ami az övé?’” Három órán át erre és más kérdésekre igyekeztem kielégítő válaszokat adni. Közben felajánlott különböző alternatív fegyvernélküli szolgálatot. Mivel felismertem, hogy ezeket a szolgálatokat nem fogadhatom el, így elutasítottam és ennek megfelelően a jegyzőkönyvet aláírtam. Az ügyész úr szólt: „Menjek haza és álljak munkába.” Október 3-án megint hívtak. Az ügyész megkérdezte: „Mi a helyzet az ezeréves Királysággal?” Miután válaszoltam, felolvasta a vállalatom jelentését, melyet biztatóan hallgattam. Majd jó egészséget kívánt és azt mondta: „Éljen sokáig a hitben.”

Egy hét múlva, október 12-én a Honvéd Kórházba hivattak, ahol megvizsgáltak és a főorvos azt mondta: alkalmas vagyok valamilyen szolgálatra. Onnan be kellett mennem az ügyészségre, ahol az ügyész úr megkérdezte: Elvállalok-e olyan szolgálatot, amelyet a Fővárosi Tanács létesítene, és ahol másfajta vallásos emberekkel dolgoznék egy kórházban. Határozottan kijelentettem: Nem dolgozom olyan munkahelyen, ahol a katonai szolgálat helyett kell valamilyen munkát végezni olyan embereknek, akik lelkiismereti okokból megtagadják a katonai szolgálatot. A beszélgetés után hazaengedtek. Úgy gondolom, tanulság ez azok számára, akik hasonló ügy előtt állnak.

Egy pap, aki tárgyilagosan nyilatkozott Jehova Tanúiról

Egy kis faluban, ahol a szüleim élnek, édesanyám elmondása szerint, a pap elhatározta, hogy házaknál fog összejöveteleket tartani, ahol majd kérdés-felelet formájában fogja a híveket tanítani a Bibliából. Néhány asszony össze is jött, hol az egyik, hol a másik lakásán és elkezdődött a tanítás. Amikor a pap a kérdéseket kezdte feltenni, kérte a híveket, hogy nyugodtan tegyék fel a kezüket, ha felelni akarnak. Azonban mindenki hallgatott, senki nem jelentkezett.

A pap úgy buzdította őket, hogy felolvasott a Bibliából egy részt, mint pl. a Máté 20. részéből a szőlősgazda történetét, aki egyforma bért fizetett a munkásoknak, annak ellenére, hogy nem egyforma időt dolgoztak a szőlőben. Azután megkérdezte, hogy ezt ki hogyan érti. Miért kapott az is ugyanannyit, aki délután ment ki, mint aki reggel ment ki a szőlőbe dolgozni? Erre senki sem tudott válaszolni. Édesanyám azonban tudott, mert ő tőlem sok mindent szokott kérdezgetni, amit nem értett a Bibliából. Amikor felelt, nagyon megdícsérte őt a pap, de mivel más asszony soha nem jelentkezett, ezért ő sem merte többé feltenni a kezét. A pap újabb kérdést tett fel. Azt mondta: Ha valakinek van valami tapasztalata, ami az életében történt és az imádattal kapcsolatos, akkor nyugodtan mondja el. Egy rövid idő múlva egy kéz emelkedett a magasba. Egy asszony elkezdte: Amikor Pesten jártam és mentem az utcán, két személy megszólított. Hallottam-e Isten szándékáról? Egy ideig hallgattam őket, majd kiderült, hogy Jehovisták voltak. Megmondtam nekik, hogy én sietek és nekem megvan a magam vallása, azzal otthagytam őket.

Egy másik asszony nyomban feltette a kezét és ő is elmondta, hogy amikor ő a vonaton utazott, megszólította egy Jehovista és annyit beszélt, hogy már mindenki őt figyelte a fülkében. Mondtam neki, hogy nekem hiába beszél ennyit a vallásáról, úgysem tud meggyőzni, mert én evangélikus maradok.

Ezután egyre többen jelentkeztek, mindenkinek volt mondanivalója, hogy ki, mikor és hogyan zavarta el Jehova Tanúit. Csak egyedül édesanyám ült csendben nagy elszomorodva a szívében, mert ezek a rágalmazások az ő lányára is vonatkoztak. Mindenki tudta, hogy az ő lánya is Jehova Tanúja és a faluban nincs is más Jehova Tanúja csak egyedül az ő lánya. Édesanyám kezdte magát kellemetlenül érezni, hisz ő egy szerető anya, és éppen ezért fájt és rosszul esett neki ilyeneket hallgatni. Magában azt mondta: Édes jó Istenem, miért engeded, hogy ezek itt így beszéljenek Jehova Tanúiról? Egyszer csak síri csend következett, mindenki várta a pap véleményét. A pap hosszú hallgatás után ezt mondta: Hát asszonyok! Nagyon szégyellem magam, hogy az én híveim így tudják ócsárolni azokat az embereket, akik bátran mernek beszélni mindenhol a Bibliáról. Kérdezem én maguktól: Melyikük tudna bizonyságot tenni, ha utazik a vonaton, vagy az utcán vagy bárhol idegeneknek? Szoktak-e egyáltalán beszélni a hitükről, ahol alkalom adódik rá? Szeretném ha tudnák, én is szoktam Pestre utazni, és engem is sokszor megszólítottak Jehova Tanúi, de én meghallgattam őket mindig. Minden elismerésem Jehova Tanúié. Le a kalappal a Tanúk előtt. Bizony nekem is feltettek olyan kérdéseket, hogy nem tudtam megszólalni.

Erre az összegyűlt hívek arcán látszott a megszégyenülés, csak édesanyám örült és egészen megkönnyebbült azoktól a szorongató érzésektől. Megkérdeztem édesanyámat: Tartanak-e még házaknál ilyen összejöveteleket? Nem, mondta ő, csak a templomba mennek, mert ott csak hallgatni kell.

„Vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt.”

Egy buzgó testvér bibliatanulmányozást folytatott egy családdal. A családban voltak kisebb és nagyobb gyerekek is, akik hallgatták a bibliai igazságokat. Egy idő után a szülők nem kérték a további tanulmányozást. Majd néhány év múlva az egyik gyermek felnőtté lett és emlékezett a testvér által feltárt igazságokra, kereste Jehova Tanúival a kapcsolatot. Sikerült neki folytatnia a tanulmányozást és 1987-ben átadta magát Jehovának. Részt vett a kongresszusi programokban és kereste ott azt a testvért, akitől először hallotta az igazságot. A testvér időközben elköltözött arról a területről, így csak a címét tudták neki odaadni. Jehova gondoskodott, hogy a kikelt mag növekedjen (Préd 11:1).

Egy úttörő házaspár elhatározása és tevékenysége elnyeri Jehova áldását

Egy házaspár 1988-ban kisegítő úttörő munkára indult úgy, ahogyan azt minden nyáron tették. Elindultak egy gépkocsival és mivel kevés nyugdíjukból előre szállást nem tudtak maguknak biztosítani, így nem tudták, hol fognak majd megpihenni a nap végén. Úgy gondolták, hogy egy éjszakát a kocsiban is kibírnak. Nem volt ez egy jól átgondolt dolog, és nem is volt egészen veszélytelen, ennek ellenére Jehova áldása kísérte őket. A faluba, amelybe megérkeztek, az első embernek, akivel találkoztak, bizonyságot tettek. Ez az ember megkérdezte: Hol szállnak meg? A testvérek közölték, hogy a gépkocsiban, csak valaki engedje meg, hogy az udvarba beálljanak, hogy védett helyen legyenek. A férfi azonnal felajánlott nekik egy lakást és azt is, hogy a gépkocsival beállhatnak az udvarába. Ez a felajánlott lakás egy kisebb melléképület volt az udvarban, amit a testvérek nagyon kedvező áron elfogadhattak. A harmadik napon közölte a szállásadó, hogy el kell utaznia, de örülne, ha még egy hétig maradnának. Nem kell a további napokért fizetni, csak ügyeljenek a házra. Ezalatt az idő alatt nagyszerű prédikáló munkát tudtak végezni. Öt családnál komolyabb érdeklődést találtak, és mindenütt jó benyomást hagytak hátra, ami meghozta a jó eredményt (Préd 11:6).