Mit tehetünk az elkedvetlenedés ellen?

HOGYAN küzdhet meg valaki az elkedvetlenedéssel? Ezt a kérdést tették fel több utazófelvigyázónak, akik rendszeresen látogatják Jehova Tanúi gyülekezeteit. Válaszaik segíthetnek, hogy kielemezzük az elkedvetlenedés okait és az ellenszert, hiszen bármelyik keresztény kerülhet ilyen helyzetbe.

Bár ahhoz, hogy orvosolni tudjuk az elkedvetlenedést, az elemzésnél többre van szükség, mégis érdemes megemlítenünk, hogy a tünetek között lehet az ima vagy a személyes tanulmányozás iránti érdeklődés hiánya, az összejövetelek látogatásában való rendszertelenség, a lelkesedés hiánya és a keresztény társaktól való elhidegülés. Az egyik legárulkodóbb jel viszont az evangelizálómunkában mutatott buzgóság csökkenése. Vizsgáljuk meg most a tüneteket és néhány gyógymódot.

Elkedvetlenedés az evangelizálómunkában

Jézus Krisztus tudatában volt annak, hogy a tanítványképzésre vonatkozó megbízatást nehézségek kísérik (Máté 28:19, 20). Kiküldte követőit, „mint juhokat a farkasok közé”, tudva, hogy prédikálótevékenységük miatt üldözést kell elszenvedniük (Máté 10:16–23). De ez nem adott okot arra, hogy elkedvetlenedjenek. Isten szolgái, akik imateljesen Jehovára támaszkodnak, sokszor megerősödnek az üldözés alatt (Cselekedetek 4:29–31; 5:41, 42).

Még ha Krisztus tanítványai nem szenvedtek is komoly üldözést, nem fogadták őket mindig kedvezően (Máté 10:11–15). Hasonlóképpen, ma Jehova Tanúinak sem mindig könnyű végezni a prédikálómunkájukat.a Sok ember számára az istenhit magánügy, amiről nem akarnak beszélni. Mások nem akarják, hogy bármi közük is legyen egy vallásszervezethez, amellyel kapcsolatban előítéleteik vannak. Kétségtelen, hogy a közönyösség, az eredménytelenség vagy más nehézségek az elkedvetlenedés ijesztő forrásai lehetnek. Hogyan lehet leküzdeni ezeket az akadályokat?

Jobb eredmények elérése

A szolgálatunkból származó öröm részben az elért eredményekből fakad. Hogyan lehetünk hát eredményesebbek a szolgálatban? Nos, mi ’embereket halászunk’ (Márk 1:16–18). Az ókori Izráelben a halászok éjjel mentek halászni, amikor a legtöbb halat foghatták. Nekünk is fel kell mérnünk a területünket, hogy akkor menjünk ’halászni’, amikor a legtöbb ember otthon van és fogékonyabb az üzenetünkre. Lehet ez este, hétvégén, vagy valamilyen más időpontban. Az egyik utazófelvigyázó szerint ez gyakorlatias módszer olyan területeken, ahol az emberek napközben dolgoznak. Megfigyelte, hogy az esti tanúskodás sokszor nagyszerű eredményeket hoz. A telefonon vagy kötetlen formában végzett tanúskodás szintén segít, hogy több embert érjünk el.

A szolgálatban tanúsított kitartásunk jó eredményeket szül. Kelet-Európában és bizonyos afrikai országokban a Királyság-prédikáló munka jól halad előre, és ennek eredményeként nagy növekedés tapasztalható. Ugyanígy sok gyülekezet alakul azokon a területeken is, amelyeket sokáig terméketlennek tartottak, vagy amelyeket gyakran bemunkálnak. Mi a helyzet azonban akkor, ha a te területeden nem ilyen eredményes a munka?

Őrizd meg a jó szemléletmódodat

Ha élénken elménkben tartjuk a Jézus által kitűzött célokat, az segíteni fog, hogy ne kedvetlenedjünk el, ha közönyösséget tapasztalunk a szolgálatunkban. Krisztus azt akarta, hogy a tanítványai kutassák fel az arra méltókat, nem pedig azt, hogy tömegesen térítsék meg az embereket. Több alkalommal is utalt arra, hogy a többség nem fogadja majd el a jó hírt, mint ahogyan a legtöbb izraelita sem figyelt az ókori prófétákra (Ezékiel 9:4; Máté 10:11–15; Márk 4:14–20).

A „királyságnak ezt a jó hírét” azok fogadják hálás szívvel, akik „tudatában vannak szellemi szükségletüknek” (Máté 5:3, NW; 24:14, NW). Ők Istent akarják szolgálni úgy, ahogyan azt Ő meghatározza. Ezért a tevékenységünk eredményessége sokkal inkább az emberek szívállapotán múlik, mintsem az üzenet közvetítésére való képességeinken. Persze meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy a jó hírt vonzóvá tegyük. De az eredmény Istentől függ, hiszen Jézus ezt mondta: „Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, a ki elküldött engem” (János 6:44).

Az evangelizálómunkánk által megismertetjük Jehova nevét az emberekkel. Akár figyelnek rá, akár nem, prédikálótevékenységünk hozzájárul Jehova szent nevének megszenteléséhez. Sőt, az evangelizálómunkánk által bizonyítjuk, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, és így kiváltságunkban áll részt venni napjaink legfontosabb küldetésében (Máté 6:9; János 15:8).

Az elkedvetlenedés és az emberi kapcsolatok

Bizonyos emberi kapcsolatok, például a családon belül vagy a gyülekezetben, elkedvetleníthetnek. Valaki talán azt érezheti, hogy nem értik meg. Hívőtársaink tökéletlenségei szintén elkedvetleníthetnek minket. De a Szentírás ebben is sokat segíthet.

Az egész világra kiterjedő „testvéri közösség” nagy szellemi családot alkot (1Péter 2:17, Katolikus fordítás). De az az érzés, hogy egy egységes néphez tartozunk, könnyen elhalványulhat, amikor a személyes nézeteltérések gondot okoznak. Nyilván az első századi keresztények sem voltak mentesek az ilyen nehézségektől, mivel Pál apostolnak újra meg újra emlékeztetnie kellett őket arra, hogy egységben éljenek. Például arra figyelmeztetett két keresztény nőt, Evódiát és Sintikhét, hogy oldják meg a nézeteltérésüket (1Korinthus 1:10; Efézus 4:1–3; Filippi 4:2, 3).

Ha ilyen helyzet áll fenn, hogyan kelthetjük újra életre az őszinte szeretetet testvéreink és testvérnőink iránt? Úgy, ha állandóan emlékeztetjük magunkat arra, hogy Krisztus meghalt értük, és hogy miként mi, úgy ők is hitet gyakorolnak váltságáldozatában. Azt is elménkben tarthatjuk, hogy testvéreink közül sokan készek utánozni Jézus Krisztust, és készek az életüket is kockára tenni értünk.

Néhány évvel ezelőtt Párizsban egy fiatal Tanú nem tétovázott: felkapta a bőröndöt, amelyben egy bombát rejtettek el a Királyság-terem mellett, többemeletnyit futott vele, azután pedig egy szökőkútba dobta, ahol az felrobbant. Amikor megkérdezték tőle, mi indította arra, hogy kockára tegye az életét, így felelt: „Rögtön láttam, hogy veszélyben forog az életünk. Így hát azt gondoltam, inkább én haljak meg egyedül, mint hogy mindannyian az életünket veszítsük.”b Micsoda áldás, hogy ilyen társak vesznek körül minket, akik készek ennyire szorosan követni Jézus példáját!

Elmélkedhetünk még az együttműködés szellemén is, amely Jehova Tanúit jellemezte a II. világháború idején a koncentrációs táborokban.c Nemrégiben pedig testvéreink és testvérnőink Malawiban ugyanilyen hűségesen megőrizték feddhetetlenségüket mint igaz keresztények. Ha arra gondolunk, hogy testvéreink a helyi gyülekezetben ugyanígy cselekednének nehéz körülmények között, az vajon nem indít minket arra, hogy elnézzünk a mindennapi feszültségek és nehézségek felett, vagy legalábbis kevesebb fontosságot tulajdonítsunk azoknak? Ha Krisztus értelmét ápoljuk magunkban, akkor a hívőtársainkkal ápolt mindennapi kapcsolataink a felfrissülés, nem pedig az elkedvetlenedés forrásává válnak.

Személyes érzések, melyek elkedvetlenítenek

„A halogatott reménység beteggé teszi a szívet; de a megadatott kivánság életnek fája” (Példabeszédek 13:12). Jehova egyes szolgáinak szemében úgy tűnhet, hogy a dolgok e rendszerének a vége túl későn jön el. A keresztények, csakúgy, mint sok nem hívő is, érzik, hogy „nehéz időkben” élünk (2Timótheus 3:1–5).

A nem hívőkkel ellentétben azonban a keresztényeknek örülniük kell, hiszen ezekben a válságos állapotokban láthatjuk a „jelét” Jézus jelenlétének, amely jelzi, hogy Isten Királysága hamarosan véget vet a dolgok e gonosz rendszerének (Máté 24:3–14). Még ha az állapotok egyre rosszabbodnak is — ahogyan az valószínűleg a „nagy nyomorúság” alatt lesz —, ezek az események az öröm forrásai, mivel Isten közelgő új világának előhírnökei (Máté 24:21; 2Péter 3:13).

Ha egy keresztény az elméjében elodázza azt az időt, amikor a Királyság átveszi az emberi ügyek irányítását, az azt idézheti elő, hogy egyre több időt szentel az anyagi törekvéseknek. Ha hagyná, hogy az olyan dolgok, mint a világi munka és a szórakozás minden idejét és energiáját felemésszék, nehéz lenne megfelelő módon teljesítenie szentírási kötelezettségeit (Máté 6:24, 33, 34). Az ilyen szemléletmód kudarchoz és lehangoltsághoz vezet. Az egyik utazófelvigyázó megjegyezte: „Nem ésszerű azon igyekezni, hogy az új rend szegényes utánzatát próbáljuk felépíteni ebben a jelenlegi rendszerben.”

A legjobb megoldások közül kettő

Ha már felállítottuk a diagnózist, hogyan találhatunk hatásos gyógymódot? Az egyik legjobb elérhető módszer a személyes tanulmányozás. Miért? Egy utazófelvigyázó ezt mondta: „Emlékeztet minket arra, hogy miért kell végeznünk a teendőinket.” Egy másik utazófelvigyázó pedig megjegyezte: „Ha csak kötelességtudatból prédikálunk, akkor az idővel teherré válik.” De a jó személyes tanulmányozás segít, hogy a vég közeledtével újra világosan lássuk, mi a feladatunk. A Szentírás is ismételten emlékeztet minket arra, hogy jól tápláltaknak kell lennünk szellemileg, hogy így valódi örömünk teljen Isten akaratának cselekvésében (Zsoltárok 1:1–3; 19:8–11; 119:1, 2).

A vének segíthetnek másoknak az elkedvetlenedés leküzdésében, ha buzdító pásztori látogatásokat végeznek. Az ilyen baráti látogatások alkalmával a vének kimutathatják, hogy mindannyiunkat nagyra értékelnek, és hogy mindannyiunknak fontos helyünk van Jehova népében (1Korinthus 12:20–26). Keresztény hittársaira utalva az egyik vén ezt mondta: „Hogy kiemeljem az értéküket, emlékeztetem őket arra, mi az, amit már elértek a múltban. Rámutatok, hogy értékesek Jehova szemében, és hogy Fiának vére az ő javukra ontatott ki. Ezt az érvelést mindig kedvezően fogadják. Ha ezt szilárd bibliai gondolatokkal is alátámasztom, akkor az elkedvetlenedett személyek képesek lesznek új célokat kitűzni, mint például, hogy a család együtt imádkozzon, tanulmányozzon és olvassa a Bibliát” (Zsidók 6:10).

A pásztori látogatásokkor a véneknek óvakodniuk kell attól, hogy úgy állítsák be a dolgokat, mintha Istennek nem lehetne a tetszésére lenni. A véneknek inkább segíteniük kell lehangolt hittársaiknak, hogy meglássák, a teher, mely Jézus követőinek vállán nyugszik, könnyű. Keresztény szolgálatunk ezért az öröm forrása (Máté 11:28–30).

Az elkedvetlenedés leküzdése

Bármilyen okai legyenek is, az elkedvetlenedés olyan csapás, amellyel meg kell küzdenünk. De ne felejtsük el, hogy nem vagyunk egyedül ebben a harcban. Ha elkedvetlenedtünk, fogadjuk el keresztény társaink segítségét, főként pedig a vénekét. Így valószínűleg mérséklődik majd az elkedvetlenedés érzése.

Mindenekfelett pedig Istenhez kell fordulnunk, hogy segítsen leküzdenünk az elkedvetlenedést. Ha imateljesen Jehovára támaszkodunk, akkor segíthet nekünk abban, hogy teljes mértékben leküzdjük ezt a nehézséget (Zsoltárok 55:23; Filippi 4:6, 7). Bármilyen helyzet álljon is fenn, népeként oszthatjuk a zsoltáríró gondolatait, aki így énekelt: „Boldog nép az, a mely megérti a kürt szavát; a te orczádnak világosságánál jár ez, oh Uram! A te nevedben örvendeznek egész nap; és a te igazságodban felmagasztaltatnak. Mert az ő erejöknek ékessége te vagy; a te jóakaratoddal emeled fel a mi szarvunkat is” (Zsoltárok 89:16–18).

[Lábjegyzetek]

[Kép a 31. oldalon]

A szeretetteljes vének buzdító pásztori látogatásai segíthetnek a keresztényeknek, hogy leküzdjék az elkedvetlenedést