Életem leprásként — Örömteli és szellemileg áldott

ISAIAH ADAGBONA ELMONDÁSA ALAPJÁN

A nigériai Akure városában nőttem fel. A családom jamgyökeret, banánt, kasszavát és kakaócserjét termesztett. Az apukám nem akarta, hogy iskolába járjak. Azt mondta: „Te földműves vagy. Soha nem fogja tőled kérni senki, hogy jamgyökereket olvass.”

ÉN MÉGIS meg akartam tanulni olvasni. Esténként az egyik otthon ablaka alatt álldogáltam és hallgattam, amint egy magántanár néhány gyermeket oktat. Ez 1940-ben volt, körülbelül 12 éves voltam akkor. Amikor a gyermekek apja meglátott, kiabálni kezdett, és elkergetett. De minduntalan visszamentem. Időnként nem jött el a tanár, ilyenkor belopakodtam, és a gyerekekkel együtt nézegettem a könyveiket. Néha megengedték, hogy kölcsönvegyem a könyveiket. Így tanultam meg olvasni.

Csatlakozom Isten népéhez

Idővel szereztem egy Bibliát, és rendszeresen olvastam lefekvés előtt. Egyik este a Máté 10. fejezetét olvastam, amely elmondja, hogy Jézus tanítványait az emberek gyűlölni fogják és üldözni.

Eszembe jutott, hogy amikor Jehova Tanúi az otthonomhoz jöttek, csúnyán bántak velük. Sejtettem, hogy ezek lehetnek azok az emberek, akikről Jézus beszélt. A következő alkalommal, amikor a Tanúk meglátogattak, kaptam tőlük egy folyóiratot. Ahogy kezdtem társulni hozzájuk, a gúnyolódás céltáblájává lettem. Mégis, minél inkább próbáltak az emberek elkedvetleníteni, annál inkább meggyőződtem róla, hogy megtaláltam az igaz vallást, és ez egyre boldogabbá tett.

Ami igazán hatással volt rám a Tanúkkal kapcsolatban, az az volt, hogy az imádatot nem vegyítették a helyi pogány vallás szokásaival és hagyományaival, eltérően sok más vallásos csoporttól, melyek azon a területen voltak, ahol éltem. Például, a családom bár eljárt az anglikán templomba, az apukámnak volt egy oltára, amelyet a joruba istennek, Ogunnak szentelt.

Apám halála után enyém lett volna az oltár. Ezt nem akartam, hiszen tudtam, hogy a Biblia elítéli a bálványimádást. Jehova segítségével előrehaladtam szellemileg, majd 1954 decemberében megkeresztelkedtem.

Lesújt a lepra

Annak az évnek az elején észrevettem, hogy a lábam megdagadt, és érzéketlenné vált. Amikor forró szénre léptem, nem éreztem fájdalmat. Egy idő múltán vöröses fekélyek jelentek meg a homlokomon és az ajkamon. Sem én, sem a családom nem tudtuk, hogy mi a baj; azt hittük, hogy ekcéma. Tizenkét gyógyfüveshez mentem el, hogy meggyógyuljak. Végül az egyikük megmondta, hogy leprám van.

Micsoda csapás volt! Zaklatott voltam és rosszul aludtam. Rémálmaim voltak. De a bibliai igazság ismerete és a Jehovába vetett bizalmam segített, hogy reménykedve tekintsek a jövőbe.

Az emberek azt mondták az anyukámnak, hogy ha elmegyek egy jóshoz, azért hogy áldozatot ajánljak fel, akkor jobban leszek. Nem voltam hajlandó elmenni, mert tudtam, hogy Jehovának nem tetszene. Amikor megértették, hogy mit határoztam el magamban, anyukámnak azt tanácsolták a barátai, hogy fogjon egy koladiót, és érintse meg vele a homlokomat. A koladiót pedig majd adja oda a jósnak, hogy azt használja fel az áldozathoz az érdekemben. Megmondtam neki, hogy nem veszek részt ebben. Végül felhagyott az erőfeszítéssel, hogy egy pogány vallásba bevonjon.

Mire kórházba mentem, a lepra már előrehaladott stádiumban volt. Az egész testemet fekély borította. A kórházban gyógyszereket kaptam, így a bőröm lassanként ismét rendes lett.

Azt hitték meghaltam

Távoli volt még azonban, hogy a gondjaim megoldódjanak. A jobb lábfejem nagyon elfertőződött, és 1962-ben amputálni kellett. A műtét után szövődmény lépett fel. Az orvosok nem tartották valószínűnek, hogy életben maradok. Egy fehér misszionárius pap jött, hogy feladja az utolsó kenetet. Mivel túl gyenge voltam a beszédhez, az egyik nővér elmondta neki, hogy Jehova Tanúja vagyok.

A pap így szólt hozzám: „Akarsz változtatni és katolikussá lenni, hogy a mennybe mehess?” Magamban nevetni kezdtem. Jehovához imádkoztam erőért, hogy válaszolni tudjak. Nagy erőfeszítéssel ennyit sikerült mondanom: „Nem!” A pap sarkon fordult és elment.

Az állapotom rosszabbodott, egészen addig, hogy a kórházi személyzet azt hitte, meghaltam. Letakarták az arcomat egy lepedővel. Nem vittek még el a halottasházba, mert egy orvosnak vagy egy nővérnek meg kellett erősítenie, hogy halott vagyok. Nem volt szolgálatban egyetlen orvos sem, a nővérek pedig mind elmentek egy rendezvényre. Így a kórteremben hagytak egész éjszakára. Amikor az orvos másnap reggel körbejárt, senki sem jött oda az ágyamhoz, mivel még mindig le voltam takarva, és azt gondolták, hogy halott vagyok. Végül valaki észrevette, hogy a „holttest” mozog a lepedő alatt!

Felépültem, majd 1963 decemberében átköltöztettek Abeokutába a Leprások Gyógytelepére, Nigéria délnyugati részébe. Azóta is itt élek.

Ellenszegülnek a prédikálásomnak

Amikor megérkeztem, körülbelül 400 leprás volt a telepen, és én voltam az egyedüli Tanú. Írtam a Társulatnak; azonnali válaszként az Akomojei Gyülekezetet kérték meg, hogy lépjen kapcsolatba velem. Így soha nem szakadt meg a kapcsolatom a testvérekkel.

Amint megérkeztem a telepre, prédikálni kezdtem. A helyi lelkész nem örült neki, és feljelentett az egészségügyi tisztnél, aki a tábor vezetésével volt megbízva. Az egészségügyi tiszt Németországból való idősebb ember volt. Azt mondta, hogy nincs jogom tanítani a Bibliát, mivel nem végeztem ilyen iskolát, illetve nincs ilyen bizonyítványom; mivel képesítés nélküli vagyok, téves dolgokra tanítanám az embereket. Ha ragaszkodom hozzá, kitesznek a telepről, és megtagadják tőlem az orvosi kezelést. Nem engedte, hogy bármit is válaszoljak erre.

A következő lépés az volt, hogy kiadott egy rendeletet, miszerint senki sem jöhet hozzám, hogy tanulmányozzuk a Bibliát. Ennek az lett a következménye, hogy még aki érdeklődött, az se jött hozzám.

Jehova elé tártam imában a dolgot bölcsességet kérve tőle, és vezetést. Habár a következő vasárnap elmentem a telepen levő baptista imaházba, nem vettem részt az istentiszteleten. Közben volt egy olyan időszak, amikor a jelenlevők kérdéseket tehettek fel. Jelentkeztem, és megkérdeztem: „Ha minden jó ember a mennybe megy, és ha minden rossz ember valami más helyre, akkor miért mondja az Ésaiás 45:18 azt, hogy Isten azért alkotta meg a földet, hogy lakjanak rajta?”

Moraj futott végig a gyülekezeten. Végül a misszionárius lelkipásztor azt mondta, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Mivel így szólt, válaszoltam a saját kérdésemre azzal, hogy írásszövegeket olvastam fel, amelyek megmutatják, hogy 144 000 személy megy az égbe, a gonoszok elpusztulnak, az igazságos emberek pedig örökké élnek majd a földön (Zsoltárok 37:10, 11; Jelenések 14:1, 4).

Mindenki tapsolt a választ méltányolva. Majd a lelkipásztor ezt mondta: „Tapsoljátok meg még egyszer, mert ez az ember tényleg ismeri a Bibliát.” Az istentisztelet után néhányan odajöttek, és ezt mondták: „Te többet tudsz, mint a lelkipásztor!”

Folytatódik a nyomás, hogy kitegyenek

Az üldözés javát ez megtörte, és az emberek ismét csatlakozni kezdtek hozzám, hogy tanulmányozzák a Bibliát. Maradt azonban néhány személy, aki ezt ellenezte, és nyomást gyakorolt az egészségügyi tisztre, hogy szabaduljon meg tőlem. Körülbelül egy hónappal az imaházi istentisztelet után az egészségügyi tiszt hívatott, és ezt mondta: „Miért prédikálsz még mindig? Az én hazámban az emberek nem szeretik Jehova Tanúit, és itt sincs másként. Miért okozol nekem gondot? Nem tudod, hogy kitehetlek innen?”

Így válaszoltam: „Három dolog miatt tisztelem önt. Először is azért, mert idősebb nálam, és a Biblia azt mondja, hogy adjuk meg a tiszteletet az ősz embernek. Másodszor azért tisztelem önt, mert elhagyta a hazáját, hogy segítsen itt nekünk. Harmadszor pedig azért, mert kedves, nagylelkű, és segít azokon, akik bajban vannak. De milyen jogon gondolja, hogy kitehet innen? Az elnök nem teszi ki Jehova Tanúit az országból. Ennek a vidéknek a hagyományos uralkodója sem tesz ki bennünket innen. Ha elkerget is ebből a táborból, Jehova akkor is gondoskodni fog rólam.”

Azelőtt még sosem beszéltem vele ilyen szókimondóan; láttam, hogy nyomot hagy benne. Elment, anélkül hogy egy szót is szólt volna. Később, amikor valaki panaszkodott neki miattam, bosszúsan így válaszolt: „Nem bonyolódom bele ebbe az ügybe többé. Ha valami bajotok van a prédikálásával, beszéljétek meg vele!”

Írni-olvasni tanuló osztály

A prédikálásom miatt megnyilvánuló ellenállás tovább folytatódott azok részéről, akik a baptista imaházba jártak a telepen. Ekkor támadt egy ötletem. Elmentem az egészségügyi tiszthez, és megkérdeztem, hogy vajon indíthatnék-e egy írni-olvasni tanuló osztályt. Amikor megkérdezte, mennyit akarok, hogy fizessenek, azt válaszoltam, hogy ingyen tanítanék.

Biztosítottak egy osztálytermet, egy táblát és krétát, így hát elkezdtem az olvasásra tanítani néhány bennlakót. Mindennap tartottunk órát. Az első 30 percben olvasást tanítottam, majd elmeséltem egy történetet a Bibliából, és megmagyaráztam. Azután elolvastuk a bibliai beszámolót.

Az egyik tanuló egy hölgy volt, Nimotának hívták. Mélységesen érdeklődött a szellemi dolgok iránt, és vallási kérdéseket tett fel mind az imaházban, mind a mecsetben. Kérdéseire azonban e helyeken nem kapott választ, ezért hozzám jött, hogy kérdezzen. Végül átadta életét Jehovának, és megkeresztelkedett. 1966-ban összeházasodtunk.

A gyülekezetünkből legtöbben abban az írni-olvasni tanuló osztályban tanulták meg az olvasást és betűvetést. Nekem nem volt meg a bölcsességem hozzá, hogy javasoljak egy ilyen osztályt. Bizony, Jehova áldása nyilvánvaló volt! Ezután senki sem akadályozott meg a prédikálásban.

Királyság-terem a táborban

Mire Nimotával összeházasodtunk, már négyen jöttünk össze rendszeresen Az Őrtorony-tanulmányozásra. Körülbelül egy évig abban a szobában találkoztunk, ahol a leprások sebeit mosták ki. Ekkor az egészségügyi tiszt, aki addigra már a barátom lett, így szólt hozzám: „Nem jó, hogy az Isteneteket egy kezelőszobában imádjátok.”

Azt mondta, hogy összejöhetünk az üresen álló asztalosraktárban. Idővel ez a raktár átváltozott Királyság-teremmé. 1992-ben a városi testvérek segítségével befejeztük az átalakítást. Ahogyan a 24. oldalon levő képen látjátok, a termünk egy jó állapotban levő épület — bevakolt és lefestett, lebetonozott, és jó a tető rajta.

Prédikálás a leprásoknak

Harminchárom éve a lepratelep a területem. Milyen a leprásoknak prédikálni? Itt Afrikában a legtöbb ember azt hiszi, hogy minden Istentől jön. Amikor a lepra lesújt rájuk, azt hiszik, hogy valamiképpen Isten a felelős érte. Néhányan mélyen lesújtottak az állapotuk miatt. Mások dühösek, és azt mondják: „Ne beszélj nekünk arról, hogy Isten szerető és könyörületes. Ha ez igaz lenne, akkor elmúlna a betegségünk.” Ilyenkor felolvassuk és megbeszéljük velük a Jakab 1:13-at, mely így szól: „Isten gonoszsággal . . . senkit sem kísért.” Ez után elmagyarázzuk, miért engedi meg Jehova, hogy az embereket betegség sújtsa, és rámutatunk a paradicsomi föld ígéretére, ahol senki sem lesz beteg (Ésaiás 33:24).

Sokan kedvezően válaszoltak a jó hírre. Azóta, hogy ebbe a táborba jöttem, Jehova felhasznált, hogy több mint 30 személynek segítsek eljutni az önátadásig és a megkeresztelkedésig; és mindannyiuk leprás volt. Sokan hazatértek gyógyulásuk után, néhányan azonban meghaltak. Jelenleg 18 Királyság-hírnökünk van, és körülbelül 25-en veszünk részt rendszeresen az összejöveteleken. Ketten vénként szolgálunk, van egy kisegítőszolgánk és egy általános úttörőnk. Mennyire boldog vagyok, hogy láthatom, milyen sokan szolgálják Jehovát hűségesen ebben a táborban! Amikor idejöttem, féltem, hogy egyedül leszek, de Jehova csodálatos módon áldott meg engem.

A testvéreimmel végzett szolgálat öröme

1960-tól kezdve körülbelül öt évvel ezelőttig gyógyszereket szedtem a lepra miatt. Most már teljesen meggyógyultam, akárcsak mások a gyülekezetben. A lepra ugyan nyomot hagyott — elvesztettem a lábszáramat, és nem tudom kiegyenesíteni egyik kezemet sem —, de a betegség elmúlt.

Amióta meggyógyultam, néhányan megkérdezték, miért nem hagyom el a tábort, és megyek haza. Számos oka van annak, amiért maradok, de a legfontosabb, hogy továbbra is segíteni akarok itteni testvéreimnek. Az öröm, amit az jelent, hogy gondját viselhetem Jehova juhainak, felülmúl mindent, amit a családom nyújthatna nekem, ha visszatérnék hozzájuk.

Nagyon hálás vagyok, hogy Jehovát már előbb ismertem, mint ahogy megtudtam, hogy leprás vagyok. Különben talán öngyilkos lettem volna. Az évek alatt sok nehézség és gond adódott, de nem a gyógyszerek tartottak meg — hanem Jehova. Ha eltöprengek a múlton, örülök; és amikor az Isten Királysága alatti jövőre gondolok, még inkább örülök.

[Kiemelt rész a 25. oldalon]

Tények a lepráról

Mi is a lepra?

Napjainkban a leprát egy bacilus okozza, amelyet 1873-ban Armauer Hansen azonosított. Munkájának elismeréseként az orvosok úgy is utalnak a leprára, mint Hansen-betegségre.

A bacilus károsodást okoz az idegekben, a csontokban, a szemben és bizonyos szervekben. A kézen és a lábon gyakran megszűnik az érzékelés. Ellenőrizetlenül a betegség komoly csonkaságot okozhat az arcon és a végtagokon. Ritkán halálos is lehet.

Van rá gyógymód?

Azok az emberek, akiknek enyhe lefolyású leprájuk van, jobban lesznek, anélkül hogy egyáltalán kezelnék őket. Súlyosabb esetekben lehetséges a gyógyszeres gyógyítás.

Az első lepra elleni gyógyszer, melyet az 1950-es években kezdtek használni, lassan hatott, és egyre hatástalanabb lett, mivel a leprabacilus ellenállóvá vált. Új gyógyszereket fejlesztettek ki, majd az 1980-as évek elejétől az egész világon a Multi-Drug Therapy-t (MDT) alkalmazzák általános kezelésként. Ez a kezelés három gyógyszer — Dapsone, Rifampicin és Clofazimine — együttes alkalmazásából áll. Bár az MDT megöli a bacilust, nem állítja helyre az okozott kárt.

Az MDT a betegség kezelésében kimagaslóan hatékony. Ennélfogva az 1985-ben leprával sújtott 12 millió ember száma 1996 közepére 1,3 millióra csökkent le.

Mennyire fertőző?

A lepra nem nagyon fertőző; a legtöbb embernek elég erős az immunrendszere ahhoz, hogy ellenálljon. Ha mégis megfertőződnek tőle, akkor általában olyanok, akik fertőzött személyekkel hosszú ideje élnek közeli kapcsolatban.

Az orvosok nem tudják pontosan, hogyan jut be az emberi testbe a bacilus, de feltételezik, hogy a bőrön, vagy az orron át.

A jövőre vonatkozó kilátások

A cél az, hogy a leprát 2000-ig „megszüntessék, mint közegészségügyi problémát”. Ez azt jelenti, hogy a leprás megbetegedések száma, bármilyen közösséget tekintünk, nem haladja meg az 1-et 10 000 ember közül. Isten Királysága alatt pedig teljesen el lesz törölve (Ésaiás 33:24).

Források: Egészségügyi Világszervezet; International Federation of Anti-Leprosy Associations; Manson’s Tropical Diseases, 1996-os kiadás.

[Kiemelt rész a 27. oldalon]

Ugyanolyan ma a lepra, mint amilyen a bibliai időkben volt?

Napjainkban a leprát az orvosi kézikönyvek pontos kifejezésekkel határozzák meg; okozója a tudományos néven Mycobacterium leprae-nek nevezett mikroba. A Biblia természetesen nem orvosi kézikönyv. Sok bibliafordításban a „poklossal [leprával, NW]” visszaadott héber és görög szó sokkal tágabb értelmű. Például, a Bibliában leírt lepra nemcsak az emberen idéz elő megfigyelhető kórjeleket, hanem a ruházaton, és a házon is, ez pedig olyasmi, amit bacilus nem okoz (3Mózes 13:2, 47; 14:34).

Továbbá, azok a tünetek, amelyek az emberen jelentkeznek, és amelyeket napjainkban lepraként azonosítanak, nem egyeznek meg teljesen a bibliai idők leprájának leírásával. Néhányan emlékeztetnek, hogy ennek magyarázata talán abban a tényben rejlik, hogy az idő múlásával megváltozik a betegségek természete. Mások úgy gondolják, hogy a Biblia a leprára utalva betegségek sorát írja le, amelyek lehet, hogy magukban foglalják az M. leprae által okozott betegséget, de az is lehet, hogy nem.

A Theological Dictionary of the New Testament kijelenti, hogy mind a görög, mind a héber szó, amelyet általában leprának fordítanak, „ugyanarra a betegségre vagy betegségcsoportra utal . . . Hogy ez az a betegség-e, amelyet mi leprának hívunk, kérdéses. De a betegség pontos orvosi meghatározása nem befolyásolja a gyógyításáról szóló beszámolók iránti értékelésünket [amely gyógyításokat Jézus és tanítványai hajtottak végre leprásokon].”

[Kép a 24. oldalon]

A gyülekezet a Királyság-terem előtt a lepratelepen

[Kép a 26. oldalon]

Isaiah Adagbona és felesége, Nimota