Nagy Konstantin — A keresztényiség pártfogója?

Konstantin római császár egyike annak a néhány férfinak, akik nevét a történelem a „Nagy” kifejezéssel díszítette. A kereszténység hozzátette még a „szent”, a „tizenharmadik apostol”, „az apostolokkal egyenrangú szent” és az „isteni gondviselés által az egész világ legnagyobb változásának véghezvitelére választott” kifejezéseket. Az érem másik oldala viszont, hogy néhányan úgy jellemzik Konstantint, mint aki „véres kezű, számtalan szörnyűséggel megbélyegzett és telve van csalárdsággal . . . egy rettenetes zsarnok, aki borzalmas bűnökben vétkes”.

SZÁMOS, magát kereszténynek valló személynek azt tanították, hogy Nagy Konstantin a keresztényiség egyik legkiemelkedőbb jótevője volt. Elismerik, hogy ő szabadította meg a keresztényeket a római üldözés szenvedéseitől, és ő adott vallásszabadságot nekik. Sőt, széles körben úgy tartják, hogy Jézus Krisztus hűséges lábnyomkövetője volt, azzal az erőteljes vággyal, hogy előmozdítsa a keresztény mozgalmat. A keleti ortodox egyház és a kopt egyház Konstantint és anyját, Helenát is „szent”-nek nyilvánította. Az ünnepük június 3-án van vagy az egyházi naptár szerint május 21-én.

Ki volt valójában Nagy Konstantin? Milyen szerepet játszott az apostolokat követő keresztényiség kialakulásában? Igen felvilágosító lehet, ha engedjük, hogy a történelem és a tudósok válaszoljanak ezekre a kérdésekre.

A történelmi Konstantin

Konstantin, Constantius Chlorus fia Szerbia területén, Naissusban született i. sz. 275 körül. Amikor apja i. sz. 293-ban Róma nyugati provinciáinak császára lett, ő a Duna mellett harcolt Galerius császár vezetése alatt. I. sz. 306-ban Konstantin visszatért haldokló apja oldalára Britanniába. Röviddel apja halála után Konstantint a hadsereg császári posztra emelte.

Abban az időben öt másik személy állította magáról, hogy augustus. Az i. sz. 306 és 324 közötti időszak — amely után Konstantin egyeduralkodó lett — a szüntelen polgárháborúk ideje volt. Konstantin két hadjáratban aratott győzelme helyet biztosított számára Róma történelmében, és a Római Birodalom egyeduralkodójává tette.

I. sz. 312-ben Konstantin vereséget mért ellenségére, Maxentiusra, a Róma közelében lévő Milvius-hídnál folytatott csatában. A keresztény hitvédők azt állították, hogy a hadjárat alatt a nap felől egy lángoló kereszt tűnt fel, amelyen a következő latin szavak voltak: In hoc signo vinces, amelynek a jelentése: ’E jelben győzni fogsz!’ Azt is mondják, hogy álomban Konstantinnak azt mondták, fesse Krisztus görög nevének első két betűjét csapatainak pajzsaira. Ebben az elbeszélésben azonban sok olyan dolog van, amely ellentétes a kor szellemével. Az A History of Christianity című könyv megállapítja: „Ebben a látomásban a bizonyítékok ellentmondásosak a pontos idő, a helyszín és a részletek tekintetében.” Rómában egy pogány senatus, üdvözölve Konstantint, fő augustusszá és pontifex maximusszá, vagyis a birodalom pogány vallásának főpapjává nyilvánította.

I. sz. 313-ban Konstantin társult Licinius császárhoz, a keleti provinciák uralkodójához. A milánói edictumban együtt megadták a vallásszabadságot és az egyenlő jogokat minden vallási csoportnak. Sok történész azonban nem tulajdonít olyan nagy jelentőséget ennek a dokumentumnak azt mondva, hogy ez csupán egy szokványos hivatalos levél volt, nem pedig egy fő császári dokumentum, amely azt jelezné, hogy megváltozott a keresztényiséggel szembeni politika.

A következő tíz év folyamán Konstantin legyőzte utolsó megmaradt riválisát, Liciniust, és a római világ vitathatatlan uralkodója lett. I. sz. 325-ben, még kereszteletlenül, a „keresztény” egyház első nagy egyetemes zsinatán elnökölt, amely elítélte az arianizmust, és megfogalmazott egy nyilatkozatot a fontos hitnézetekről, melyet niceai hitvallásnak neveznek.

Konstantin i. sz. 337-ben végül megbetegedett. Életének ezekben az utolsó óráiban megkeresztelkedett, azután meghalt. Halála után a senatus a római istenek közé helyezte.

A vallás Konstantin stratégiájában

Arra az általános szemléletre utalva, ahogyan a harmadik és negyedik századi római császárok a vallást tekintették, az Istoria tou Ellinikou Ethnous (A görög nemzet történelme) című könyv ezt mondja: „Még ha azok, akik elfoglalták a császári trónt, nem is voltak mélyen vallásosak, engedve a kor hangulatának szükségesnek találták, hogy elsőbbséget adjanak a vallásnak politikai rendszerük keretein belül, hogy legalább vallásos színezetet kölcsönözzenek cselekedeteiknek.”

Kétségtelen, hogy Konstantin alkalmazkodott korához. Karrierének kezdetén valamilyen „isteni” pártfogóra volt szüksége, a letűnőben lévő római istenek azonban nem tudták ezt biztosítani neki. A birodalom — vallásával és egyéb intézményeivel — hanyatlóban volt, így valami új, éltető dologra volt szükség, hogy újra megerősödjön. A Hidria enciklopédia ezt mondja: „Konstantint különösen azért érdekelte a kereszténység, mivel az nem csupán győzelmét mozdította elő, hanem birodalmának újjászervezését is. A keresztény egyházak, amelyek mindenütt léteztek, politikai támogatóivá váltak . . . Körülvette magát a kor nagy egyházi embereivel . . ., és azt kérte, hogy egységüket sértetlenül őrizzék meg.”

Konstantin úgy érezte, hogy a „keresztény” vallást — amely jóllehet addigra hitehagyottá vált, és mélyen megromlott — hatásosan ki tudná használni mint a császári uralomra vonatkozó nagyszerű tervét szolgáló, újjáélesztő és egyesítő erőt. Elfogadva a hitehagyott keresztényiség alapjait, elhatározta, hogy a népet egy „katolikus”, vagyis egyetemes vallás alatt egyesíti, hogy így támogatást szerezzen saját politikai céljainak az előmozdításához. A pogány szokások és ünnepek „keresztény” nevet kaptak. A „keresztény” egyházi személyeknek pedig ugyanolyan pozíciójuk, illetményük és befolyásuk lett, mint a pogány papoknak.

Politikai okokból vallásos összhangra törekedve Konstantin gyorsan lesújtott minden eltérő véleményre, nem a tantételbeli igazságra, hanem a többség helyeslésére alapozva. A mély tantételbeli különbségek a súlyosan megosztott „keresztény” egyházon belül arra adtak alkalmat, hogy „Istentől küldött” közvetítőként lépjen közbe. Az Észak-Afrikában lévő donatistákkal és a birodalom keleti részén élő Arius követőivel való kapcsolata révén gyorsan felismerte, hogy a meggyőzés nem elég egy szilárd, egységes hit összekovácsolására.a Az ariánus vita megoldására tett kísérlet része volt, hogy egybehívta az egyház történelmében első egyetemes zsinatot. (Lásd a bekeretezett részt „Konstantin és a niceai zsinat” címmel.)

Konstantinról Paul Johnson történész megállapítja: „A kereszténység tolerálásának egyik fő oka az lehet, hogy ez lehetőséget adott neki és az államnak arra, hogy irányítás alá vonja az egyházi politikát az ortodoxiával kapcsolatban és a heterodoxia kezelését.”

Kereszténnyé lett valamikor is?

Johnson ezt mondja: „Konstantin soha nem hagyott fel a napimádattal, és pénzérméin megtartotta a napot.” A The Catholic Encyclopedia megjegyzi: „Konstantin mindkét vallást egyaránt előnyben részesítette. Pontifex maximusként felügyelt a pogány vallásra, és védte annak jogait.” A Hidria enciklopédia megállapítja: „Konstantin soha nem lett keresztény.” Majd hozzáteszi: „Caesareai Euszebiosz, aki életrajzát írta, azt mondja, hogy életének utolsó pillanataiban kereszténnyé lett. Ez azonban nem helytálló, mivel az előtte lévő napon [Konstantin] áldozatot mutatott be Zeusznak, mivelhogy a pontifex maximus címmel is rendelkezett.”

Egészen i. sz. 337-ben bekövetkezett haláláig Konstantin a pogány pontifex maximus, vagyis a vallási ügyek legfelső vezetője címet viselte. Keresztelkedésével kapcsolatban ésszerű feltenni a kérdést: Vajon valódi megbánás és megtérés előzte meg ezt, ahogyan az Írások elvárják? (Cselekedetek 2:38, 40, 41). Vajon ez teljes bemerítés volt, jelképezve Konstantin Jehova Istennek tett önátadását? (Vesd össze: Cselekedetek 8:36–39.)

Egy „szent”?

Az Encyclopædia Britannica megállapítja: „A Nagy jelző csak annak alapján illeti meg, amit tett, s nem annak alapján, amilyen volt. Jellemvonásai alapján ítélve egyike volt a legkisebbeknek, akiket a régi vagy a modern időkben a [Nagy] jelzővel illettek.” Az A History of Christianity című könyv pedig így tájékoztat minket: „Korai feljegyzések beszámolnak erőszakos természetéről és kegyetlen haragjáról. . . . Semmi tiszteletet nem mutatott az emberi élet iránt . . . Ahogy idősödött, magánélete egyre szörnyűbb lett.”

Nyilvánvaló, hogy Konstantinnak komoly személyiségbeli hiányosságai voltak. Egy történelemkutató kijelenti, hogy „gyakran szeszélyes jelleme okozta az elkövetett bűneit”. (Lásd a bekeretezett részt „Dinasztikus gyilkosok” címmel.) Konstantin nem volt éppen „keresztény jellem” — állítja H. Fisher történész a History of Europe című művében. A tények nem azt mutatják, hogy ő igaz keresztény volt, aki felöltötte volna az „új egyéniséget”, és akiben megtalálhatók volnának Isten szent szellemének gyümölcsei — a szeretet, öröm, béke, hosszútűrés, kedvesség, jóság, hit, szelídség és önuralom (Kolossé 3:9, 10, NW; Galátzia 5:22, 23).

Erőfeszítéseinek következményei

Mint pogány pontifex maximus — és ennélfogva a Római Birodalom vallási vezetője — Konstantin megpróbálta megnyerni a hitehagyott egyház püspökeit. A Római államvallás tisztviselőiként hatalommal és vagyonnal járó, kimagasló állásokat kínált fel nekik. A Catholic Encyclopedia elismeri: „Néhány püspök az udvar pompájától megvakíttatva egészen odáig ment, hogy a császárt Isten angyalaként magasztalta mint szentséges személyt, és megjövendölte, hogy Isten Fiához hasonlóan uralkodni fog az égben.”

Amint a hitehagyott keresztényiség a politikai kormányzat kegyeibe férkőzött, egyre jobban és jobban e világ, e világi rendszer részévé vált, és elsodródott Jézus Krisztus tanításaitól (János 15:19; 17:14, 16; Jelenések 17:1, 2). Ennek eredményeképpen a „keresztényiség” egybeolvadt a hamis tanításokkal és gyakorlatokkal — mint amilyen a Háromság, a lélek halhatatlansága, a pokoltűz, a tisztítótűz, a halottakért mondott imák, a rózsafüzérek, ikonok, képek használata és ezekhez hasonlók. (Vesd össze: 2Korinthus 6:14–18.)

Konstantintól örökölte az egyház azt is, hogy hajlik a tekintélyelvűségre. Henderson és Buck tudósok ezt mondják: „Az evangélium egyszerűsége megfertőződött — pompás szertartások és ceremóniák kerültek bevezetésre, világi méltóságokat és jövedelmet ruháztak a keresztényiség tanítóira, Krisztus Királyságát pedig jócskán átformálták e világ királyságává.”

Hol van az igaz keresztényiség?

A történelmi tények felfedik az igazságot, amely Konstantin „nagysága” mögött rejlik. A kereszténységet nem Jézus Krisztus, az igaz keresztény gyülekezet Feje alapította meg, hanem részben egy pogány császár politikai érdekei és körmönfont taktikái révén jött létre. Nagyon is találóan Paul Johnson történész felteszi a kérdést: „A birodalom adta meg magát a kereszténységnek, vagy maga a kereszténység adta el magát a birodalomnak?”

Mindenki, aki igazán ragaszkodni akar a tiszta keresztényiséghez, segítséget kaphat, hogy felismerje ma az igaz keresztény gyülekezetet, és csatlakozzon ahhoz. Jehova Tanúi világszerte nagyon is készek segíteni a tiszta szívű embereknek, hogy felismerhessék az igaz keresztényiséget, és úgy imádhassák Istent, ahogy az elfogadható előtte (János 4:23, 24).

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 28. oldalon]

Konstantin és a niceai zsinat

Milyen szerepet játszott a kereszteletlen Konstantin császár a niceai zsinaton? Az Encyclopædia Britannica megállapítja: „Maga Konstantin elnökölt a zsinaton; tevékeny irányítója volt a vitáknak . . . A püspökök a császártól való túlzott félelmükben — kettő kivételével — aláírták a hitvallást, pedig sokuknak nem tetszett.”

A két hónapig tartó heves vallási vita után ez a pogány politikus közbeavatkozott, és azok javára döntött, akik azt mondták, hogy Jézus az Isten. De miért? „Konstantin voltaképpen nem is értette azokat a kérdéseket, amelyek a görög hittudományban felvetődtek” — mondja az A Short History of Christian Doctrine. Amit nagyon is értett, az az volt, hogy a vallási megosztottság a birodalmat fenyegeti, ő pedig elhatározta, hogy megszilárdítja birodalmát.

A Konstantin védnöksége alatt Niceában elkészített végleges dokumentumról az Istoria tou Ellinikou Ethnous című mű megjegyzi: „Ebben — a tantételbeli ügyeket illetően — [Konstantin] közömbössége mutatkozik meg . . ., makacs ragaszkodása, hogy megpróbálja helyreállítani az egységet az egyházban bármilyen áron, és végül meggyőződése, hogy »az egyházon kívüliek püspökeként« övé az utolsó szó bármilyen vallásos kérdésben.” Lehetett hát Isten szelleme a zsinaton hozott határozatok mögött? (Vesd össze: Cselekedetek 15:28, 29.)

[Kiemelt rész a 29. oldalon]

Dinasztikus gyilkosok

Az Istoria tou Ellinikou Ethnous című mű ezzel a főcímmel ír arról, amit a „Konstantin által elkövetett visszataszító családi bűnök-”nek nevez. Röviddel dinasztiájának megalapítása után elfeledkezett arról, hogyan lelje örömét a váratlan sikerekben, és kezdett tudatában lenni azoknak a veszélyeknek, amelyek körülvették. Gyanakvó személy lévén, és talán a besúgók ösztönzésére először unokaöccsével, Licinianusszal mint lehetséges riválisával szemben vált gyanakvóvá — ő az egyik társaugustusának fia volt, akit már kivégeztetett. Ezt a gyilkosságot Konstantin saját elsőszülött fiának, Crispusnak a kivégzése követte, akivel mostohaanyja, Fausta bánt el, mivel úgy tűnt, akadályozza saját leszármazottjának teljhatalmát.

Faustának ez a tette végül saját drámai halálát okozta. Úgy tűnik, hogy Augusta Helena, akinek végig befolyása volt fia, Konstantin felett, részt vett ebben a gyilkosságban. Azok az ésszerűtlen érzések, melyek gyakran vezérelték Konstantint, szintén sok barátja és társa kivégzésének egész áradatához járultak hozzá. A History of the Middle Ages című könyv így következtet: „Saját fiának és feleségének kivégzése — amelyről nem akarjuk azt mondani, hogy gyilkosság — azt jelzi, hogy a kereszténység egyetlen szellemi hatása sem érintette meg.”

[Kép a 30. oldalon]

Ez a diadalív Rómában Konstantin dicsőítésére szolgált

[Kép forrásának jelzése a 26. oldalon]

Musée du Louvre, Párizs