Jehova akaratát cselekedték

Apa, aki kész megbocsátani

JÓ OKKAL nevezik a valaha megírt legnagyszerűbb elbeszélésnek. Jézus példázata, mely egy apának az elveszett fia iránt érzett szeretetéről szól, olyan mint egy ablak, melyen keresztül remek képet kaphatunk Istennek a megbánást tanúsító bűnösök iránti könyörületéről.

Elveszett és megkerült

Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik ezt mondta neki: ’Nem akarok várni addig, míg te meghalsz, most akarom megkapni az örökségemet.’ Az apa eleget tett ennek, s feltehetőleg egész vagyona egyharmadát neki is adta — ez volt az a rész, mely törvényesen megillette a két fiú közül a fiatalabbikat (5Mózes 21:17). Az ifjú sietve összeszedte javait, és egy távoli országba utazott, ahol minden pénzét arra költötte, hogy kicsapongó módon hajszolja az életet (Lukács 15:11–13).

Ekkor súlyos éhínség ütötte fel a fejét. Az ifjú kétségbeesésében disznópásztornak szegődött el, mely alávaló munka volt egy zsidó számára (3Mózes 11:7, 8). Annyira kevés volt az élelem, hogy kezdte megkívánni a szentjánoskenyér hüvelyét, mely a disznók elesége volt! Az ifjú végül észhez tért. Ezt gondolta magában: ’Apám szolgái többet esznek, mint én! Hazamegyek, bevallom bűnömet, és könyörögni fogok azért, hogy apám egyik béresea lehessek’ (Lukács 15:14–19).

Az ifjú hazabandukolt. Kétségtelen, hogy külső megjelenése jelentősen megváltozott. Apja mégis felismerte, „mikor pedig még távol volt”. Szánalomra indult fia iránt, eléje szaladt, magához ölelte és „megcsókolgatá őt” (Lukács 15:20).

Ez a szívélyes fogadtatás megkönnyítette az ifjú számára, hogy kiöntse a szívét. Ezt mondta: „Apám vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó. [Tégy meg egyik béresednek!, NW.]” Az apa hívatta szolgáit. Ezt parancsolta nekik: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt és a lábára sarut. Vezessétek elő a hízlalt borjút és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült” (Lukács 15:21–24, Katolikus fordítás).

Pazar ünnepség vette kezdetét, melyen zene és tánc is volt. Az idősebbik fiú meghallotta ezt a zenebonát, mikor a mezőről tért haza. Amikor megtudta, hogy fivére hazatért, és ez az oka az ünneplésnek, felháborodott. Így panaszkodott apjának: ’Sok éve szolgálok már neked, olyan pedig soha nem volt, hogy ne engedelmeskedtem volna, ám te még egy kecskegidát sem adtál nekem, hogy barátaimmal jól érezhessem magam. De most, mihelyt hazajött a fiad, aki eltékozolta vagyonodat, ünnepséget rendezel neki.’ Az apja gyengéden így felelt: ’Gyermekem, te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. De hiszen örvendeznünk kellett, mert a fivéred halott volt, és életre kelt. Elveszett és megkerült’ (Lukács 15:25–32).

Tanulságok számunkra

A Jézus példázatában szereplő apa irgalmas Istenünket, Jehovát ábrázolja. Egyesek az elveszett fiúhoz hasonlóan egy időre elhagyják Isten biztonságot jelentő háznépét, de később visszatérnek. Vajon hogyan tekinti Jehova az ilyen személyeket? Azok, akik őszinte megbánást tanúsítva térnek vissza Jehovához, biztosra vehetik, hogy ő „nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké” (Zsoltárok 103:9). A példázatban az apa szaladt a fia elé, hogy üdvözölje. Hasonlóképpen, Jehova nemcsak hogy hajlandó megbocsátani a megbánást tanúsító bűnösöknek, hanem alig várja, hogy ezt tegye. Ő ’kész megbocsátani’, és ezt ’bőkezűen’ teszi (Zsoltárok 86:5, NW; Ésaiás 55:7, K. f.; Zakariás 1:3).

Jézus példázatában az apa őszinte szeretete megkönnyítette a fia számára, hogy összeszedje bátorságát a visszatéréshez. De vedd fontolóra a következőt: Mi történt volna, ha az apa előzőleg kitagadta volna a fiút, vagy ha dühkitörésében azt mondta volna neki, hogy soha többé ne jöjjön vissza? Az ilyen magatartással alighanem végleg elidegenítette volna magától az ifjút. (Vö. 2Korinthus 2:6, 7.)

Bizonyos értelemben tehát az apa már akkor lefektette az alapot ahhoz, hogy a fia visszatérjen, mikor az elment. Napjainkban a keresztény véneknek időnként muszáj eltávolítaniuk a megbánást nem tanúsító bűnösöket a gyülekezetből (1Korinthus 5:11, 13). Amikor ezt teszik, kezdhetik előkészíteni az utat a bűnös számára ahhoz, hogy visszatérjen, azáltal hogy szerető módon rámutatnak arra, milyen lépéseket tehet a jövőbeli visszafogadás érdekében. Ezeknek a szívből jövő kérleléseknek az emléke később sok, szellemileg elveszett egyént indított arra, hogy megbánást tanúsítson, s arra sarkallta őket, hogy térjenek vissza Isten háznépéhez (2Timótheus 4:2).

Az apa könyörületet is mutatott, amikor fia visszatért. Nem telt sok időbe, hogy érzékelje: a fiú őszinte megbánást tanúsított. Majd ahelyett, hogy minden részletre kiterjedő magyarázatot követelt volna fia kihágásairól, inkább azzal törődött, hogy üdvözölje, s ezzel határtalan örömét fejezte ki. A keresztények követhetik e példát. Örvendezniük kell, amikor egy elveszett személy megkerül (Lukács 15:10).

Az apa viselkedése nem hagy kétséget afelől, hogy ő már jó előre számított önfejű fia visszatérésére. Ez persze csak árnyéka annak, amennyire Jehova vágyódik mindazok után, akik elhagyták háznépét. „Nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson” (2Péter 3:9, K. f.). Ezért azok, akik megbánják bűneiket, biztosra vehetik, hogy az „Úrnak színétől” jövő „felüdülés ideivel” lesznek megáldva (Cselekedetek 3:19).

[Lábjegyzet]