Epafrás — „Hív szolgája . . . a Krisztusnak”
KI ALAPÍTOTTA meg a keresztény gyülekezeteket Korinthusban, Efézusban és Filippiben? Talán habozás nélkül ezt válaszolnád: „Pál, a »nemzetek apostola«” (Róma 11:13, Csia fordítás). Igazad is lenne.
De vajon Kolosséban, Hierápoliszban és Laodiczeában ki alapította meg a gyülekezeteket? Bár nem vehetjük biztosra, mégis talán az a férfi lehetett, akit Epafrásnak hívtak. Mindenesetre valószínűleg szeretnél többet is megtudni erről az evangéliumhirdetőről, mivel így hívták: „hív szolgája . . . a Krisztusnak” (Kolossé 1:7).
A Likosz-völgyi evangéliumhirdető
Az Epafrás név az Epafróditus rövidítése. Ám Epafrás nem tévesztendő össze a filippibeli Epafróditussal. Epafrás Kolosséból származott — ez a város a keresztény gyülekezetek azon három központjának volt az egyike, amely a Likosz-folyó völgyében (Kis-Ázsia) feküdt. Kolossé csupán 18 kilométernyire volt Laodiczeától, és 19 kilométernyire Hierápolisztól, az ókori Frigia nevű területen.
A Biblia nem közli kifejezetten, hogy Isten Királyságának a jó híre hogyan érte el Frigiát. A frigiaiak azonban jelen voltak Jeruzsálemben i. sz. 33-ban, a pünkösd napján, s néhányuk talán Kolosséból jött (Cselekedetek 2:1, 5, 10). Pálnak az efézusi szolgálata idején (i. sz. 52—55 körül) végzett tanúskodása azon a területen olyan erőteljes és hatásos volt, hogy nemcsak az efézusbeliek, hanem „mindazok [is], kik lakoznak vala Ázsiában, mind zsidók, mind görögök, hallgaták az Úr Jézusnak ígéjét” (Cselekedetek 19:10). Úgy tűnik, Pál nem mindenhol prédikálta a jó hírt a Likosz völgyében, mivel sokan, akik azon a területen kereszténnyé lettek, soha nem is látták őt (Kolossé 2:1).
Pál szerint Epafrás volt az, aki megtanította a kolossébelieknek „az Isten kegyelmét igazán”. Az a tény, hogy Pál úgy nevezi ezt a munkatársat, mint „a ki hív szolgája ti érettetek a Krisztusnak”, arra mutat, hogy Epafrás tevékeny evangéliumhirdető volt azon a területen (Kolossé 1:6, 7).
Pál apostol is, és az evangéliumhirdető Epafrás is nagy gondot fordított a Likosz-völgyi hívőtársai szellemi jólétére. Pál mint a „nemzetek apostola” biztos, hogy nagyon örült, amikor az előrehaladásukról kapott híreket. Az, akitől Pál hallott a kolossébeliek szellemi állapotáról, nem volt más, mint Epafrás (Kolossé 1:4, 8).
Epafrás beszámolója
A kolossébeliek komoly gondokkal néztek szembe, eléggé komolyakkal ahhoz, hogy ezek rávegyék Epafrást arra, hogy megtegye a Rómáig tartó hosszú utat azzal a konkrét céllal, hogy ezeket a kérdéseket Pállal beszélje meg. Nyilvánvaló, hogy Epafrás részletes beszámolója indította arra Pált, hogy írjon két levelet azoknak a testvéreknek, akiket egyébként nem is ismert. Az egyik a kolossébeliekhez írt levél volt. A másik levelet — amely úgy látszik, nem maradt fenn — Pál a laodiczeabelieknek küldte (Kolossé 4:16). Ésszerű azt gondolni, hogy e levelekkel az volt a célja, hogy válaszoljon ezeknek a keresztényeknek a szükségleteire, melyeket Epafrás felismert. Milyen szükségleteket vett észre? És vajon mit árul ez el a személyiségéről?
A kolossébeliekhez írt levél arra enged következtetni, hogy Epafrás valószínűleg aggódott azért, hogy a kolossébeli keresztények pogány filozófiák veszélyeinek vannak kitéve, az aszketizmust, a spiritizmust és a bálványimádattal kapcsolatos babonákat is beleértve. Ezenkívül az ételektől való tartózkodásról szóló zsidó tanítások és bizonyos napoknak a megünneplése is hatással lehetett a gyülekezet egyes tagjaira (Kolossé 2:4, 8, 16, 20–23).
Az a tény, hogy Pál ilyen témákról ír, azt mutatja, hogy Epafrás mennyire ügyelt keresztény hittársai szükségleteire, és mennyire érzékeny volt azokra. Szerető törődést mutatott a szellemi jólétük iránt, mivel tisztában volt vele, hogy megvannak a veszélyei annak a környezetnek, ahol élnek. Epafrás Pál tanácsát kérte, és ez arra vall, hogy alázatos volt. Talán úgy érezte, hogy olyasvalakitől kell tanácsot kapnia, akinek több a tapasztalata. Epafrás mindenesetre bölcs módon járt el (Példabeszédek 15:22).
Olyan ember, aki értékelte az imát
Pál ezt írta a kolossébeli keresztényeknek küldött levele befejezésében: „Köszönt titeket Epafrás, ki ti közületek való, Krisztusnak szolgája, mindenkor tusakodván ti érettetek imádságaiban, hogy megállhassatok tökéletesen és teljes meggyőződéssel az Istennek minden akaratjában. Mert bizonyságot teszek ő felőle, hogy sokat fárad érettetek és azokért, kik Laodiczeában és Jerápolisban [Hierápoliszban, Újfordítású revideált Biblia] vannak” (Kolossé 4:12, 13).
Bizony, Epafrás még akkor is a kolossébeli, a laodiczeabeli és a hierápoliszi szeretett testvéreire gondolt, és értük imádkozott, amikor Pál „fogolytársa” volt Rómában (Filemon 23). D. Edmond Hiebert tudós szerint az itt használt görög szó „kimerítő és nagy áldozatot követelő tevékenységet” jelöl, olyasmit, ami hasonló ahhoz az elmebeli „gyötrődéshez”, melyen Jézus Krisztus ment keresztül, amikor a Gecsemáné-kertben imádkozott (Lukács 22:44, Úf). Epafrás komolyan vágyott arra, hogy szellemi testvérei és testvérnői eljussanak oda, hogy megingathatatlanok és teljesen érett keresztények legyenek. Micsoda áldás kellett hogy legyen egy ilyen szellemi gondolkodású testvér azoknak a gyülekezeteknek!
Mivel Epafrást „szeretett szolgatársnak” nevezték, kétségtelen, hogy megszerettette magát a keresztény hittársaival (Kolossé 1:7, Úf). Amikor csak a körülmények engedik, a gyülekezet minden tagjának szabadon kellene adnia magából melegséggel és szeretettel. Figyelmet lehet szentelni például a betegek, az idősek vagy más különleges szükségletű személyek támogatásának. A gyülekezetben is lehetnek különböző felelősségek, amelyeket elláthatunk, vagy talán lehetőségünk van közreműködni a teokratikus építkezéseken.
Az is a szent szolgálat egyik formája, ha — Epafráshoz hasonlóan — imádkozunk másokért, ezt pedig mindenki megteheti. Az ilyen imákban benne lehet az is, amikor Jehovának azokért az imádóiért érzett aggodalmunkat fejezzük ki, akik különféle veszélyekkel vagy nehézségekkel kénytelenek szembenézni, legyenek akár szellemi, akár fizikai természetűek. Ha ily módon erőteljesen tusakodunk, olyanok lehetünk, mint Epafrás. Mindannyiunknak meglehet az a kiváltsága és öröme, hogy „szeretett szolgatársnak” bizonyuljon Jehova hűséges szolgáinak a családjában.