Életem vágya, hogy sohase haljak meg
HECTOR R. PRIEST ELMONDÁSA ALAPJÁN
„A rák gyógyíthatatlan — mondta az orvos. — Semmit sem tehetünk már önért.” Ezt a diagnózist több mint tíz évvel ezelőtt állapították meg. Ennek ellenére én még mindig azt a Biblián alapuló reményt táplálom magamban, hogy örökké szeretnék élni a földön, anélkül hogy valaha is meghalnék (János 11:26).
SZÜLEIM hűséges metodisták voltak, akik rendszeresen jártak templomba egy vidéki kisvárosba, amely nem messze volt családunk farmjától. Wairarapa gyönyörű földművelő völgyében születtem, Wellingtontól mintegy 130 kilométerre északkeletre, Új-Zélandon. Ezen a tájon hófedte hegycsúcsok, tiszta hegyi folyók, hullámzó dombok és bőven termő síkságok látványában gyönyörködtünk.
A metodista egyházban azt tanultuk, hogy minden jó ember a mennybe megy, a rossz emberek viszont a pokolba, a tüzes gyötrelem helyére. Nem tudtam felfogni, ha Isten azt akarta, hogy az emberek az égben éljenek, miért nem tette oda őket már a kezdet kezdetén. Mindig féltem a haláltól, és gyakran azon tűnődtem, miért kell meghalnunk. 1927-ben, amikor 16 éves voltam, családunk egy tragikus eseményt élt át. Ez vezetett ahhoz, hogy a kérdéseimre kezdtem válaszok után kutatni.
Miért halt meg Reg?
Amikor öcsém, Reg 11 éves volt, súlyos beteg lett. Az orvos nem tudta megállapítani, mi a baja, és képtelen volt segíteni rajta. Édesanyám hívta a metodista lelkipásztort. Az imádkozott Reg felett, de ez nem tudta megvigasztalni édesanyámat. Sőt, azt is mondta a lelkipásztornak, hogy az imái hatástalanok.
Amikor Reg meghalt, édesanyám úton-útfélen mindenkivel beszélt, megpróbálta kielégíteni az igaz válaszok után érzett szomjúságát, miért kellett meghalnia kisfiának. Amikor egy üzletemberrel beszélgetett a városban, megkérdezte, tud-e valamit a halottak állapotáról. A férfinak fogalma sem volt róla, de ezt mondta: „Valaki hagyott nálam egy könyvet, amelyet szívesen odaadok.”
Édesanyám hazavitte a könyvet, és elkezdte olvasni. Nem tudta letenni. Fokozatosan az egész beállítottsága megváltozott. A következőket mondta a családnak: „Ez az; ez az igazság.” Ez A korszakok terve című könyv volt, a Bibliai tanulmányok első kötete. Először kétkedtem, és megpróbáltam ellene érvelni annak, ahogyan a könyv a Teremtő szándékát bemutatta. Érveim végül kifogytak.
Elfogadom a Biblia igazságát
„Képzeld csak el, örökké élni, és sohasem kell meghalni!” — gondoltam magamban. Ilyen reménységet várna az ember egy szerető Istentől. Paradicsomi föld! Igen, ez való nekem.
Édesanyám miután megismerte ezeket a csodálatos igazságokat, három wellingtoni keresztény testvérnővel — Thompson, Barton és Jones testvérnőkkel — néha napokig is távol volt, mindenfelé hintve az igazság magvait a vidéken. Bár édesapámban nem volt meg édesanyám misszionárius szelleme, de támogatta munkálkodásában.
Meggyőződtem az igazságról, de egy darabig nem sokat törődtem a hitemmel. 1935-ben feleségül vettem Rowena Corlettet, idővel pedig egy lánnyal, Eniddel és egy fiúval, Barryval áldott meg minket Isten. Állatkereskedő voltam, több ezer haszonállatot is vásároltam a környéken élő farmerektől. Amikor ezek a farmerek a politikáról beszélgettek, akkor éreztem magam jól, ha elmondtam nekik: „Ezekből az emberi próbálkozásokból egyik sem fog sikerülni. Egyedül Isten Királyságának a kormányzata válik majd be.”
Sajnos dohányfüggőségbe kerültem; állandóan cigaretta volt a számban. Idővel az egészségem megromlott, és fájdalmas gyomorpanaszokkal beszállítottak a kórházba. Azt mondták, krónikus gyomor- és bélhurutom van a dohányzás miatt. Bár abbahagytam ezt a szokást, nem volt szokatlan, hogy azt álmodtam, egy végtelenségig tartó szivart vagy cigarettát szívok. Milyen szörnyű szenvedély a dohányzás!
Miután abbahagytam a dohányzást, más fontos változtatásokat is tettem. 1939-ben, amikor 28 éves voltam, megkeresztelkedtem a Mangatai-folyóban, a vidékünkön, közel az otthonunkhoz. Robert Lazenby, aki később Új-Zélandon a prédikálómunkára felügyelt, a messzi Wellingtonból utazott hozzánk, hogy megtartsa az előadást az otthonunkban, és megkereszteljen. Ettől az időtől kezdve Jehova bátor Tanújává váltam.
A prédikálómunka megszervezése
A megkeresztelkedésem után kineveztek az Eketahunai Gyülekezet felvigyázójává. Feleségem, Rowena még nem fogadta el az igazságot. Én azonban tudattam vele, hogy meg fogom hívni Alf Bryantet, hogy jöjjön le Pahiatuából, és mutassa meg nekem, hogyan kell jól prédikálni házról házra. Szerettem volna megszervezni a prédikálómunkát, és módszeresen bemunkálni a területünket.
Rowena ezt mondta: „Hector, ha te elmégy házról házra tanúskodni, nem találsz itthon, mire visszajössz. Elhagylak. A te felelősséged itt van — az otthonodban, a családoddal.”
Nem tudtam, mit tegyek. Tétován öltözködtem. „Meg kell tennem — mondogattam magamban. — Az életem és a családom élete függ ettől.” Így hát megnyugtattam Rowenát, hogy semmiképpen sem szeretném megbántani. Elmondtam neki, milyen nagyon szeretem, de mivel Jehova nevéről és szuverenitásáról, valamint a saját életünkről van szó, épp ezért egyszerűen így kell prédikálnom.
Alffal elmentünk az első ajtóhoz, és ő vezette a beszélgetés fonalát. De azon kaptam magam, hogy átvettem a szót, elmondtam a házigazdának, hogy ami Noé napjaiban történt, az párhuzamban áll azzal, ami napjainkban történik, és hogy tennünk kell valamit ahhoz, hogy biztos legyen a megmenekülésünk (Máté 24:37–39). Otthagytam néhány füzetet.
Amikor elmentünk, Alf ezt mondta: „Hol tettél szert minderre az ismeretre? Nincs szükséged rám. Menj te is egyedül, és így kétszer akkora területet fogunk bemunkálni.” Így is tettünk.
Miközben mentünk hazafelé, nem tudtam, mi vár ránk. Meglepetésemre és örömömre Rowena egy csésze teával várt minket. Két héttel később a feleségem csatlakozott hozzám a nyilvános szolgálatban, és a keresztény buzgalom nagyszerű példája lett.
Maud Manser, a fia, William és lánya, Ruby az elsők között voltak, akik Jehova Tanúivá váltak földművelő völgyünkben. Maud férje nyers, durva megjelenésű ember volt. Egyik nap Rowenával megérkeztünk a farmjukra, hogy elvigyük Maudot a szolgálatba. A fiatal William úgy intézte, hogy az ő kocsiját használjuk, de az édesapjának erről más volt a véleménye.
A helyzet feszült volt. Megkértem Rowenát, hogy tartsa csecsemő leányunkat, Enidet. Beszálltam William kocsijába, kihajtottam a garázsból, miközben Manser úr igyekezett becsukni a garázsajtót, mielőtt kiértünk volna. De nem sikerült neki. Miután a kocsifeljárón elhajtottam egy darabig, megálltam, és kiszálltam a kocsiból, hogy a felbőszült Manser úr elé menjek. Ezt mondtam neki: „Megyünk a szántóföldi szolgálatba, és Manser asszony velünk jön.” Hatással voltam rá, és haragja egy kicsit lecsillapodott. Visszatekintve valószínűleg másképp kellett volna kezelnem a helyzetet, de azért később barátságosabb lett Jehova Tanúival, bár sosem lett Tanú.
Azokban az években csak kevesen tartoztak Jehova népéhez, és igazán élveztük a farmunkon megszálló teljes idejű szolgák látogatásait, és nagy hasznot merítettünk ebből. Az idelátogatók között volt Adrian Thompson és testvére, Molly is, akik mindketten részt vettek a misszionáriusoknak tartott Őrtorony Gileád Biblia Iskola első osztályaiban, és külföldi megbízatási helyeken szolgáltak, Japánban és Pakisztánban.
Háborús tapasztalatok
1939 szeptemberében kitört a II. világháború, és 1940 októberében Új-Zéland kormányzata betiltotta Jehova Tanúi tevékenységét. Sok testvérünket az ország bíróságai elé vitték. Néhányukat munkatáborokba vitték, és elszakították őket feleségüktől és gyermekeiktől. Ahogy a háború egyre dühödtebbé vált, bár tejgazdaságunk volt, azon tűnődtem, vajon behívnak-e katonai szolgálatra. Ekkor jelentették be, hogy egy farmert sem visznek el már a földekről katonai szolgálatra.
Rowenával folytattuk keresztény szolgálatunkat, mindketten több mint 60 órát szenteltünk havonta a prédikálómunkának. Ez időben az én kiváltságom volt segíteni azoknak a fiatal Tanúknak, akik megőrizték keresztény semlegességüket. Megjelentem védelmezve őket a wellingtoni, Palmerston North-i, a pahiatuai és a mastertoni bíróságok előtt. A sorozóbizottságban általában volt valaki a papságból, és gyönyörűség volt leleplezni, mennyire nem keresztények módjára támogatják a háborús törekvéseket (1János 3:10–12).
Egyik éjszaka Rowenával épp Az Őrtoronyt tanulmányoztuk, amikor ránk rontottak a nyomozók. Kutatással kiderítették, hogy bibliai irodalmak vannak otthonunkban. „Börtönbe kerülhetnek ezért” — közölték velünk. Amikor a nyomozók beszálltak a kocsiba, hogy elmenjenek, észrevették, hogy a fék beragadt, és nem mozdul a kocsi. William Manser segített megjavítani az autót, mi pedig soha többet nem hallottunk ezek felől a férfiak felől.
A betiltás idején farmunkon egy eldugott helyen fekvő épületben rejtettük el a bibliai irodalmat. Az éjjel kellős közepén mentem az új-zélandi fiókhivatalba, és megpakoltam a kocsit irodalommal. Majd hazavittem, és ezen a félreeső helyen tároltam. Egyik éjjel, ahogy megérkeztem a fiókhivatalba, hogy felvegyem a titkos szállítmányt, hirtelen kigyulladt a fény az egész környéken! A rendőrség ezt kiáltotta: „Elkaptuk!” Meglepetésemre azonban hagytak elmenni, anélkül hogy túl sokat akadékoskodtak volna.
Rowenával 1949-ben eladtuk a farmot, és úgy döntöttünk, úttörőszolgálatot végzünk, míg el nem fogy a pénzünk. Egy mastertoni házba költöztünk, és a Mastertoni Gyülekezetben szolgáltunk úttörőként. Két éven belül 24 tevékeny hírnökkel megalakult a Featherstoni Gyülekezet, és én elnöklőfelvigyázóként szolgáltam. Majd 1953-ban örültem a kiváltságnak, hogy az Egyesült Államokba utazhattam, hogy részt vegyek Jehova Tanúi nyolcnapos nemzetközi kongresszusán New Yorkban a Yankee Stadionban. Rowena nem tudott elkísérni, mert Enid lányunkkal kellett törődnie, aki Little-kórban szenvedett.
Miután visszatértem Új-Zélandba, világi munkát kellett vállalnom. Visszamentünk a Mastertoni Gyülekezetbe, ahol kineveztek elnöklőfelvigyázónak. Ebben az időben William Manser Mastertonban megvásárolta a Kis Színházat, és ez lett az első Királyságterem a Wairarapában. Az 1950-es években a gyülekezet nagyszerű szellemi és számbeli növekedésen ment keresztül. Ezért amikor a körzetfelvigyázó ellátogatott hozzánk, gyakran arra buzdította az érettebbeket, költözzenek az ország más területeire, hogy ott segítsenek a prédikálómunkában, és sokan így is tettek.
Családunk Mastertonban maradt, és az ezután következő évtizedekben nemcsak hogy a gyülekezetben volt számos kiváltságom, de megbízatásokat kaptam országos és nemzetközi kongresszusokon is. Rowena lelkesen vett részt a szántóföldi szolgálatban, állandóan támogatva másokat, hogy tegyék ők is azt.
Kiállva a hitpróbákat
Amint már említettem az elején, 1985-ben megállapították, hogy gyógyíthatatlan rákom van. Hűséges feleségemmel, Rowenával és gyermekeimmel mennyire szerettünk volna azok között a most élő milliók között lenni, akik sohasem halnak meg! Az orvosok azonban hazaküldtek meghalni. Először azonban megkérdezték tőlem, mit gondolok a diagnózisról.
„Továbbra is megőrzöm nyugodt szívemet, és optimista leszek” — válaszoltam. Valóban a bibliai példabeszéd erősített: „A szelíd [nyugodt, Katolikus fordítás] szív a testnek élete” (Példabeszédek 14:30).
A rákspecialista orvosok dicsérték ezt a bibliai tanácsot. „Ez az elmebeli szemléletmód 90 százalékos gyógyulás a rákos betegek gyógyításában” — mondták. Hét hetes sugárkezelést is javasoltak. Örömmel mondhatom, végül sikeresen szembeszálltam a rákkal.
Ebben a nehéz időszakban borzalmas csapás sújtott. Gyönyörű, lojális feleségem agyvérzést kapott, és meghalt. Az Írásokban feljegyzett hűségesek példájából merítettem vigaszt, és abból, Jehova hogyan vitt véghez értük dolgokat, amikor feddhetetlenek maradtak. Így hát az új világba vetett reménységem erős maradt (Róma 15:4).
Ennek ellenére depressziós lettem, és abba akartam hagyni véni szolgálatomat. A helyi testvérek addig buzdítottak, míg újra volt erőm a folytatáshoz. Ennek eredményeként folyamatosan tudtam keresztény vénként és felvigyázóként szolgálni az elmúlt 57 évben.
Bizalommal tekintek a jövőbe
Felbecsülhetetlen kiváltság volt Jehovát szolgálni ezekben az években. Milyen sok áldásban volt részem! Mintha nemrég történt volna, amint 16 évesen hallom az édesanyámat felkiáltani: „Ez az; ez az igazság!” Édesanyám hűséges, buzgó tanú maradt egészen az 1979-ben bekövetkezett haláláig, amikor több mint 100 éves volt. Lánya és hat fia szintén lojális Tanúk lettek.
Olthatatlan vágyam, hogy szeretném megérni, amikor Jehova neve megtisztul minden gyalázattól. Vajon megvalósul életem vágya, hogy soha nem halok meg? Persze ezt majd meglátjuk. De meg vagyok róla győződve, hogy sokan, igen, több millióan végül érzik majd ezt az áldást. Így hát ameddig csak élek, dédelgetem magamban ezt a kilátást, hogy azok közé számoltatom, akik sohasem fognak meghalni (János 11:26).
[Kép a 28. oldalon]
Édesanyám
[Kép a 28. oldalon]
Feleségemmel és gyermekeimmel