A világosság véget vet egy sötét korszaknak

JÉZUS KRISZTUS és apostolainak világa nagyon különbözött a Héber Iratok idejének világától. A Biblia olvasói, akik ezzel nincsenek tisztában, társadalmi és vallási folytatólagosságot képzelhetnek el Malakiás próféta és Máté evangéliumíró között, alig érzékelve, mi történt a kettejük között eltelt 400 év alatt.

A legtöbb mai Bibliában a Héber Iratok utolsó könyve, Malakiás könyve azzal fejeződik be, hogy Izráel maradéka újra letelepedett hazájában, miután kiszabadult Babilon fogságából (Jeremiás 23:3). Az odaadó zsidók arra kaptak bátorítást, hogy várjanak Isten ítéletnapjára, hogy megszabadítsa a világot a gonoszságtól, és megkezdődjön a messiási korszak (Malakiás 4:1, 2). Ez időben Perzsia volt uralmon. A Júdában állomásozó perzsa csapatok tartották fenn a békét, s tartatták be fegyveres erővel a királyi rendeleteket. (Vö. Ezsdrás 4:23.)

A bibliai helyszínek azonban nem maradtak változatlanul az elkövetkező négy évszázadban. Szellemi sötétség és zűrzavar kezdte felütni a fejét. A Közel-Keletet erőszak, terror, elnyomás, radikális vallásos gondolkodás, spekulatív filozófia és kulturális megrázkódtatás dúlta fel.

Máté evangéliuma, a Keresztény Görög Iratok első könyve más korban íródott. A római csapatok érvényre juttatták a pax romanát, vagy római békét. Az Istent tisztelő emberek nagyon várták az eljövendő Messiást, hogy törölje el a szenvedést, a zsarnoki uralmat és a szegénységet, s hogy világosságot árasszon az életre, a jólétre és a nyugalomra. (Vö. Lukács 1:67–79; 24:21; 2Timótheus 1:10.) Vizsgáljuk meg közelebbről a dinamikus erőket, amelyek átformálták a zsidó társadalmat a Jézus Krisztus születése előtti századokban.

A zsidók élete a perzsa időkben

Miután Czírus kiadta rendeletét, melyben szabadon engedte a zsidókat a babiloni fogságból i. e. 537-ben, zsidók és nem zsidó társaik csoportja indult meg Babilóniából. Ez a szellemileg fogékony maradék egy elpusztított városok és pusztán hagyott föld területére tért vissza. Edomiták, főníciaiak, szamaritánusok, arab törzsek és még mások elcsatoltak Izráel egykor tágas területéből. Ami Júda és Benjámin területéből megmaradt, az az Abr-Nárnak (Folyón Túl) nevezett perzsa szatrapia júdai tartománya lett (Ezsdrás 1:1–4; 2:64, 65).

A perzsa uralom alatt Júda „a terjeszkedés és a népesség növekedésének időszakát” élte át, mondja a The Cambridge History of Judaism. A következőket mondja még Jeruzsálemről: „A parasztok és a zarándokok ajándékokat vittek, a Templom és a város gazdaggá vált, és jólétük vonzotta a külföldi kereskedőket és mesterembereket.” Bár a perzsák nagyon toleránsak voltak a helyi kormányzat és a vallás iránt, az adó azonban súlyos volt, és csak nemesfémben lehetett kifizetni. (Vö. Nehémiás 5:1–5, 15; 9:36, 37; 13:15, 16, 20.)

A Perzsa Birodalom utolsó évei igen viharos idők voltak, melyeket a szatrapák lázadásai jellemeztek. Sok zsidó belekeveredett egy felkelésbe a Földközi-tenger partján, és messze északra deportálták őket, a Kaszpi-tengernél lévő Hürkániába. Ám úgy tűnik, Júda nagy részét nem érintette a perzsa büntetés.

A görög korszak

Nagy Sándor mint egy párduc, úgy vetette magát i. e. 332-ben a Közel-Keletre, de a görög importáruk iránti előszeretet megelőzte őt (Dániel 7:6). Felismerte, hogy a görög kultúrának politikai értéke van, ezért elhatározta, hogy hellenizálja terjeszkedő birodalmát. A görög nemzetközi nyelv lett. Sándor rövid uralma táplálta a szofista bölcseletek iránti szeretetet, a sportok iránti lelkesedést, és az esztétika nagyraértékelését. Végül Izráel hagyományai sem tudtak ellenállni a hellenizmusnak.

Sándor i. e. 323-ban bekövetkezett halálát követően szíriai és egyiptomi utódai voltak az elsők, akik betöltötték a Dániel próféta által „északi királynak” és „déli királynak” nevezett szerepeket (Dániel 11:1–19). Az egyiptomi „déli király”, II. Ptolemaiosz Philadelphosz (i. e. 285—246) uralkodása idején kezdték lefordítani a Héber Iratokat koinéra, vagyis a görög köznyelvre. Ez a változat Septuaginta néven vált ismertté. A Keresztény Görög Iratokban sok verset ebből a műből idéztek. A görög nyelv kiválónak bizonyult arra, hogy a szellemileg összezavart és sötét világgal az értelem felvilágosító árnyalatait közölje.

Miután IV. Antiokhosz Epiphanész lett Szíria királya és Palesztina uralkodója (i. e. 175—164), a judaizmust majdhogynem eltörölte a kormány által jóváhagyott üldözés. A zsidókat halállal fenyegetve arra kényszerítették, hogy tagadják meg Jehova Istent, és csak a görög istenségeknek áldozzanak. I. e. 168 decemberében egy pogány oltár épült Jehovának a jeruzsálemi templomban lévő nagy oltára fölé, és áldozatokat mutattak be rajta az olimposzi Zeusznak. Meghökkent, de bátor vidéki emberek összefogtak Makkabeus Júdás vezetésével, és elszántan harcoltak, míg birtokba nem vették Jeruzsálemet. A templomot újra Istennek adták át, s pontosan a megszentségtelenítése napjától számított három évvel később felújították a mindennapi áldozatot.

A görög korszak még hátralévő részében a júdeai közösségben élők erőszakkal próbálták növelni területüket a régi határokig. Istentelenül használták fel újonnan felfedezett vitézségüket, hogy pogány embertársaikat kard élével kényszerítsék a megtérésre. Ennek ellenére továbbra is a görög politikai elmélet irányította a kisebb-nagyobb városokat.

Ez időben a főpapi tisztért versengők gyakran tisztességtelenek voltak. Ármánykodások, gyilkosságok és politikai fondorlatok szennyezték hivatalukat. Minél istentelenebb volt a szellem a zsidók között, annál népszerűbbekké váltak a görög sportok. Mennyire megdöbbentő volt látni, amint a fiatal papok elhanyagolták kötelességeiket, hogy részt vehessenek a versenyeken! A zsidó atléták még fájdalmas műtétnek is alávetették magukat, hogy „körülmetéletlenekké” váljanak, és így ne kerüljenek szégyenbe, ha meztelenül versenyeznek a pogányokkal. (Vö. 1Korinthus 7:18.)

Változások a vallásban

A fogság utáni kezdeti években a hűséges zsidók nem voltak hajlandók a Héber Iratokban feltárt igaz vallást elegyíteni a pogány eszmékkel és filozófiákkal. A perzsákkal való több mint 60 éves szoros kapcsolat után megírt Eszter könyvében semmi sem található a zoroasztrizmusból. Ezenkívül ennek a perzsa vallásnak semmilyen hatását sem láthatjuk Ezsdrás, Nehémiás vagy Malakiás bibliai könyvében, amelyeket mind a perzsa korszak kezdeti szakaszában írtak (i. e. 537—443).

A tudósok azonban úgy vélik, hogy a perzsa korszak utolsó felében sok zsidó kezdte elfogadni Ahuramazda, a fő perzsa istenség imádóinak egyes nézeteit. Ez a népszerű babonákból és az esszénusok hiedelmeiből tűnik ki. A héber köznyelv sakálokat, más sivatagi teremtményeket és éjszakai madarakat jelentő szavai a zsidók elméjében kezdtek párosulni a babiloni és perzsa néphagyomány gonosz szellemeivel és éjszakai szörnyeivel.

A zsidók kezdték más szemmel látni a pogány eszméket. Az ég, a pokol, a lélek, a Szó (Logosz) és a bölcsesség fogalmak mind kezdtek új értelmet kapni. S ha Isten oly távol van, hogy már nem beszél többé az emberekkel — ahogy ezt akkoriban tanították —, közvetítőkre van szüksége. A görögök daimonoknak hívták ezeket a közvetítő, védelmező szellemeket. Elfogadva az elméletet, hogy a daimonok (démonok) lehetnek jó és rossz szellemek egyaránt, a zsidók a démoni irányítás könnyű prédái lettek.

Építő változáson ment keresztül a helyi imádat. Hirtelen kezdtek megjelenni a zsinagógák, ahol a környékbeli zsidók gyülekezetei összejöttek vallásos oktatásra és istentiszteletekre. Hogy pontosan mikor, hol és hogyan kezdtek létrejönni a zsinagógák, nem tudni. Mivel a távoli országokban élő zsidóknak a vallásos szükségleteit elégítették ki, amikor azok nem tudtak elmenni a templomba, ezért általánosságban úgy vélik, a zsinagógákat a fogság, illetve a fogság utáni időkben alapították. Fontos megjegyeznünk, hogy Jézus és a tanítványai számára nagyszerű fórumoknak bizonyultak, ahol ’hirdetni tudták Isten hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívta el az embereket’ (1Péter 2:9).

A judaizmus különböző irányzatokat vett fel

Különböző irányzatok kezdtek felbukkanni i. e. a második században. Ezek nem voltak különálló vallásszervezetek. Inkább olyan zsidó papok, filozófusok és a politikai életben tevékenykedők kis társulásai voltak, akik szerették volna befolyásolni az embereket, és irányítani a nemzetet, mindezt a judaizmus leple alatt.

A politizáló szadduceusok főleg gazdag arisztokraták voltak, akik ismertek voltak ügyes diplomáciájukról, egészen a Hasmóneus felkelés, i. e. a második század közepe óta. A legtöbben papok voltak, de azért volt néhány üzletember és földbirtokos is köztük. Jézus megszületésének az idejére a legtöbb szadduceus jobban szerette Palesztina római uralmát, mivel azt gondolták, hogy sokkal szilárdabb, és valószínűleg fenn tudja tartani a status quót. (Vö. János 11:47, 48.) Egy kisebbség (Heródes-pártiak) úgy vélte, hogy a Heródes család uralma jobban megfelelne a nemzeti felfogásnak. Mindenesetre a szadduceusok nem szerették volna, hogy a nemzet zsidó fanatikusok kezébe kerüljön, illetve hogy a templomot a papokon kívül más irányítsa. A szadduceusok hite konzervatív volt, főleg Mózes írásainak saját értelmezésén alapult, s azt tükrözte vissza, hogy ellenségei a farizeusok hatalmas szektájának (Cselekedetek 23:6–8). A szadduceusok visszautasították a Héber Iratokban található próféciákat, mondván, hogy azok spekulációk. Azt tanították, hogy a Biblia történelmi, költői és példabeszédekből álló könyvei nem ihletettek, és lényegtelenek.

A farizeusok csoportja a görög korszakban jött létre, erőteljes reakcióként a zsidóellenes hellenizmusra. Jézus napjaiban már azonban merev, hagyományokhoz kötődő, paragrafusrágó, büszke, önelégült térítők és tanítók voltak, akik szerették volna a zsinagógákban elérhető oktatáson keresztül irányítani a népet. Többnyire a középosztályból származtak, és megvetették az egyszerű embereket. Jézus a legtöbb farizeust haszonleső, könyörtelen pénzszeretőnek tartotta, akikből áradt a képmutatás (Máté 23. fejezet). A saját értelmezésük fényében elfogadták az egész Héber Iratokat, de ugyanolyan, ha nem nagyobb jelentőséget tulajdonítottak szájhagyományaiknak. Azt mondták, hogy hagyományaik „a Törvényt körülövező védőfal”. Hagyományaik azonban egyáltalán nem alkottak körülövező védőfalat, hanem érvénytelenné tették Isten Szavát, és összezavarták a nyilvánosságot (Máté 23:2–4; Márk 7:1, 9–13).

Az esszénusok misztikusok voltak, akik kétségtelenül néhány elszigetelt közösségben éltek. Izráel igaz maradékának tartották magukat, tisztaságban várva, hogy a megígért Messiást fogadják. Az esszénusok jámbor aszkéták elmélkedő életét élték, és sok hitnézetük perzsa és görög elképzeléseket tükrözött vissza.

Különféle, vallás által motivált, fanatikus hazafi zelóták gyilkosok módjára ellenségnek tekintettek mindenkit, aki csak a független zsidó államiság útjában állt. A Hasmóneusokhoz hasonlították őket, és főleg idealista, kalandvágyó fiatalemberekre hatottak vonzerővel. Útonálló gyilkosoknak vagy szembeszálló verekedőknek tartották őket, s a gerillaharcosok taktikáját alkalmazták, ami miatt a vidéki utak és nyilvános terek veszélyessé váltak, és ez még fokozta az akkori idők feszültségeit.

Egyiptomban virágzott a görög filozófia az alexandriai zsidók között. Innen terjedt ki Palesztinára, és a diaszpóra széles körben szétszórt zsidóira. Azok a zsidó elméletgyártók, akik az apokrif iratokat és a pszeudoepigrafikus könyveket írták, Mózes írásait megbízhatatlan, unalmas allegóriáknak tartották.

Mire elérkezett a római kor, a hellenizáció végleg átalakította Palesztinát társadalmi, politikai és filozófiai téren. A zsidók Biblián alapuló vallását felváltotta a judaizmus — a babiloni, perzsa és görög eszmék keveréke, melyet az Írás szerinti igazság bizonyos része font körbe. Mindent egybevéve azonban a szadduceusok, farizeusok és esszénusok mindössze kevesebb mint 7 százalékát tették ki a nemzetnek. Ezeknek az ellentétes erőknek a forgatagában sodródott a zsidó nép tömege, az emberek „el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok” (Máté 9:36).

Ebbe a sötét világba érkezett Jézus Krisztus. Vigasztaló volt biztató meghívása: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Máté 11:28). Milyen felpezsdítő hallani, amint ezt mondja: „Én vagyok a világ világossága”! (János 8:12). S valóban gyönyörűségesen hangzott szívvidító ígérete: „a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (János 8:12).

[Kép a 26. oldalon]

Jézus rámutatott, hogy a zsidó vallásvezetők szellemi sötétségben vannak

[Kép a 28. oldalon]

Pénzérme IV. Antiokhosz (Epiphanész) képmásával

[Forrásjelzés]

Pictorial Archive (Near Eastern History) Est.