Véget ér valaha is a gyűlölet?

MÉG ha csupán néhány tv-híradót néztél is meg, akkor sem ismeretlen számodra a gyűlölet. Egyszóval a gyűlölet képezi alapját azoknak a vérfürdőknek, melyek úgy tűnik, majdnem mindennap vérnyomot hagynak maguk után a világon. Belfasttól Boszniáig, Jeruzsálemtől Johannesburgig szerencsétlen szemlélőket mészárolnak le.

Az áldozatok többnyire ismeretlenek támadóik számára. Egyedüli „bűnük”, hogy talán a „másik oldalhoz” tartoznak. Egy rettenetes adok-kapokban az ilyenfajta halálesetek valamilyen korábbi embertelenség megtorlása, vagy az „etnikai tisztogatás” egy formája lehetnek. Minden egyes erőszaksorozat arra szolgál, hogy gyűlöletet szítson az ellenséges csoportok között.

Úgy tűnik, hogy ezek a megdöbbentő gyűlölethullámok csak szaporodnak. Egymással rokonságban álló törzsek, rasszok és etnikai vagy vallásos csoportok közötti viszálykodások törnek ki. Véget lehet vetni valaha is a gyűlöletnek? E kérdés megválaszolásához meg kell értenünk a gyűlölet okait, mivel a gyűlölet nem veleszületett tulajdonságunk.

A gyűlölet magjainak elhintése

Zlata Filipovic, egy fiatal szarajevói (Bosznia) lány még nem tanult meg gyűlölni. Naplójába sokatmondóan ezt írja az etnikai erőszakról: „Szüntelenül azt kérdezem, hogy miért? Mi ennek az oka? Ki ezért a felelős? Ezeket kérdezem, de nem kapok rájuk választ . . . A barátnőim és barátaink között, valamint a családunkban vannak szerbek, horvátok és muszlimok . . . A jó emberekkel tartjuk a kapcsolatot, nem pedig a rosszakkal. A jók között pedig vannak szerbek, horvátok és muszlimok, ugyanúgy mint ahogyan vannak a rosszak között is.”

Ezzel szemben sok felnőtt másképp vélekedik. Úgy gondolják, bőven van okuk a gyűlöletre. Miért?

Igazságtalanság. Talán az igazságtalanság és az elnyomás fűti legfőképpen a gyűlöletet. Ahogyan azt a Biblia mondja: „az elnyomás megtébolyítja a bölcset” (Prédikátor 7:7, Izr. Magyar Irodalmi Társulat fordítása). Amikor az emberek áldozattá válnak vagy kegyetlenül bánnak velük, könnyen gyűlöletet táplálnak elnyomóik iránt. Még ha ésszerűtlen vagy „tébolyodott” is, a gyűlölet gyakran egy egész csoport ellen irányul.

Noha az igazságtalanság — akár valós, akár vélt — lehet a fő, ám nem az egyedüli oka a gyűlöletnek. Egy másik ok: az előítélet.

Előítélet. Az előítélet gyakran abból ered, hogy tudatlanság uralkodik egy bizonyos etnikumot vagy nemzeti csoportot illetően. Néhányan a szóbeszéd, hagyományos ellenségeskedés illetve egy vagy két személlyel történt rossz tapasztalat miatt tulajdoníthatnak kedvezőtlen tulajdonságokat egy egész rassznak vagy nemzetiségnek. Ha egyszer az előítélet gyökeret ereszt, ez elhomályosíthatja az emberek előtt az igazságot. „Azért gyűlölünk néhány személyt, mert nem ismerjük; és nem is fogjuk megismerni őket, mert gyűlöljük őket” — jegyezte meg Charles Caleb Colton, angol író.

Másrészről pedig politikusok és történészek szándékosan előmozdíthatják az előítéletet a politikai vagy nacionalista célkitűzések miatt. Erre az egyik legnagyobb példa Hitler volt. Georg, a Hitler-Jugend szervezetének egykori tagja ezt mondja: „A náci propaganda először azt tanította nekünk, hogy gyűlöljük a zsidókat, később az oroszokat, majd pedig a »Birodalom minden ellenségét«. Mint tizenéves, elhittem, amit mondtak nekem. Később rájöttem, hogy félrevezettek.” Mint ahogyan a náci Németországban és máshol is történt, a faji vagy etnikai előítéletet a nacionalizmus felé fordulással indokolják, mely a gyűlöletnek egy másik forrása.

Nacionalizmus, törzsi patriotizmus és rasszizmus. Peter Gay történész az első világháború kitörésekor történt eseményeket a következőképpen írja le a The Cultivation of Hatred című könyvében: „Az egymásnak ellentmondó lojális érzületek háborújában a nacionalizmus minden egyéb lojális érzületen felülkerekedett. A hazaszeretet és a haza ellenségeinek gyűlölése bizonyult a legdöntőbb olyan tényezőnek, amely az ésszerűség köntösébe burkolózva szolgált alapul ahhoz az agresszióhoz, melyet a messzi jövőre is kiható XIX. század produkált.” A német nacionalista érzés népszerűvé tett egy harci éneket, mely a „Gyűlölet himnuszaként” vált ismertté. Gay elmagyarázza, hogy Angliában és Franciaországban azok, akik gyűlöletet szítottak, történeteket agyaltak ki arról, hogy a német katonák megerőszakolják az asszonyokat és meggyilkolják a csecsemőket. Egy angol katona, Siegfried Sassoon így írja le a brit háborús propaganda lényegét: „Úgy tűnik, az ember azért lett megteremtve, hogy kioltsa a németek életét.”

Ugyanúgy, mint ahogyan a nacionalizmus is, egy etnikai csoport vagy rassz túlságos felmagasztalása más etnikai csoportok vagy rasszok gyűlölésére ösztönözhet. Sok afrikai országban a törzsi patriotizmus továbbra is erőszakot lobbant lángra, miközben a rasszizmus még mindig csapással sújtja Nyugat-Európát és Észak-Amerikát. Egy további egyenetlenséget okozó tényező, amely talán összeforr a nacionalizmussal: a vallás.

Vallás. A világ leginkább meggyökeresedett viszályai közül soknak erősen vallásos színezete van. Észak-Írországban, Közel-Keleten és másutt is azért gyűlölik az embereket, mert a vallásukat gyakorolják. Több mint két évszázaddal ezelőtt egy angol író, Jonathan Swift ezt figyelte meg: „Éppen elég vallásunk van ahhoz, hogy gyűlöletet váltson ki bennünk, de nem elég ahhoz, hogy egymás iránti szeretetre késztessen minket.”

Hitler 1933-ban ezt közölte Osnabrück püspökével: „Ami a zsidókat illeti, én csupán ugyanazt a politikát folytatom velük szemben, mint amit a katolikus egyház már 1500 éve alkalmaz.” Gyűlöletes pogromjait a legtöbb német egyházvezető sohasem ítélte el. Paul Johnson az A History of Christianity című könyvében megjegyezte, hogy „az egyház kiközösítette azokat a katolikusokat, akik azt az óhajukat fejezték ki a végrendeletükben, hogy hamvasszák el őket . . . azonban nem tiltotta meg, hogy koncentrációs vagy haláltáborokban dolgozzanak”.

Néhány vallásvezető túlment azon, hogy elnézze a gyűlöletet — még meg is szentelte azt. 1936-ban a spanyol polgárháború kitörésekor XI. Pius pápa elítélte a köztársasági erőket, akik „igazán sátáni gyűlölettel voltak Isten iránt” — még akkor is, ha katolikus papok is voltak a köztársasági oldalon. A polgárháború alatt Spanyolország érseke, Gomá bíboros is hasonlóképpen azt állította, hogy a „rend helyreállítása lehetetlen fegyveres harc nélkül”.

A vallásos gyűlölet az enyhülés semmi jelét sem mutatja. A Human Rights Without Frontiers című folyóirat 1992-ben kifogásolta az ortodox egyház tisztviselőinek azon eljárását, hogy Jehova Tanúi ellen gyűlöletet szítottak. Sok példa között megemlítette azt az esetet is, amikor egy ortodox pap vádat emelt két 14 éves Tanú ellen. Mi volt a vád? Azzal vádolta őket, hogy „megpróbálják őt arra bírni, hogy változtassa meg a vallását”.

A gyűlölet következményei

A gyűlölet magjait világszerte elhintik, és igazságtalansággal, előítélettel, nacionalizmussal, valamint vallással öntözik. Ennek harag, agresszió, háború és pusztítás az elkerülhetetlen gyümölcse. A Bibliának az 1János 3:15-ben lefektetett kijelentése segít meglátnunk ennek komolyságát: „A ki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az.” Minden bizonnyal ott, ahol a gyűlölet növekszik, a béke — ha egyáltalán még létezik — meglehetősen bizonytalan.

A Nobel-díjas író, Elie Wiesel, aki túlélte a holocaustot, ezt írja: „Aki életben maradt, annak az a kötelessége, hogy tanúskodjon a történtekről . . . Figyelmeztetned kell az embereket, hogy az ilyen dolgok megtörténhetnek, hogy a gonosz elszabadulhat. Fajgyűlölet, erőszak, bálványimádás — ezek még mindig virágzanak.” A XX. század történelme bizonyítékot szolgáltat arra vonatkozóan, hogy a gyűlölet nem olyan mint a tűz, amely magától kialszik.

Kiirtják valaha is gyökerestől az emberek szívéből a gyűlöletet? A gyűlölet mindig csak romboló hatású lehet, vagy van pozitív oldala is? Lássuk.