A nyugalomba vonulás szóba se jöhet nálunk!
„A NYUGALOMBA VONULÁS SZÓBA SE JÖHET NÁLUNK” — ezt az üzenetet közvetíti feléd egy szokatlan otthon Tokióban, Japánban, ha meglátogatod. Egy 22 férfiból és nőből álló család lakja, akiknek 70 év az átlagéletkora. Nem vérségi rokonság köti össze őket, hanem közös szívügyük — a misszionáriusi szolgálat. Mindent összevéve 1026 esztendeje végzik állhatatosan a teljes idejű prédikálómunkát! A három legidősebb tag 1910-ben született. Heten a családból még tizenévesek voltak, amikor elkezdték teljes idejű szolgálatukat. Kilencen átélték, amint a II. világháborút követő, korai szakaszától fogva egyre nagyobb léptekkel haladt előre Japánban a Királyság-prédikáló munka (Ésaiás 60:22).
De e hatszintes épület, amely korábban a Watch Tower egyik fiókhivatala volt, a buzdítás helye, s főleg az itt élő misszionáriusok szellemének, uralkodó beállítottságának köszönhetően. Legtöbbjüket korlátozzák ugyan a korral és a gyenge egészségi állapottal járó fizikai tényezők, de e szellemi harcosok egyike sem hajlandó leállni. A japán Tanúk teljesen felújították számukra az épületet, kialakítottak egy alagsori Királyság-termet, és gondoskodtak személyfelvonóról.
Ami boldoggá teszi őket
Mivel oly sok évet töltöttek el kijelölt területükön, e misszionáriusok úgy érzik, ez az otthonuk. „Amikor a múlt nyáron visszamentem Ausztráliába, a kerületkongresszusra — mondja a család egyik legidősebb tagja —, két hét után szerettem volna hazajönni!” Szeretik azokat, akiket szolgálnak, és mélységes vonzalmat fejlesztettek ki irántuk. Mindegyik misszionárius becsben tartja az olyan leveleket és telefonhívásokat, amelyek a régi napok tevékenységeit idézik fel.
Ez az eredménye egy szorgalmas szolgálatnak. Jehova iránti szeretetüktől indíttatva a misszionáriusok a sürgősség szellemével prédikálták Isten Szavát különféle körülmények között. (Vö. 2Timótheus 4:2.) „Arra képeztük ki magunkat, hogy Jehova szolgálata már önmagában véve is örömmel hasson át — mondja Vera MacKay, aki 37 évet szolgált eddig Japánban. — Még ha senki nem jön is az ajtóhoz, mi akkor is ott vagyunk, hogy tanúskodjunk Jehováról.”
E misszionáriusok közül tizenketten soha nem kötöttek házasságot, de boldogok, hogy figyelemelvonás nélkül tudják szolgálni az Urat (1Korinthus 7:35). Közéjük tartozik Gladys Gregory, aki 43 éven át szolgált misszionáriusként. Így beszél erről: „Hogy szabadabb legyek Jehova szolgálatára, belefogtam az úttörőmunkába, később a Gileádra [Őrtorony Gileád Biblia Iskolára] mentem, majd elkezdtem a misszionáriusi munkát. Anélkül, hogy fogadalmat tettem volna az egyedüllétre, hajadon maradtam, és számos testvérhez hasonlóan soha nem bántam ezt meg.”
Készség az alkalmazkodásra
Bár egyes emberek merevvé válnak a kor előrehaladtával, a misszionáriusok készek voltak alkalmazkodni. Lois Dyer, Molly Heron, valamint Lena és Margrit Winteler egy kisebb misszionáriusotthonban élt Tokió egyik lakónegyedében. Több mint 20 évig laktak ott, és megszerették a helybelieket. A Winteler nővérek 40, Molly és Lois pedig 74 személyt látogatott a folyóiratkörútján. Ekkor a Társulat megkérte őket, hogy költözzenek át a Tokió szívében lévő hatszintes misszionáriusotthonba. „Először csüggedt és boldogtalan voltam” — vallja be Lena. De mint mindig, úgy most is alkalmazkodtak új megbízatásukhoz. Hogyan éreznek most? „Nagyon boldogok vagyunk — feleli Lena. — Most két Bétel-testvér van itt, hogy főzzön ránk, és takarítsa az otthont. Nagyszerű gondoskodásban részesülünk.” Mindannyian osztják Lois véleményét: „Jehova szervezetének irántunk tanúsított szerető törődése segít nekünk állhatatosnak lenni.”
Norrine Thompson is alkalmazkodott az új körülményekhez. „15 éven át megvolt az a kiváltságom — mondja —, hogy [új-zélandi születésű] férjem mellett lehettem a kerületmunkában, amikor még csupán egy kerületet alkotott egész Japán.” Férje egészsége azonban megromlott, és Norrine-nak élete legnagyobb megpróbáltatásán kellett túltennie magát 18 évvel ezelőtt, amikor is meghalt a hitvestársa. „Abban az időben — emlékezik — az imádkozással és a lankadatlan szolgálattal karöltve az a szeretet tett képessé a misszionáriusi munka folytatására, amelyet Japán minden részén kinyilvánítottak a testvérek.”
Kitartani az egészségi gondok közepette
„Legtöbbjüknek van valamilyen egészségi gondja, de vidámak, és a szolgálat utáni vágyuk kiváló tulajdonság” — állapítja meg Albert Pastor, a misszionáriusotthon felvigyázója. A misszionáriusokról való gondoskodás végett egy doktor és a felesége, aki ápolónő, megbízatásul kapta, hogy segítsen az otthonban.
Egy nap, úgy három évvel ezelőtt, Elsie Tanigawa, aki a 11. osztályt végezte el a Gileád Iskolán, hirtelen megvakult a bal szemére. Négy hónappal később jobb szemét is betegség sújtotta. „Időnként valóban elcsüggedek egy kicsit amiatt, hogy már nem tudok úgy szolgálni, mint egykor. De élvezve a Társulat minden kedves gondoskodását, valamint a társam és mások szerető segítségét, továbbra is örömömet lelem Jehova szolgálatában” — mondja Elsie.
Shinichi Tohara és felesége, Masako, akik osztálytársai voltak Elsie-nek a Gileádon, sok megpróbáltatással néztek szembe egészségüket illetően az elmúlt egynéhány évben. Shinichi számára, aki ügyes szónok, nagy kihívást jelent, hogy nem látja már feljegyzéseit gyengülő látása miatt. Noha az utóbbi években kisebb-nagyobb műtéteken esett át, csillog a szeme, midőn egy 90 éves bibliatanulmányozóról beszél, akinek segítséget nyújt jelenleg.
Bár „tövis” van testükben, ezek a misszionáriusok úgy tekintik gyengeségeiket, mint Pál apostol, aki kijelentette: „a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (2Korinthus 12:7–10). És valóban erősek ők! Mindennap időben kelnek, hogy ott legyenek a hét órai reggeli imádaton. Reggeli után, akiknek megvan hozzá fizikai erőnlétük, kimennek a kora reggeli szántóföldi szolgálatba.
Richard és Myrtle Shiroma azok közé tartozik, akik rendszeresen kimennek a szolgálatba. Myrtle-t az 1978-ban kezdődött agyér-elmeszesedéséből következően szélhűdések érték, de 1987 novemberéig társa volt férjének az utazómunkában. Most Richard, aki maga is 70 éves, segít Myrtle-nek mindent megcsinálni. Reggel ötkor felkel, kisegíti feleségét az ágyból, megfürdeti, felöltözteti, kozmetikai szereket tesz arcára, és enni ad neki kanállal. Aztán kiviszi a tolókocsijába, hogy részt vegyenek a szántóföldi szolgálatban, amit minden reggel megtesznek, mégpedig úgy, hogy körülbelül egy órát járnak házról házra, majd buszmegállókban tanúskodnak. Myrtle nem tud már beszélni, de utolsó szavai, amelyeket kiejtett még, a Dendo, dendo voltak, ami japánul annyit jelent, hogy „Prédikálni, prédikálni”.
Leányuk, Sandra Sumida beköltözött a misszionáriusotthonba, hogy segítségükre legyen. Sandra nemrég vesztette el drága férjét, aki szívrohamban halt meg. Értékeli a Watch Tower Society-nak azt a kedves elrendezését, hogy visszarendelte őt Japánba Guamról, ahol misszionáriusként szolgált a férjével. „Mindig úgy éreztem, nincs nagy részem a szüleim segítésében, mert Guamon vagyok — mondja. — A húgom, Joanne gondjukat viselte ebben az otthonban. Így, amikor lehetőség nyílt erre, jó érzés töltött el. Érezni, hogy szükség van rám itt — ez az én gyógykezelésem, amióta elragadta férjemet a hirtelen halál.”
Még most sincs megállás
Bár a misszionáriusok megérzik az öregkor hatásait, nem hajlandók feladni misszionáriusi szellemüket (Zsoltárok 90:10; Róma 5:12). Jerry és Yoshi Toma, akik az első olyan Gileád-végzősök között voltak, akiknek Japánba szólt küldetésük, még mindig kimennek az üzleti negyedet felölelő területre, a Shibuya nevű belvárosba. „Amikor megérkeztünk a kétszintes épületbe, amely ezen a helyen állt 1949-ben, fedezékről fedezékre jártunk. Tokióból azóta többmilliós nagyváros lett. Megöregedtünk, és már nem tudunk annyit tenni, mint régen. De a prédikálásból hazatérve annyira frissnek érezzük magunkat” — mondja Yoshi.
Lillian Samson 40 éve misszionárius Japánban, és nagyon élvezi szolgálatát. „Jelenleg egy 80 éves asszonynak segítek, aki a társammal, Adeline Nakóval tanult, aki most ismét Hawaiin van, mert gondot visel beteg anyjára. Az asszony Királyság-hírnökké vált nemrég, miután megoldotta az ősök imádatával kapcsolatos problémáját. Elment a templomba, és megmondta a pap feleségének: »Keresztény hitre tértem!«” Ilyen örömöket tapasztalva életében, Lillian soha nem sírta vissza azt a napot, amikor 19 évesen feladta világi munkáját, és úttörőként kezdett szolgálni.
Ruth Ulrich és Martha Hess, akik több mint 45 éve misszionáriustársak, ebből a misszionáriusotthonból kiindulva munkálkodnak már 35 éve. Igen ismertté váltak a területen. Egyszer egy körzetfelvigyázó megkérdezte Marthától: „Kölcsönvehetném az arcodat, hogy ajtóról ajtóra menjünk?” Az emberek ismerték Martha arcát, és nyújtották kezüket a folyóiratokért, míg a körzetfelvigyázó nehezen tudott beszélgetéseket kezdeményezni.
Ruth folyóiratkörútján van egy asszony, aki nem tud olvasni bizonyos egészségi gondok miatt. Ennek ellenére az asszony továbbra is kézhez kapja a folyóiratokat, sőt Az emberiség Isten keresése című, keményfedelű könyvet is elfogadta. Ruth azon tűnődött, vigye-e továbbra is a folyóiratokat, hiszen a jelek szerint senki nem olvasta az irodalmat. Egy nap aztán az asszony férje odament Ruth-hoz a Keresés könyvvel, ezt mondván: „Ez egy csodálatos könyv! Már kétszer kiolvastam.” Ruth bibliatanulmányozást vezetett be nála és feleségénél.
Ez a misszionáriusotthon maga is vonzza az érdeklődőket. Egyik este egy fiatalember jött az otthonba, s így szólt: „Úgy értesültem, ha idejövök, segítséget kaphatok a Biblia megismeréséhez.” Bibliatanulmányozás kezdődött vele. Kínai étteremben dolgozó szakácsként munkatársa volt egy hosszú évek óta kiközösített asszonynak. A folyóiratok, amelyek akkor lettek elhelyezve, amikor egy hírnök ellátogatott az étterembe, a konyhába kerültek. Tetszettek a fiatal szakácsnak, és kérdéseket kezdett feltenni a korábbi Tanúnak. Mivel az asszony képtelen volt választ adni rájuk, azt mondta neki, látogasson el a misszionáriusotthonba. A fiatalember ma már kisegítőszolgaként és úttörőként szolgál. Idővel a kiközösített asszonyt visszafogadták, s végül maga is általános úttörő lett.
Az otthonban valamennyi misszionárius értékeli, amit értük tett Jehova. Ausztráliából, az Egyesült Államokból, Hawaiiról, Kanadából és Svájcból jöttek, s 11-en a Gileád misszionáriusi iskola 11. vagy korábbi osztályaiból kerültek ide. Látták a Királyság-munka előrehaladását Japánban, és osztoznak Dávid király érzéseiben, aki kijelentette: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé” (Zsoltárok 37:25). Értékelve Isten szerető törődését, ezeknek a misszionáriusoknak eltökélt szándékuk, hogy nem vonulnak nyugalomba, hanem tovább szolgálják Jehovát.