Példát állítottak fel számunkra

CRAIG ZANKER ELMONDÁSA ALAPJÁN

Feleségemmel, Gayle-lel nyolc éven át voltunk úttörők, Jehova Tanúi teljes idejű szolgái. Az utolsó hat évet Ausztrália távoli, elhagyatott vidékein töltöttük, bennszülöttek között. Mi csupán azt a nagyszerű példát követjük, amelyet szüleim és nagyszüleim állítottak fel számunkra.

HADD beszéljek most elsősorban a nagyszüleimről. Kedvesen mindig Opának és Omának szólítottuk őket, ami hollandul nagypapát és nagymamát jelent. Nagypapám, Charles Harris még mindig buzgón szolgál Melbourne-ben, ahol közel 50 éve él.

Bibliai igazságok megismerése

Opa egy kisvárosban született Tasmaniában, Ausztrália szigetállamában. 1924-ben, 14 éves korában az édesapja matrózládát vett egy kiárusításon. Valódi kincsesládának bizonyult — szellemi értelemben véve —, ugyanis egy könyvsorozat volt benne, amelyet a Watch Tower Bible and Tract Society első elnöke, Charles Taze Russell írt.

Opa édesapja szemmel láthatólag nem mutatott különösebb érdeklődést a könyvek iránt, Opa viszont elkezdte olvasni őket, és rögtön felismerte, hogy létfontosságú bibliai igazságokat tartalmaznak. Így hát nekifogott, hogy felkutassa a Nemzetközi Bibliakutatókat, akik akkor a könyv kiadóit képviselték, és ma Jehova Tanúiként ismeretesek. Szeretett volna beszélni velük, hogy további magyarázatot kapjon a bibliai igazságokról, amelyekkel ismerkedett.

Sok kérdezősködés után három idős asszonyra talált, akik mások tanításával foglalatoskodtak. Rendkívüli hatással voltak az ifjú Charles-ra. Végül 1930-ban átadta magát Jehova Istennek és megkeresztelkedett vízben. Kilépett hentes állásából, és északra utazott Sydney-be, hogy elfogadja teljes idejű evangéliumhirdetői megbízatását.

Úttörőszolgálat Ausztráliában

Az elkövetkező néhány évben Charles prédikálóterületéhez tartozott a sydneyi Bondi tengerparti külvárosa, valamint vidéki területek Új-Dél-Wales államban. Ezután több ezer kilométerrel távolabbra, a kontinens másik végére kapta megbízatását, a nyugat-ausztráliai Perthbe. Hat hónapon át Perth üzleti negyedében tanúskodott, majd ezután két másik úttörővel együtt nagy kiterjedésű, ritkán lakott területekre kapta megbízatását, Ausztrália északnyugati részén.

Ennek a háromfős csapatnak — Arthur Willisnek, George Rollstennek és Charlesnak — a prédikálásra szóló megbízatási területe négyszer akkora volt, mint Olaszország! Gyéren lakták ezt a területet, a vidék sivár volt, a forróság pedig nagy. Időnként több mint 500 kilométert kellett utazniuk egyik tanyától a másikig, amelyek szarvasmarhatelepekként ismertek. Még az 1930-as évek viszonyaihoz képest is ütött-kopott járművet használtak, de erős volt a hitük és nagyon elszántak voltak.

A keskeny, gödrös földutakat össze-vissza szabdalták a tevenyomok, a (bikapornak nevezett) finom por pedig itt is, ott is veszélyes farönköket rejtett maga alatt. Nem csoda, ha az autó rugózata gyakran eltörött. A hátsótengely két alkalommal is eltörött, a gumik pedig többször széthasadtak. Az úttörők gyakran készítettek belső foltot régi gumiköpenyekből, és lencsefejű csavarokkal, valamint anyacsavarokkal tűzték őket a megmaradt gumi belső részéhez, hogy folytatni tudják útjukat.

Még csak ifjú legényke voltam, amikor megkérdeztem Opát, mi buzdította őket a további kitartásra ilyen nehéz körülmények között. Elmagyarázta, hogy elszigeteltségük ellenére nagyon közel álltak Jehovához. Elmondta, hogy szellemileg áldásossá vált, ami néha fizikailag nehéz volt.

Mindenféle felsőbbségérzet vagy önelégültség nélkül Opa megdöbbenését fejezte ki, mivel sok emberről tűnik úgy, hogy túl nagy hangsúlyt fektet az anyagi javak felhalmozására. „Az élet annál jobb, minél kisebb a batyunk — emlékeztetett. — Ha Jézus kész volt a szabad ég alatt aludni, amikor a szükség úgy kívánta, akkor mi boldogok lehetünk, hogy ugyanezt tehetjük, ha a megbízatásunk megkívánja.” (Máté 8:19, 20.) Társaival együtt valóban meg is tette.

Meghívás külföldi szántóföldre

Opa 1935-ben új prédikálási megbízatást kapott — a dél-csendes-óceáni szigeteken élőknek kellett tanúskodnia. Hatfős legénységgel elhajózott a Watch Tower Society 16 méter hosszú Lightbearer nevű vitorláshajóján.

Egyszer, mikor a Korall-tengeren voltak Ausztráliától északra, a Lightbearer segédmotorja leállt. Semmiféle szél nem fújt, így több kilométerre a szárazföldtől kellett vesztegelniük. Bár megvolt a veszélye, hogy hajótörést szenvedhetnek a Nagy-korallzátonynál, Opára mégis nagy hatást tett a tökéletes nyugalom. „A tenger tükörsima volt — írta naplójában. — Sosem felejtem el amint a nap minden este nyugovóra tért ezen a nyugodt tengeren. Olyan gyönyörű volt a látvány, hogy örökre megmarad emlékeimben.”

Örömükre, mielőtt a zátonyra futottak volna, a szél újra feltámadt, és a vitorlák segítségével biztonságban Port Moresbybe, Pápua Új-Guineába hajóztak, ahol megjavíttatták a motort. Port Moresbyből a Csütörtök-szigetre hajóztak, majd onnan Jávára, Indonézia egyik hatalmas szigetére. Opa mélységesen megszerette ezt az országot, amelyet „az Egyenlítő mentén felfűzött gyöngynyakékként” írnak le. Indonézia abban az időben holland gyarmat volt, így nagyapa megtanulta a holland és az indonéz nyelvet is. A prédikálása során azonban ötféle nyelvű irodalmat kínált fel: holland, indonéz, kínai, angol és arab irodalmat.

Opa nagyon sikeres volt a bibliai irodalmak elhelyezésében. Egyszer egy holland tiszt, aki közelebbről vizsgálta a prédikálómunkánkat, behívatta Clem Deschampot, akinek a gondjaira bízták a Watch Tower raktárát Batáviában (ma Jakarta). „Hány emberük munkálkodik lent Kelet-Jáván?” — érdeklődött a tiszt.

„Csak egy” — válaszolta Deschamp testvér.

„Most azt várja, hogy ezt elhiggyem? — kiabálta a tiszt. — Biztosan egy egész sereg munkásuk van ott a mindenfelé elterjesztett irodalmuk mennyiségéből ítélve!”

Opa úgy érzi, ez volt életében az egyik leginkább megelégedésére szolgáló dicséret. De nyilvánvalóan meg is érdemelte, hiszen nem volt szokatlan tőle, ha havonta 1500—3000 irodalmat helyezett el.

Házasság, betiltás, háború

Opa 1938 decemberében feleségül vett egy fiatal indonéz asszonyt, Wilhelminát, aki az én nagymamám lett. Oma, vagy nagymama, kedves, gyengéd, iparkodó és halk szavú asszony volt. Ezt azért is tudom, mert gyermekkoromban ő volt a legközelebbi barátom.

Házasságuk után Opa és Oma együtt folytatták úttörőszolgálatukat. Addigra a Lightbearer legénysége vagy szétszóródott a világ más részein, vagy hazatért. Opa azonban Indonéziát tette otthonává, és elhatározta, hogy marad.

A második világháború közeledtével az Indonézia felett uralkodó, és a papság befolyása alatt álló holland kormány kezdte korlátozni Jehova Tanúi tevékenységét, végül pedig betiltotta munkánkat. Így tehát nehezen ment a prédikálás, csak a Bibliát használhatták. Majdnem minden városban, amelyben Opa és Oma látogatást tett, tisztviselők elé hurcolták és kihallgatták őket. Úgy bántak velük, mint a bűnözőkkel. Nem sokkal a betiltás kezdete után, Oma sógorát bebörtönözték keresztényi semleges állásfoglalása miatt. Egy ottani holland börtönben halt meg.

Opa és Oma egy teherautón éltek, amelyet átalakítottak lakókocsinak. Lakókocsival utaztak, és Jáván mindenfelé prédikáltak. 1940-ben, amikor japán katonai invázió fenyegetett, egy leánnyal áldotta meg őket Isten, aki az édesanyám lett. Victorynak (Győzelemnek) nevezték el a csecsemőt, az egyik előadás címe után, amelyet két évvel azelőtt tartott a Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnöke, J. F. Rutherford. Tovább folytatták az úttörőszolgálatot még a csecsemő születése idején is.

Az 1942-es év kezdetén Opa, Oma és Victory éppen hazatérőben voltak Borneóról egy holland teherszállító hajón, amikor egy japán torpedóromboló hangos ágyúdöreje hallatszott. Minden világítás kialudt, az emberek sikoltoztak. Így érkezett el a háború családom életébe. Bár biztonságban visszatértek és kikötöttek, alig néhány nappal később a japánok elözönlötték Jávát, és az egyik holland tiszt feltárta a japán katonák előtt Opa és Oma hollétét.

Amikor a japánok rájuk találtak, megfosztották őket mindenüktől, még a kis Victory játékait is elvették, és két különböző koncentrációs táborba vitték őket. Megengedték, hogy Victory Omával maradjon, Opa pedig az elkövetkező három és fél évben nem látta őket.

Élet a koncentrációs táborokban

Internálása idején Opát városról városra szállították — Surabayáról Ngawira, onnan Bandungra, majd végül Tjimahiba. Ezekkel az állandó költöztetésekkel a szervezett szökési terveket igyekezték megakadályozni. A rabok többnyire hollandok voltak, de volt köztük néhány angol és ausztrál is. A táborokban töltött idő alatt Opa kitanulta a borbély szakmát, amely mesterséget néha még ma is végzi. Az egyetlen vallásos könyv, amelyet magánál tarthatott, a Biblia volt — a King James Version fordítású Bibliája.

Időközben Omát és Victoryt szintén táborról táborra hurcolták. Ezekben a táborokban a nőket felszólította a tábor parancsnoka, hogy „társadalmi munkát” kell végezniük kint. Bizonyos okokból azonban Omát sosem választották ki erre. Később megtudta, hogy a nőket azért vitték ki, hogy prostituáltként szolgáljanak a japán katonáknak.

Mivel a japán katonák nem kedvelték a lánygyermekeket, Oma mindig fiúnak öltöztette Victoryt és a haját rövidre vágta. A Victory név sok bajt okozott, amikor a tábor parancsnoka meg akarta tudni, mit jelent a név — a japán császári hadsereg, vagy az amerikaiak győzelmét.

„Isten Királyságának győzelmét minden földi kormányzat felett!” — válaszolta nagymamám büszkén.

Büntetésképpen, mert nem volt hajlandó azt mondani, hogy „a japán császári hadsereg győzelmét” jelenti, Omát ötéves lányával együtt arra kényszerítették, hogy nyolc órán keresztül álljanak vigyázzban a forró trópusi napsütésben. Nem volt árnyék, nem volt víz, nem lehetett leülni, nem lehetett meggörnyedni. Jehova segítségével azonban túlélték ezt az iszonyatos megpróbáltatást.

Egy évvel internálása után a tábor parancsnoka azt mondta Omának, hogy a férje meghalt! Oma szomorúan, tönkrement bőröndjének mélyére tette Opa fényképét, ám fájdalma ellenére továbbra is kitartott.

Kemény volt a börtöntábor élete. Napi fejadagként egy csésze tápiókát kaptak reggelire, 190 gramm szágóból készült kenyeret ebédre, vacsorára pedig egy csésze főtt rizst víz ízű zöldséglevesben. A csekély adag miatt általános volt a rosszul tápláltság; naponta szedte a vérhas az áldozatait.

Opa internálása során pellagrában és táplálkozási ödémában (éhezésből adódó betegség) szenvedett. Oma ugyancsak majdnem meghalt, mivel gyakran odaadta Victorynak az ennivalóját, hogy megmentse a kislányt az éhhaláltól. Állandóan kegyetlenség és éhezés kísérte őket. Csakis úgy tudtak életben maradni, hogy közel maradtak Istenükhöz, Jehovához.

Jól emlékszem Opa egyik kedvenc mondására: „Az a szabadság, ha összhangban élünk az Isteni Lénnyel, Jehovával.” Opa tehát valódi értelemben szabadnak érezte magát, még a kemény börtönélet elviselésekor is. Jehova iránt érzett szeretetük minden bizonnyal segített neki és Omának, hogy ’mindent eltűrjenek’. (1Korinthus 13:7.) Istennel ezt a szoros kapcsolatot igyekszünk Gayle-lel mi is ma megtartani.

Szabadság és emlékezetes újratalálkozás

A második világháború végül 1945-ben véget ért. Nem sokkal azután, hogy Japán megadta magát, Opát elszállították. Miközben Jakartából Bandung felé haladtak, a vonatot indonéz katonák állították meg. Bár a japánok elleni ellenségeskedés megszűnt, az indonézek a hollandoktól való függetlenség megszerzéséért harcoltak. Opa annyira meglepődött, amiért hirtelen leszállították a vonatról, hogy elfelejtett angolul beszélni, és ehelyett hollandul kezdett el beszélni. Az indonézek előtt a holland az ellenség nyelve volt, az ellenséget pedig meg kellett ölni.

Hála érte, mialatt a katonák megmotozták Opát, megtalálták ausztrál jogosítványát, amelyről teljesen megfeledkezett. Nagy örömére az indonézek nem álltak háborúban Ausztráliával. Opa mind a mai napig isteni közbelépésnek tartja, hogy rátaláltak az ausztrál állampolgárságát igazoló jogosítványára, ugyanis éppen ennél az állomásnál ugyanazok a csapatok csupán néhány órával később 12, vonaton utazó holland férfit öltek meg.

Nem sokkal ez után az incidens után Oma és Victory várták, hogy elszállítsa őket valaki a háború sújtotta területről. A katonákat és civileket szállító teherautók végtelen sokasága haladt el, miközben az út mellett ültek. Hirtelen minden különösebb ok nélkül a sor megakadt. Oma történetesen gyorsan bepillantott a legközelebbi teherautó nyitott hátuljába, és döbbenten látta, hogy egy csonttá soványodott ember ül ott, akit azonnal felismert. A férje volt! Nem lehet szavakkal kifejezni milyen érzések szabadultak fel, amikor újra találkoztak.

Újra Ausztráliában

Amikor nagyapám 1946-ban családjával együtt visszatért Ausztráliába, miután 11 évet élt Indonéziában, nem volt könnyű az életük. Háborús menekültekként tértek vissza, nyomorultan, rosszul tápláltan és sok helyi lakos gyanakodva fogadta őket. Omának és Victorynak az ázsiai bevándorlók ellen irányuló faji előítéletet kellett elviselnie. Opának keményen és sok-sok órán át kellett dolgoznia, hogy eltartsa családját és otthont biztosítson nekik. Mindezen viszontagságok ellenére kitartottak és túlélték a nehézségeket, sértetlen szellemiséggel.

Ma, több mint 48 évvel később Opa Melbourne-ben él, ahol még mindig részt vesz a házról-házra végzett szolgálatban. Látta, amint Victory és gyermekei elfogadták az igazságot, átadták életüket Jehovának és mindannyian sorjában belépnek a teljes idejű úttörőszolgálatba.

Des Zanker — aki az édesapám lett — és Victory az 1950-es évek elején keresztelkedtek meg, majd Des az ausztrál Bétel-család tagja lett 1958-ban. Miután feleségül vette Victoryt, aki akkor különleges úttörőként szolgált, együtt végezték az úttörőmunkát egy ideig, majd meghívták őket az utazószolgálatra. Ekkor érkeztem meg én. Abba kellett hagyniuk az utazómunkát, hogy fel tudjanak nevelni. Apa ennek ellenére, 27 év után még mindig úttörő.

Oma 1990 elején halt meg békében, otthon, ugyanabban a házban, ahol édesanyám felnőtt. Én is ebben a melbourne-i házban nőttem fel, akárcsak öcsém és húgom. Igazi áldásnak bizonyult a családunk számára, hogy együtt éltünk abban a házban. Néha ugyan szorosan voltunk, de nem emlékszem, hogy ez bármikor aggodalomra is adott volna okot. Feleségem, Gayle is megtalálta itt a helyét még házasságunk első négy éve alatt, és szeretett itt lakni. Mikor végül új megbízatásunk területére mentünk, sírtam. Ebben a házban olyan sok támogatást és szeretetet kaptam.

Most mégis bőséges örömre van okunk Gayle-lel, mivel ugyanazt tehetjük, amit szüleim és az ő szüleik tettek még őelőttük. Amikor elhagytuk otthonunkat, elmenetelünk okában találtunk vigaszra, vagyis hogy Jehova akaratát tegyük a teljes idejű szolgálatban. Fáradságos munkával igyekszünk követni hűséges őseink példáját, akik ugyanígy vigaszra leltek, amikor nehéz megbízatásukban dolgoztak, amikor túl nagy szegénységben éltek, sőt, amikor éveken keresztül a japán koncentrációs táborok fogságában voltak. (2Korinthus 1:3, 4.)

Opa mindig megnyugvásra lelt Dávid király Jehovához intézett ihletett szavaiban: „szerető-kedvességed jobb az életnél.” (Zsoltárok 63:3, NW.) Nagyapám erős vágya volt egész életében, hogy örökre élvezhesse ezt a szerető-kedvességet. Családjából mindenkinek az a vágya, hogy vele együtt osztozzanak benne.

[Kép a 21. oldalon]

Oma és Opa Harris

[Kép a 23. oldalon]

Craig Zanker (hátul), feleségével, szüleivel, öccsével és húgával