A fátyol fellebbentése Alaszkában, a világ végén

KÉT napja zsúfolódunk össze négyen egy kis szobában Nome híres aranyásó városában, Alaszkában. Több mint 40 000 aranyásó gyűlt itt össze 1898-ban nem egyéb indokból, minthogy aranyat keressenek! Mi azonban másfajta kincset keresünk.

A mi érdeklődésünk tárgyai mind a mai napig a „kívánatos dolgok”, akik az elszigetelt Gambell és Savoonga falvakban lakhatnak, a St. Lawrence-szigeten, 300 kilométerrel nyugatra a Bering-szorostól. (Aggeus 2:7, NW.) Itt az inuitok szembeszállva az Északi-sarkvidék jeges vizeivel bálnára vadásznak, csupán néhány kilométerre az egykori Szovjetunió területétől. Most azonban hófúvás és sűrű, szürke ködtakaró tart minket fogságban. Kénytelenek vagyunk a földön maradni repülőgépünkkel.

Várakozás közben az elmúlt pár év eseményeire tekintek vissza, és hálát adok Jehova Istennek, amiért megáldotta a tanúskodást a ritkán lakott területeken. Alaszkában — ahogy egyesek nevezik, a világ végén — több mint 60 000 őslakos él több mint 150 egymástól távol eső közösségben, mintegy 1 600 000 négyzetkilométer pusztai területen szétszórva, amelyeket semmilyen út nem köt össze. A Watch Tower Society repülőgépe segítségével ezeknek az elszigetelt falvaknak már majdnem az egyharmadát elértük Isten Királyságának jó hírével. (Máté 24:14.)

Ahhoz, hogy el tudjuk érni ezeken a távoli területeken lévő településeket, a repülővel gyakran felhőkön és ködön keresztül kell landolnunk, amely több napig is beboríthatja a földet. Ám miután földet értünk, egy másfajta ködön kell áthatolnunk. Ez a köd fátyolhoz hasonlóan borítja be ezeknek a kedves, békés embereknek az elméjét és szívét. (Vö. 2Korinthus 3:15, 16.)

Fájdalmas változás

Alaszka gyér népességű területén inuitok, aleutok és indiánok laknak. Mindegyiküknek megvan a saját szokása és az egyéni örökségükre jellemző sajátossága. Az északi-sarkvidéki tél túléléséhez megtanultak a vidék erőforrásaival együtt élni és megélni belőlük vadászattal, halászattal és bálnavadászattal.

Az 1700-as évek közepén kerültek külföldiek befolyása alá. Orosz szőrmekereskedők prémbe öltözött embereket találtak itt, akik árasztották magukból a fókaolaj szagát, akik nem jégkunyhókban éltek, hanem félig a föld alatt fűtetős rögházakban, föld alatti bejárattal. A szőrmekereskedők súlyos bajokat hoztak ezekre a halk szavú, szelíd, azonban szívós emberekre, beleértve az új kultúrákat és az új betegségeket is, amelyek néhány törzs népességét a felére csökkentették. Az alkohol hamarosan átokká vált a nép számára. Az újfajta gazdaság a létfenntartó életről az anyagi érdekeltségű életre való áttérést kényszerítette ki. Mind a mai napig néhányan úgy érzik, hogy ez egy fájdalmas változás volt.

A kereszténység misszionáriusainak megérkeztével újabb változtatásra kényszerültek az alaszkai őslakosok. Míg egyesek vonakodva, de elhagyták hagyományos vallási gyakorlataikat — a szél, a jég, a medve, a sas és egyéb dolgok szellemének imádatát —, mások a fogalmak egyvelegét fejlesztették ki, ami a vallások összeolvadásához, vagyis inkább összezavarodásához vezetett. Mindez gyakran idegenek iránti gyanakvást és bizalmatlanságot eredményezett. Néhány faluban nem mindig fogadják szívesen a látogatót.

Éppen ezért kihívással kerültünk szembe: hogyan fogunk elérni minden őslakost ezen az óriási szűz területen? Hogyan lehet kimozdítani őket ebből a gyanakvó állapotból? Hogyan lebbenthetjük fel a fátylat?

Kezdeti erőfeszítések a tanúskodásra

Az 1960-as évek elején néhány életerős alaszkai Tanú, dacolva a természet elemeivel — a dühöngő széllel, a fagypont alatti hőmérséklettel, és azzal, hogy amerre csak a szem ellát mindenütt hó van — saját egymotoros repülőgépén ment prédikálóutakra az északon fekvő gyéren lakott falvakba. Visszatekintve, ezek a bátor testvérek valóban nagy veszélyeknek tették ki magukat. Egy motorhiba majdnem biztos, hogy szerencsétlenséghez vezetett volna. Még ha biztonságosan tudtak volna is landolni, távol lettek volna mindenféle segítségtől, fagypont alatti hőmérsékleten és mindenféle utazási lehetőség nélkül. A megmenekülésük azon múlt volna, hogyan tudnak élelmet szerezni és menedéket találni, ami nemigen akadt volna. Hála érte, semmilyen komoly baj nem történt, de nem lehetett figyelmen kívül hagyni ezeket a veszélyeket. Így hát az alaszkai fiókhivatal nem bátorította a testvéreket erre a prédikálási módszerre.

A munka folytatásához a Fairbanksi és a North-Pole-i Gyülekezetekben lévő hűséges testvérek a Nome-hoz, Barrow-hoz és Kotzebue-hoz hasonló nagyobb falvakra összpontosították az erőfeszítéseiket, ahová kereskedelmi légitársaságok közlekedtek. A testvérek saját anyagi eszközeiket használták fel, hogy ezekre a területekre utazzanak, és több mint 720 kilométert tettek meg északra és nyugat felé. Néhányan Nome-ban maradtak egy pár hónapra, hogy tanulmányozzák a Bibliát az érdeklődőkkel. Barrow-ban lakást béreltek, ez szolgált menedékként a fagyos —45°C-os hőmérséklet elől. Több éven át több mint 15 000 USA-dollárt költöttek erre, akik megszívlelték Jézus parancsát, hogy prédikálják a jó hírt a föld legvégső részein. (Márk 13:10.)

Váratlan segítség érkezik

Továbbra is keresték a módját, hogyan tudják elérni az elzártabb közösségeket, és Jehova megnyitotta az utat. Egy kétmotoros repülőre tettünk szert — pont erre volt szükségünk ahhoz, hogy biztonságosan át tudjuk repülni a csipkézett Alaszkai-hegységet. Alaszkában számos olyan hegy van, amely 4200 méternél is magasabbra emelkedik, a legmagasabb pontja pedig a híres McKinley-hegy (Denali), amelynek tengerszint feletti magassága 6193 méter.

Végre megérkezett a repülő. Képzelheted milyen csalódottak voltunk, amikor egy ütött-kopott, fakó, tiritarka repülőszerkezet ért földet a leszállópályán. Lehet ezzel egyáltalán repülni? Rábízhatjuk erre testvéreink életét? Jehova keze megint csak nem volt rövid. Képesített gépszerelők vezetésével több mint 200 testvér, felajánlva önkéntes szolgálatát, több ezer órát töltött azzal, hogy rendbehozza az egész repülőgépet.

Micsoda gyönyörűséges látványban volt részünk! Egy majdnem új, csillogó repülőgép emelkedett fel az alaszkai egekbe, 710 WT rendszámmal díszítve a farokrészén! Mivel mind a hetes, mind a tízes számot a Biblia a teljesség jelképeként használja, ezért a 710-es számot annak a támogatásnak a kihangsúlyozásaként tekinthetjük, amelyet Jehova szervezete kap, hogy fellebbentse a sötétségbe borult szívekről a fátylat.

Lentebb az Aleut-szigetlánc felé

Mióta megkaptuk a repülőgépet, már 80 000 kilométert tettünk meg vele a kietlen területeken, több mint 54 faluba vittük el a Királyság jó hírét és a bibliai irodalmakat. Ez annak felel meg, mintha hosszában tizenkilencszer repültünk volna át az Egyesült Államok szárazföldi területe felett!

Három alkalommal is eljutottunk az 1600 kilométerrel lejjebb lévő Aleut-szigetekre, amelyek a Csendes-óceánt elválasztják a Bering-tengertől. A láncolatot alkotó több mint 200 sziget, ahol szinte egyáltalán nincsen fa, nemcsak az aleuti őslakosoknak ad otthont, hanem a tengeri madarak ezreinek is, a fehérfejű réti sasnak, és a hófehér fejű, jellegzetes fekete-fehér bordás tollazatú császárlúdnak.

A terület vonzó szépsége ellenére azonban veszélyes. A tenger felett repülve 3—5 méteres hullámokat láthattunk a tajtékzó jeges vízen, amely olyan hideg, hogy még nyáron is csupán 10—15 percig marad életben az ember, ha beleesik. Ha kényszerleszállást kell végrehajtani, a vezető egy hegyektől szabdalt, sziklákkal körülvett szigetet választhatna, vagy a fagyos, halált okozó tengert. Milyen hálásak vagyunk a hozzáértő testvéreinknek, a képesített A&E (Repülőgép- és Motor-) szerelőknek, akik önkéntes munkával a repülőgépet kiváló formában tartják!

Egyik utazásunk alkalmával épp Dutch Harborba és egy halászfaluba, Unalaskába tartottunk. Ez a terület óránkénti 130—190 kilométer sebességű szeleiről ismert. Örömünkre azon a napon a szél csendesebb volt, de még így is épp elég örvénylő ahhoz, hogy néha felforduljon a gyomrunk. Micsoda meglepetés ért minket, amikor megláttuk a kényszerleszálló-pályát — egy sziklás hegyoldalba vájt szurdokot! A leszállópálya egyik oldalát meredek szirt övezte, a másik oldalán pedig a Bering-tenger jeges vize volt! Mikor földet értünk vizes volt a kifutópálya. Évente több mint 200 nap esik ott az eső.

Milyen örömet jelentett Isten Szaváról és szándékáról beszélni az ott élő emberekkel! Sok aggastyán fejezte ki milyen nagyra értékeli a háború nélküli világ reménységét. Még mindig élénken él emlékükben, amikor a japánok a II. világháborúban Dutch Harbort bombázták. Az ezekről a tanúskodóutakról őrzött emlékeink ugyanilyen feledhetetlenek.

Lassú felmelegedés

Újra megnézzük milyen az idő, és lassú felmelegedést tapasztalunk. Ez az elszigetelt területen végzett munkálkodásunkra emlékeztet. Az emberek szívének lassú, de biztos felmelegedését látjuk.

Beletelt egy kis időbe, mire fel tudtuk lebbenteni a gyanakvás és a bizalmatlanság fátylát, amelyet az emberek az idegenek iránt éreztek. Az első próbálkozásaink alkalmával nem volt szokatlan, hogy a falu egyházvezetői eljöttek a repülőgéphez megérdeklődni, mi a szándékunk a látogatásunkkal, majd nyersen megkértek minket, hogy távozzunk. Az ilyenfajta fogadtatások természetesen elkedvetlenítő hatással voltak ránk. Mi azonban felidéztük Jézus tanácsát, amelyet a Máté 10:16-ban találhatunk: „legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelidek mint a galambok.” Éppen ezért úgy tértünk vissza, hogy megrakodtuk a repülőt friss salátával, paradicsommal, sárgadinnyével és egyéb olyan termékkel, amelyeket nem könnyű beszerezni a környéken. A korábban ellenséges lakók most már örömmel fogadták szállítmányainkat.

Míg az egyik testvér a „raktárnál” volt, és átvette az adományokat a friss áruért, számos testvér házról házra járt, hogy értesítse a házigazdát a friss szállítmány érkezéséről. Az ajtóknál azt is megkérdezték: „Egyébként, ön olvassa a Bibliát? Úgy vélem tetszeni fog önnek ez a bibliatanulmányozási segédeszköz, amely bemutatja, hogy Isten paradicsomi állapotokat ígért nekünk.” Ki tudna ellenállni ilyen csábító ajánlatnak? Mindenki értékelte a fizikai, valamint a szellemi táplálékot. Kellemes volt a fogadtatás, több irodalmat tudtunk elhelyezni és néhány szívet fel tudtunk melegíteni.

Átmentünk a határon

Odaát a yukoni területen a Whitehorse-i Gyülekezet „macedóniai” meghívással bővítette ki szolgálatunkat, hogy ’menjünk át’ Kanadába és látogassunk meg néhány helyet a távoli Északnyugati területeken. (Cselekedetek 16:9.) Öten tartottunk a repülőgép fedélzetén Tuktoyaktuk felé, amely az északi sarkkörtől északra fekvő Beaufort-tengeri Mackenzie-öböl melletti falu.

— Hogyan ejtik ki ezt a furcsa nevet? — csodálkoztunk, amikor megérkeztünk.

— Tuknak — válaszolt egy fiatalember széles mosollyal a száján.

— Miért is nem gondoltunk mi erre — csodálkoztunk.

Meglepődve láttuk, hogy a tuktoyaktuki emberek jól ismerik az Írásokat. Ennek eredményeképpen sok barátságos eszmecserét folytattunk az emberekkel, és sok irodalmat helyeztünk el. Az egyik úttörőnk egy felvilágosító jellegű beszélgetést folytatott egy házigazdával.

— Én anglikán vagyok! — mondta a házigazda.

— Ön tudja azt, hogy az anglikán egyház helyesli a homoszexualitást? — érdeklődött az úttörőnk.

— Helyesli? — bizonytalanodott el a férfi. — Nos, akkor többé már nem vagyok anglikán.

Remélhetőleg másvalaki megnyitotta szívét a Biblia jó híre előtt. (Efézus 1:18.)

Az egyik agg férfira nagy hatással volt az elhatározásunk, hogy mindenkit el szeretnénk érni otthonában azon a területen. Rendes körülmények között gyalogolnunk kellett volna a munkálkodás során. Általában egy kilométert vagy még többet kellett volna megtennünk a leszállópályától a faluig. Itt — hogy minden otthont el tudjunk érni — kavicsos és saras ösvényeken kellett volna túráznunk. Ez az ember kölcsönadta nekünk teherautóját, és ez micsoda áldásnak bizonyult! Nagyszerű kiváltság volt átkelni a határon és segíteni a kanadai területen.

Megéri?

Amikor a rossz időjárás miatt nehéz helyzetbe kerülünk, vagy bizonytalan, hogy mennyi ideig késlekedünk — mint ahogy ez most is történt velünk — vagy amikor egy hosszú tanúskodónap után úgy tűnik, nincs más eredmény, csupán érdektelenség vagy éppen ellenségeskedés, azon kezdünk tűnődni, vajon megér-e ennyi időt, energiát és költséget. Talán azokra gondolunk, akik látszólag érdeklődést mutattak és megígérték, hogy levelezés útján tartjuk a kapcsolatot, de elmulasztották ezt megtenni. Ekkor eszünkbe jut, hogy sok őslakosnál nem szokás a levélírás, és a barátságosságot könnyen össze lehet téveszteni a Biblia üzenete iránti érdeklődéssel. Néha olyan nehéznek tűnik felmérni, milyen sikereket értünk el.

Hamar eltűnnek ezek a lehangoló gondolatok, ha felidézzük más Királyság-hírnökök jó tapasztalatait. Például egy fairbanksi Tanú Barrow falvában tanúskodott, messze fent északon. Itt találkozott egy tizenéves lánnyal, aki épp hazajött a szünidőre egy kaliforniai egyetemről. A testvérnő levelezés útján táplálta az érdeklődést és még azután is buzdította a lányt, miután az visszatért a kollégiumba. Ma ez a fiatal hölgy boldog, megkeresztelt szolgája Jehovának.

Kopogtatnak az ajtón, kizökkentve az álmodozásomból, újabb bizonyítékát adva, hogy van értelme mindennek (az erőfeszítésnek). Az ajtóban Elmer áll, mindezideig az egyetlen önátadott, megkeresztelt inuit Tanú Nome-ban.

— Ha kiderül az idő elmehetek veletek? — kérdezi. Mivel 800 kilométerre lakik a legközelebbi gyülekezettől, szeretne részt venni a szolgálatban a testvéreivel, ameddig van rá lehetősége.

A napsugarak kezdenek átszűrődni a felhőkön, s mi tudjuk, hogy hamarosan kitisztul, és indulhatunk. Elmer bemászik a repülőbe, és felmelegszünk boldog, sugárzó arcától. Ez különleges nap Elmer számára. Azért jön velünk abba a faluba, ahova most szól a megbízatásunk, hogy saját népének, az inuitoknak prédikáljon, csatlakozva hozzánk próbálkozásunkban, hogy fellebbentsük a fátylat a világ végén élők szívéről. (Beküldött cikk.)

[Térkép a 23. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

1. Gambell

2. Savoonga

3. Nome

4. Kotzebue

5. Barrow

6. Tuktoyaktuk

7. Fairbanks

8. Anchorage

9. Unalaska

10. Dutch Harbor

[Kép a 24. oldalon]

Ahhoz, hogy elérjük az elszigetelt közösségeket, gyakran kell átrepülnünk Alaszka számos hegysége közül az egyik felett

[Kép a 25. oldalon]

Betty Haws, Sophie Mezak, és Carrie Teeples együttvéve több mint 30 évet töltöttek el a teljes idejű szolgálatban