Hogyan vált a kereszténység a világ részévé
A RÓMAI Birodalom, amelyben megszületett a korai keresztényiség, időközben összeomlott. Sok történész állítja, hogy ez az összeomlás a keresztényiség pogányság felett aratott végső győzelmével esik egybe. Az anglikán püspök, E. W. Barnes a következőképpen fejezte ki, hogy erről más a nézőpontja: „Ahogyan a klasszikus civilizáció összeomlott, a keresztényiség többé már nem Jézus Krisztus nemes hite volt: egy olyan vallássá vált, amelyet egy felbomló világ társadalmi kötőanyagaként használtak fel” (The Rise of Christianity).
A történelem beszámol arról, hogy az összeomlás előtt i. sz. a második, harmadik és negyedik században azok, akik azt állították magukról, hogy Jézust követik, sokféle módon elkülönítették magukat a római világtól. De feltárja a hitehagyás kifejlődését is a tantételekben, a viselkedésben és a szervezetben, ahogyan Jézus és apostolai megjövendölték (Máté 13:36–43; Cselekedetek 20:29, 30; 2Thessalonika 2:3–12; 2Timótheus 2:16–18; 2Péter 2:1–3, 10–22). Végül kompromisszumot kötöttek a görög—római világgal, és néhányan azok közül, akik azt állították, hogy keresztények, felvették a világ pogányságát (mint például az ünnepeit, az anyaistennő imádatát és a háromságot alkotó istent), a filozófiáját (mint például a halhatatlan lélekbe vetett hitet) és a szervezeti felépítését (ami a papi osztály megjelenésében nyilvánult meg). A keresztényiségnek ez a hamis változata volt az, amely vonzotta a pogány néptömegeket és olyan hatalommá vált, amelyet a római császárok először megpróbáltak mellőzni, de később elfogadták és igyekeztek a saját céljaikra felhasználni.
Legyőzetve a világtól
Az egyháztörténész, Augustus Neander rámutatott, hogy milyen veszélyt rejtett magában ez az új kapcsolat a „keresztényiség” és a világ között. Ha a keresztények a világtól való elkülönülésüket feláldoznák, „a következménye az egyház és a világ keveredése lenne . . . ami által az egyház elveszítené a tisztaságát, és ami győzelemnek tűnne, az a legyőzetése volna” — írta. (General History of the Christian Religion and Church, 2. kötet, 161. oldal.)
És ez is történt. A negyedik század kezdetén a római császár, Konstantin megpróbálta felhasználni napjai „keresztény” vallását, hogy összetartsa felbomló birodalmát. E célból engedélyezte az állítólagos keresztények vallásszabadságát, és a pogány papok kiváltságai közül néhányat átruházott papi osztályukra. A The New Encyclopædia Britannica kijelenti: „Konstantin kihozta az egyházat a világtól elkülönült állapotból, hogy fogadja el a társadalmi felelősséget, és segített a pogány társadalmat megnyerni az egyház számára.”
Államvallás
Konstantin után Julianus császár (i. sz. 361—363) kísérletet tett arra, hogy szembeszálljon a keresztényiséggel és visszaállítsa a pogányságot. Azonban kudarcot vallott; mintegy 20 évvel később I. Theodosius császár betiltotta a pogányságot és a háromsághívő „keresztényiséget” írta elő a Római Birodalom államvallásaként. A francia történész, Henri Marrou találó pontossággal írta: „Theodosius uralkodásának végére a keresztényiség, vagy még pontosabban, az ortodox katolicizmus az egész római világ hivatalos vallása lett.” Az ortodox katolicizmus váltotta fel az igaz keresztényiséget és a ’világ részévé’ vált. Ez az államvallás mérhetetlenül különbözött Jézus korai követőinek vallásától, akiknek ezt mondta: „nem vagytok része a világnak” (János 15:19, New World Translation).
A francia történész és filozófus, Louis Rougier ezt írta: „Terjeszkedésével a keresztényiség furcsa változásokon ment keresztül, a felismerhetetlenségig átalakult . . . A szegények eredeti egyháza jótékonyságból élt, azonban diadalmaskodó egyházzá vált, amely kiegyezett a fennálló világi hatalmakkal, amikor képtelen volt uralkodni felettük.”
I. sz. az ötödik század elején írta a római katolikus „Szent” Ágoston fő művét: az Isten városát. Két városról írt benne: ’Isten és a világ városáról’. Vajon ez a mű kihangsúlyozta a katolikusok elkülönülését a világtól? Nem igazán. Latourette professzor kijelenti: „Ágoston őszintén elismerte, [hogy] a két város, a földi és a mennyei, összekeveredett.” Ágoston azt gondolta, hogy „Isten Királysága már elkezdődött ebben a világban a [katolikus] egyház megalapításával” (The New Encyclopædia Britannica, Macropædia, 4. kötet, 506. oldal). Így bármi is volt Ágoston eredeti célja, elméletei azt érték el, hogy a katolikus egyház még mélyebben belemerült a világ politikai ügyeibe.
Egy szétvált birodalom
I. sz. 395-ben, amikor I. Theodosius meghalt, a Római Birodalom hivatalosan kettévált. A Keleti vagy Bizánci Császárságra, amelynek fővárosa Konstantinápoly volt (a korábbi Bizánc, ma Isztambul), és a Nyugati Császárságra, amelynek (i. sz. 402 után) az itáliai Ravennában volt a fővárosa. Ennek eredményeként a kereszténység politikailag és vallásilag is szétvált. Az egyház és az állam kapcsolatára vonatkozóan az egyház a Keleti Császárságban Caesareai Euszebiosz elméletét követte (Nagy Konstantin kortársa). Figyelmen kívül hagyva a világtól való elkülönülés keresztény alapelvét, Euszebiosz úgy vélte, hogy ha a császár és a birodalom keresztény lesz, az egyház és az állam egyetlen keresztény társadalommá válhat egy olyan császárral, amely Isten földi képviselőjeként tevékenykedik. Lényegében véve az egyház és az állam között ezt a kapcsolatot követték évszázadokon keresztül a keleti ortodox egyházak. Timothy Ware, egy ortodox püspök a The Orthodox Church című könyvében rámutat a következményére: „Az utóbbi tíz évszázadban a nacionalizmus lett az ortodoxia veszte.”
Nyugaton az utolsó római uralkodót i. sz. 476-ban eltávolították a betolakodó germán törzsek. Ez jelezte a Nyugatrómai Császárság végét. Az ezután következő politikai űrről a The New Encyclopædia Britannica kijelenti: „Egy új hatalmat hoztak létre: a római egyházat, a római püspök egyházát. Ez az egyház önmagáról úgy vélte, hogy a letűnt Római Birodalom örököse.” Ez az enciklopédia tovább folytatja: „A római pápák . . . az egyházi kormányzás világias igényét kiterjesztették az egyházállam keretein túl és kifejlesztették az úgynevezett két kard elméletet, azt állítva, hogy Krisztus a pápának nemcsak szellemi hatalmat adott az egyház felett, hanem világi hatalmat is a világi királyságok felett.”
Nemzeti protestáns egyházak
A középkoron keresztül mind az ortodox, mind a római katolikus vallás továbbra is igencsak belemerült a politikába, a világi ármánykodásokba és a háborúkba. Vajon a XVI. századi protestáns reformáció azt jelezte, hogy visszatérnek az igaz keresztényiséghez, elkülönülve a világtól?
Nem. A The New Encyclopædia Britannicában ezt olvassuk: „A lutheránus, kálvinista és anglikán hagyományok protestáns reformerei . . . továbbra is szilárdan ragaszkodtak Ágoston nézeteihez, akinek a teológiájához különösen közel érezték magukat . . . A XVI. századi Európa három legnagyobb protestáns hagyománya . . . támogatóra talált a világi hatóságok személyében Szászországban [Közép-Németország], Svájcban, valamint Angliában, és ugyanaz maradt a hozzáállása, mint amilyen a középkori egyház hozzáállása volt az állammal szemben.”
Ahelyett, hogy visszatért volna az eredeti keresztényiséghez, a reformáció sok nemzeti vagy területi egyházat hozott létre, amelyek igyekeztek magukat a politikai állam kegyeibe behízelegni, és tevékenyen támogatták azokat háborúikban. Valóban, mind a katolikus, mind a protestáns egyház vallási háborúkat szított. Arnold Toynbee az An Historian’s Approach to Religion című könyvében ezekkel a háborúkkal kapcsolatban ezt írja: „Ezek leleplezték azokat a katolikusokat és protestánsokat Franciaországban, Hollandiában, Németországban és Írországban, valamint rivális protestáns szektákat Angliában és Skóciában, akik brutális módon megkísérelték egymást fegyverrel elnyomni.” Napjaink konfliktusai, amelyek megosztják Írországot és a volt Jugoszláviát, rámutatnak, hogy a római katolikus, az ortodox és a protestáns egyházak még mindig mélyen belemerülnek e világ dolgaiba.
Vajon mindebből az következik, hogy az igaz keresztényiség, amely elkülönül a világtól, nem létezik többé a földön? A következő cikk választ ad erre a kérdésre.
[Kiemelt rész/kép a 10–11. oldalon]
HOGYAN LETT A KERESZTÉNYISÉG ÁLLAMVALLÁS
A KERESZTÉNYISÉG nem lehetett része a világnak (Máté 24:3, 9; János 17:16). Mégis, a történelemkönyvek elmondják, hogy i. sz. a negyedik században a „keresztényiség” lett a hivatalos államvallás a Római Birodalomban. Hogyan következett ez be?
Néró idejétől kezdve (i. sz. 54—68) i. sz. a harmadik század derekáig mindegyik római császár vagy tevékenyen üldözte a keresztényeket, vagy megengedte, hogy üldözzék őket. Gallienus (i. sz. 253—268) volt az első római uralkodó, aki rendeletet hozott az eltűrésükre. Ekkor még a keresztényiség egy megvetett vallás volt szerte a birodalomban. Gallienus után az üldözés folytatódott, és Diocletianus (i. sz. 284—305), valamint közvetlen utódai idejében ez még inkább megerősödött.
A fordulópont a negyedik század elején következett be I. Konstantin császár úgynevezett megtérésével a keresztényiséghez. Ezzel a „megtéréssel” kapcsolatban a Théo—Nouvelle encyclopédie catholique című francia mű kijelenti: „Konstantin azt állította magáról, hogy keresztény császár. Valójában csak a halálos ágyánál keresztelkedett meg.” Ennek ellenére i. sz. 313-ban Konstantin és társuralkodója, Licinius kiadott egy rendeletet, amely vallásszabadságot biztosított a keresztényeknek és a pogányoknak egyaránt. A New Catholic Encyclopedie kijelenti: „Konstantin részéről az imádat szabadságának kiterjesztése a keresztényekre, amely azt jelezte, hogy a keresztényiséget hivatalosan elismerik mint religio licitát (törvényes vallást) a pogányság mellett, forradalmi tett volt.”
A The New Encyclopædia Britannica azonban ezt a kijelentést teszi: „Ő [Konstantin] nem tette a keresztényiséget a birodalom vallásává.” A francia történész, Jean-Rémy Palanque, a Francia Intézet tagja ezt írja: „A Római Állam . . . azonban hivatalosan továbbra is pogány maradt. Konstantin, amikor Krisztus vallásához csatlakozott, nem vetett véget ennek az állapotnak.” A The Legacy of Rome című műben Ernest Barker professzor kijelenti: „[Konstantin győzelme] nem eredményezte a keresztényiség, mint államvallás azonnali megalapítását. Konstantin elégedett volt azzal, hogy felismerte: a keresztényiség egyike azoknak az imádati formáknak, amelyeket általánosan gyakoroltak a birodalomban. A következő hetven évben hivatalosan a régi, pogány szertartások kerültek bemutatásra Rómában.”
Tehát ennél a pontnál a „keresztényiség” egy legális vallás volt a Római Birodalomban. Mikor lett a szó szoros értelmében hivatalos államvallás? A New Catholic Encyclopediában ezt olvashatjuk: „[Konstantin] politikáját utódai tovább folytatták Julianus (i. sz. 361—363) kivételével, akinek halálával a keresztényiség üldözése hirtelen véget ért. Végül a IV. század utolsó negyedében Nagy Theodosius (i. sz. 379—395) a keresztényiséget tette a Birodalom hivatalos vallásává és betiltotta a pogány imádat általános gyakorlását.”
Ezt megerősítve és feltárva, hogy mi is volt ez az új államvallás, a bibliatudós és történész, F. J. Foakes Jackson ezt írta: „Konstantin idejében a keresztényiség és a Római Birodalom szövetségben állt. Theodosius idejében egyesítették . . . Ezek után a katolikus címet azoknak tartották fenn, akik az Atyát, a Fiút és a Szent Lelket egyenlő tisztelettel imádták. Ennek a császárnak az egész valláspolitikája erre a célra irányult, és ez azt eredményezte, hogy a katolikus vallás lett Róma egyik hivatalos vallása.”
Jean-Rémy Palanque ezt írta: „Mialatt Theodosius a pogányság ellen harcolt, ez szintén az ortodox [katolikus] egyháznak kedvezett; i. sz. 380-ban kiadta rendeletét, melyben megparancsolta, hogy minden alattvalója gyakorolja Damasus pápa, valamint a [háromsághívő] alexandriai püspök hitét, a szakadároktól pedig megvonta a vallás szabadságát. A nagy konstantinápolyi zsinat (381) újra elítélt minden eretnekséget, és a császár gondoskodott arról, hogy a püspökök ne támogassák az eretnekeket. A niceai [háromsághívő] keresztényiség valóban államvallás lett . . . Az egyház szoros egységben állt az állammal és kizárólagos támogatást élvezett.”
Így tehát nem az apostoli idők hamisítatlan keresztényisége volt az, amelyik a Római Birodalom államvallása lett. Ez a negyedik századi háromsághívő katolicizmus volt, amelyet I. Theodosius császár erőszakkal alapított meg, és amelyet a római katolikus egyház gyakorolt, amely akkor és most is igazán a világ részét képezi.
[Forrásjelzés]
I. Theodosius császár: Real Academia de la Historia Madrid (Foto Oronoz)
[Kép forrásának jelzése a 8. oldalon]
Scala/Art Resource, N.Y.