Vajon a korai egyház tanította, hogy Isten három személyű Isten?

4. rész — Mikor és hogyan fejlődött ki a Háromság tantétele?

Sorozatunk első három cikke rámutatott, hogy a Háromság tantételét sem Jézus, sem a tanítványai, sem a korai egyházatyák nem tanították. (Az Őrtorony 1991. november 1-jei, 1992. február 1-jei és 1992. április 1-jei száma.) Ez a befejező cikk arról szól, hogyan fejlődött ki a Háromság dogmája, és milyen szerepet játszott ebben az i. sz. 325-ben megtartott niceai zsinat.

KONSTANTIN római császár 325-ben zsinatot hívott össze a kis-ázsiai Nicea város püspökei számára. Az volt a célja, hogy eldöntse az Isten Fia és a Mindenható Isten közötti kapcsolatról folytatott állandó vallási vitát. A zsinat eredményeit illetően az Encyclopædia Britannica ezt mondja:

„Maga Konstantin elnökölt a zsinaton; tevékeny irányítója volt a vitáknak, és személyesen ő javasolta . . . Krisztus Istenhez való viszonyának végső megfogalmazását, amely belekerült a zsinaton kiadott hitvallásba is, tudniillik, ’hogy ő egylényegű [ho·mo·ouʹsi·os] az Atyával’ . . . A püspökök a császártól való túlzott félelmükben — kettő kivételével — aláírták a hitvallást, pedig sokuknak nem tetszett.”¹

Ez a pogány uralkodó vajon a bibliai meggyőződése miatt avatkozott bele ebbe a vitába? Nem. Az A Short History of Christian Doctrine című könyv ezt a megállapítást teszi: „Konstantin voltaképpen nem is értette azokat a kérdéseket, amelyek itt a görög hittudományban felvetődtek.”² Amit nagyon is értett, az az volt, hogy a vallási viták birodalma egységét fenyegették, ezért akarta eldönteni ezeket a vitákat.

Vajon ez a zsinat vezette be a Háromság tantételét?

Vajon a niceai zsinat vezette be vagy hagyta jóvá a Háromságot a kereszténység egyik tantételeként? Sokan feltételezik, hogy ez az eset áll fenn. A tények azonban mást mutatnak.

A zsinat által érvénybe léptetett hitvallás olyan dolgokat állított Isten Fiáról, mely állítások számos egyházi embernek megengedték, hogy bizonyos tekintetben Istennel, az Atyával egyenlőnek tekintsék őt. Mégis tisztább képet alkothatunk erről a kérdésről, ha megvizsgáljuk, mi az, amit a niceai hitvallás nem mondott ki. Az eredetileg közreadott teljes hitvallás kijelentette:

„Hiszek az egy Istenben, a mindenható Atyában, a menny és föld, minden látható és láthatatlan Teremtőjében;

és az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született minden idő előtt, Isten az Istenből, világosság a világosságból, valóságos Isten a valóságos Istenből; született, nem teremtetett, egylényegű az Atyával, s általa lett minden; aki értünk emberekért és üdvösségünkért leszállt a mennyből, . . . testet öltött, emberré lett, . . . szenvedett és eltemettetett; harmadnapon feltámadt az Írások szerint és fölment a mennybe . . . hogy megítélje az élőket és a holtakat, . . .

és a Szentlélekben.”³

Azt mondja-e ez a hitvallás, hogy az Atya, a Fiú és a szent szellem három személy egy Istenben? Azt mondja-e, hogy a három egyenlő örökkévalóságban, hatalomban, tisztségben és bölcsességben? Nem, nem ezt mondja. Ebben a hitvallásban — akárhogyan nézzük is — nem szerepel a három az egyben megfogalmazás. Tehát nem az eredeti niceai hitvallás vezette be, vagy hagyta jóvá a Háromságot.

Ez a hitvallás legfeljebb egyenlővé teszi a Fiút az Atyával, „egylényegű”-nek említve őket. Semmit sem mond azonban a szent szellemről. Mindössze azt mondja, hogy „hiszünk . . . a Szentlélekben”. Ez azonban nem a kereszténység háromságtana.

Még a kulcsgondolat — mely szerint „egylényegű”-ek (ho·mo·ouʹsi·os) — sem jelentette szükségszerűen azt, hogy a zsinat az Atya és a Fiú számszerű egyenlőségében hitt. A New Catholic Encyclopedia megállapítja:

„Kétséges, hogy a zsinatnak szándékában állt megerősíteni az Atya és a Fiú számszerű egyenlőségét.”⁴

Még ha a zsinat úgy is értette volna, hogy a Fiú és az Atya számszerűen egyek, az még mindig nem Háromság lenne. Az csupán két személy egy Istenben lenne, nem pedig három személy egy Istenben, ahogyan a Háromságtan előírja.

„Egy kisebbség nézőpontja”

Niceában a püspökök vajon általában hittek-e abban, hogy a Fiú egyenlő Istennel? Nem, ellentétes nézőpontok léteztek. Az egyik ilyen nézőpont képviselője például Arius volt, aki azt tanította, hogy a Fiúnak időben meghatározható kezdete volt, ezért nem egyenlő Istennel, hanem minden tekintetben alárendeltségben áll vele. Athanasziosz másik nézőpontot vallva abban hitt, hogy a Fiú bizonyos tekintetben egyenlő Istennel. Ezeken kívül léteztek egyéb nézetek is.

A zsinatnak arról a döntéséről, mely szerint a Fiút azonos lényegűnek (egylényegűnek) tekinti Istennel, Martin Marty ezt a megállapítást teszi: „Nicea valójában egy bizonyos kisebbség nézőpontját képviselte; a döntés sokak számára — akik nem hittek Arius tanításában — kellemetlen és elfogadhatatlan volt.”⁵ Ehhez hasonlóan az A Select Library of Nicene and Post-Nicene Fathers of the Christian Church című könyv megjegyzi, hogy „noha csupán egy kisebbség vallotta az arianizmussal ellentétes, nyíltan megfogalmazott tantételt, mégis ez a kisebbség szerzett érvényt az eszméjének”.⁶ És az A Short History of Christian Doctrine ezt mondja:

„Ami sok keleti püspök és teológus számára különösen kifogásolhatónak tűnt, az éppen a Konstantin által a hitvallásba átvett homoousios [„egylényegűség”] nézete volt, mely nézet ezt követően az igazhitűség és az eretnekség közötti harc tárgyává vált.”⁷

A vita a zsinat után még több évtizeden át folytatódott. Bizonyos ideig még azok is népszerűtlenné váltak, akik támogatták a Fiú és a Mindenható Isten egyenlőségének az elvét. Martin Marty Athanaszioszról például ezt mondja: „Népszerűsége feltűnt, majd letűnt, és oly gyakran vált számkivetetté [a zsinat utáni években], hogy tulajdonképpen ingázóvá lett.”⁸ Athanasziosz több évet töltött számkivetésben, mivel a politikai és a vallási tisztségviselők ellenezték a nézetét, mely szerint a Fiú egyenlő Istennel.

Valótlan tehát azt állítani, hogy az i. sz. 325-ben megtartott niceai zsinat vezette be, vagy hagyta jóvá a Háromság tantételét. Ami később a Háromság tanát képezte, az még nem létezett abban a korban. Azt az elméletet, mely szerint mind az Atya, mind a Fiú, mind a szent szellem az igaz Isten, és egyenlő örökkévalóságban, hatalomban, tisztségben és bölcsességben, de ők mégis egy Isten — három személy egy Istenben — nem a niceai zsinat, sem a korai egyházatyák tanításai fejlesztették ki. A The Church of the First Three Centuries című könyv megállapítja:

„A Háromság modern, népszerű tantétele . . . nem talál támogatást Jusztin [vértanú] írásaiban: és ezt a megfigyelést ki lehet terjeszteni minden egyházatyára, aki a niceai zsinat előtt élt; azaz minden keresztény íróra, aki a Krisztus születése utáni három évszázadban élt. Igaz, az írók beszélnek az Atyáról, a Fiúról és a prófétai, vagy szent Szellemről, de nem abban az értelemben, mintha egyenrangúak lennének; nem úgy, mint szám szerint egy lényről; nem úgy, hogy Hárman vannak Egy személyben; semmilyen értelemben sem úgy, ahogyan a Háromságban hívők ma vallják. A tények éppen az ellenkezőjét mutatják. Az egyházatyák magyarázata szerinti Háromságtan a lényegét tekintve különbözik a modern tantételtől. Ezt olyan bizonyítható tényként jelentjük ki, mint bármely tényt az emberi meggyőződés történelmében.”

„Bárkit felszólítunk, hogy mutasson egyetlen figyelemre méltó írót is az első három évszázadból, aki hitt volna ebben a modern értelemben vett [Háromság]-tanban.”⁹

Nicea azonban mindenképpen fordulópontot jelentett. Utat nyitott a Fiú egyenlő az Atyával nézet hivatalos elfogadásának és egyengette az útját a későbbi Háromság elméletnek. J. A. Buckley: Second Century Orthodoxy című könyve megjegyzi:

„Az egyetemes Egyház a második század végéig mindenképpen egységes maradt egy alapvető értelemben; mindannyian elfogadták az Atya felsőbbségét. Istent mindannyian a Mindenható Atyának tekintették, mint aki az egyedüli legfőbb lény, változhatatlan, szavakkal ki nem fejezhető és kezdet nélküli . . .

Miután ezek a második századbeli írók és vezető egyéniségek meghaltak, az egyház azt vette észre, hogy . . . lassan, de feltartóztathatatlanul az ősi hit fokozatos kioltásának a szemlélete felé halad . . . mely szemlélet a niceai zsinaton érte el a csúcspontját. A zsinaton egy heves kisebbség saját vallási véleményét erőltette rá a beletörődő többségre, és politikai hatalmat élvezve maga mögött vagy hízelgéssel győzte meg, vagy erőszakkal kényszerítette nézete elfogadására azokat, akik azért küzdöttek, hogy szeplőtelenül megőrizzék hitük ősi tisztaságát.”¹⁰

A konstantinápolyi zsinat

Időszámításunk szerint 381-ben a konstantinápolyi zsinat jóváhagyta a niceai hitvallást. Valamit azonban még hozzáfűzött. „Úr”-nak és „életadó”-nak nevezte a szent szellemet. Az i. sz. 381-es kibővített hitvallás (mely lényegét tekintve megegyezik azzal, amit az egyházak ma használnak, és amelyet „niceai hitvallás”-nak neveznek) rámutat, hogy a kereszténység egészen közel járt ahhoz, hogy egy teljesen kifejlett Háromság dogmát alkosson. De még ez a zsinat sem hozta létre teljes mértékben a Háromság tantételét. A New Catholic Encyclopedia elismeri:

„Érdekes, hogy 60 évvel az első niceai zsinat után az első konstantinápolyi zsinaton [i. sz. 381-ben] a Szent Lélek istenségének meghatározásakor kerülték a homoousios kifejezést.”¹¹

„A tudósokat megzavarja e hitvallás látszólag enyhe kifejezésmódja; az a hiányossága például, hogy nem alkalmazza a homoousios szót a Szent Lélekre, mint ami egylényegű az Atyával és a Fiúval.”¹²

Ugyanez az enciklopédia továbbá elismeri: „A homoousios szó nem szerepel az Írásokban.”¹³ Nem, a Biblia sem a szent szellemre, sem a Fiúra nem használja ezt a szót, ami egylényegűt jelent Istennel. Ez a szó nem volt bibliai kifejezés, ellenkezőleg, ez a szó hozzájárult a Háromság nem bibliai, egyenesen Biblia-ellenes tantételének a kialakulásához.

Még Konstantinápoly után is évszázadok teltek el, amíg a Háromság tanítását az egész kereszténységen belül elfogadták. A New Catholic Encyclopedia ezt mondja: „Nyugaton . . . úgy tűnt, általános csend uralkodik az első konstantinápolyi zsinattal és annak hitvallásával kapcsolatban.”¹⁴ Ez a forrásmunka rámutat, hogy a zsinat hitvallását Nyugaton csak a hetedik vagy nyolcadik században fogadták el széles körben.

A tudósok azt is elismerik, hogy az athanaszioszi hitvallást — amelyet gyakran a Háromság általános meghatározásaként és támogatásaként idéznek — nem Athanasziosz írta, hanem sokkal később egy ismeretlen szerző. A The New Encyclopædia Britannica ezt a magyarázatot adja:

„A XII. századig ismeretlen volt ez a hitvallás a keleti egyház előtt. A XVII. század óta a tudósok általában egyetértenek abban, hogy az athanaszioszi hitvallást nem Athanasziosz írta (meghalt 373-ban), hanem valószínűleg az V. században szerkesztették Dél-Franciaországban . . . Úgy tűnik, a hitvallás befolyása elsősorban Dél-Franciaországban és Spanyolországban érvényesült a VI. és VII. században. A IX. században Németországban és valamivel később Rómában kezdték használni az egyházi liturgia keretében.”¹⁵

Ahogyan kifejlődött

A Háromságtan évszázadok alatt kezdte meg lassú kifejlődését. A görög filozófusok — mint például Platón, aki több évszázaddal Krisztus előtt élt — Háromságról alkotott eszméi fokozatosan beszivárogtak az egyház tanításaiba. A The Church of the First Three Centuries című könyv ezt mondja:

„Fenntartjuk azt az álláspontunkat, hogy a Háromság tantétele fokozatosan és viszonylag későn alakult ki; hogy a zsidó és keresztény Írásoktól teljesen idegen forrásból ered; hogy a Platón eszméit valló egyházatyák keze révén nőtt fel és olvadt bele a kereszténységbe; hogy Jusztin idejében és még sokkal az ő ideje után is világszerte a Fiú megkülönböztethető természetét és alsóbbrendűségét tanították; és hogy a Háromság első, bizonytalan körvonalai csak ezután váltak láthatóvá.”¹⁶

Platón kora előtt a triádok és a háromságok megszokottak voltak Babilonban és Egyiptomban. És a papok azon erőfeszítései, hogy magukhoz vonzzák a római világ hitetleneit, ahhoz vezetett, hogy azokból az elméletekből néhányat fokozatosan beleolvasztottak a keresztény tanításba. Ez végül annak a hitnek az elfogadásához vezetett, hogy a Fiú és a szent szellem egyenlő az Atyával.a

Magát a „Háromság” szót is csak lassan fogadták el. A második század második felében történt, hogy a szíriai Antiochia püspöke, Teofilus, aki görög nyelven írt, bevezette a tri·asʹ szót, ami „triád”-ot vagy „háromság”-ot jelent. Később Tertullianus latin író az észak-afrikai Karthágóban vezette be írásaiba a trinitas szót, ami „háromság”-ot jelent.b A tri·asʹ szó azonban nem található meg az ihletett Keresztény Görög Iratokban, és a trinitas szó sem található meg a Biblia latin nyelvű fordításában, amelyet Vulgata fordításnak neveznek. Egyik kifejezésről sem állítható, hogy bibliai kifejezés. A „Háromság” szó azonban — pogány elméletekre épülve — bekerült az egyházak irodalmába, és a IV. század után dogmájuk részévé vált.

Tehát nem az történt, hogy a tudósok alaposan megvizsgálták a Bibliát, vajon tanít-e ilyen tantételt. Ehelyett jórészt a világi és az egyházi politika döntötte el a tantétel sorsát. A The Christian Tradition című könyvében Jaroslav Pelikan író felhívja a figyelmet a „vita nem teológiai jellegű tényezőire, amelyek közül sok úgy tűnt, hogy újra és újra meghatározza a vita kimenetelét, és sokat csak a hozzájuk hasonló erők hatására vontak vissza. Úgy látszott, hogy a tantétel gyakran az egyházpolitika és a személyes nézeteltérések áldozata — vagy éppen az eredménye — volt.”¹⁷ E. Washburn Hopkins, a Yale egyetem professzora így fogalmaz: „A háromság végső ortodox meghatározása jórészt egyházpolitikai ügy volt.”¹⁸

Mennyire ésszerűtlen egybevetni a Háromság tantételét azzal az egyszerű bibliai tanítással, amely szerint Isten felsőbbrendű és nincs hozzá hasonló! Isten maga mondja, hogy „kivel akartok engem összehasonlítani, vagy egyenlővé tenni, vagy egybevetni, hogy hasonlók lehetnénk?” (Ésaiás 46:5).

Amit képviselt

Mit képviselt a Háromság elméletének fokozatos kifejlődése? Részét alkotta az igaz keresztény hittől való eltávolodásnak, amit Jézus előre megjövendölt (Máté 13:24–43). Pál apostol is jövendölt a hitehagyás eljöveteléről:

„Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják” (2Timótheus 4:3, 4, Katolikus fordítás).

Az egyik ilyen mese a Háromság tanítása volt. Más mesék, amelyek idegenek az igaz keresztény hit számára és amelyek szintén fokozatosan fejlődtek ki, ezek voltak: az emberi lélek vele született halhatatlansága, a tisztítótűz, a pokol tornáca és az örökkévaló kínzás a pokol tüzében.

Mi hát a Háromság tantétele? Ténylegesen egy pogány tantétel, amelyet úgy szerepeltetnek, mintha keresztény tanítás volna. Sátán támogatta ezt az elméletet, hogy félrevezesse az embereket, és Istent zavarosnak és titokzatosnak tüntesse fel előttük. Ez még azzal az eredménnyel is jár számukra, hogy nagyobb készséggel fogadnak el más hamis vallási elméleteket és helytelen gyakorlatokat.

„Gyümölcseikről”

A Máté 7:15–19. versében Jézus elmondta, hogy a következőképpen különböztetheted meg a hamis vallást az igaz vallástól:

„Őrizkedjetek a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, belülről azonban ragadozó farkasok. A gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajon szednek-e tövisbokorról szőlőt, vagy bogáncsról fügét? Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, de minden romlott fa értéktelen gyümölcsöt terem . . . Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzbe vetnek.”

Vegyünk egy példát. Jézus azt mondta a János 13:35-ben: „Abból tudja meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek.” Isten ihletett Szava az 1János 4:20. és 21. versben ezt a további kijelentést teszi:

„Ha valaki azt állítja: ’Szeretem Istent’, és mégis gyűlöli a testvérét, az hazug. Mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, az nem szeretheti Istent, akit nem lát. És ez a parancsolatunk van tőle, hogy aki szereti Istent, az szeresse a testvérét is.”

Hogy az igaz keresztények között szeretetnek kell lennie, alkalmazd ezt az alapelvet mindarra, ami századunk két világháborújában és más háborúiban történt. A kereszténység egyazon vallásához tartozó emberek csaptak össze a harcmezőkön és ölték meg egymást ellentétes nacionalista nézetek miatt. A harcvonal mindkét oldalán kereszténynek állították magukat az emberek, mindkét oldal élvezte papsága támogatását, amely azt állította, hogy Isten az ő oldalukon áll. Ez a mészárlás, amelyet „keresztény” végzett „keresztény” ellen, rothadt gyümölcsnek bizonyult. Ez a keresztény szeretet megsértése, Isten törvényeinek a megtagadása. (Lásd még: 1János 3:10–12.)

A leszámolás napja

Az igaz keresztény hittől való eltávolodás tehát nemcsak istentelen hitnézetek kialakulásához vezetett — amilyen például a Háromság tantétele —, hanem istentelen viselkedéshez is. Eljön azonban a leszámolás napja, hiszen Jézus ezt mondta: „Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzbe vetnek.” Ezért így sürget minket Isten Szava:

„Menjetek ki belőle [a hamis vallásból] én népem, ha nem akartok részt venni a bűneiben, és ha nem akartok kapni a csapásaiból. Mert bűnei felhalmozódtak egészen az égig, és Isten megemlékezett az ő igazságtalan cselekedeteiről” (Jelenések 18:4, 5).

Isten hamarosan a politikai hatalmak ’szívébe adja’, hogy a hamis vallás ellen forduljanak. „Feldúlják és . . . felfalják annak húsos részeit és teljesen megégetik őt tűzzel” (Jelenések 17:16, 17). A hamis vallás örökre elpusztul az Istenről alkotott pogány filozófiáival együtt. Isten ugyanazt mondja majd a hamis vallás gyakorlóinak, amit Jézus mondott az ő korában: „Elhagyottá lesz nektek a ti házatok!” (Máté 23:38).

Az igaz vallás túléli Isten ítéleteit, ezért végül mindenki dicsérni és dicsőíteni fogja az Egyedüli Személyt, akiről Jézus azt mondta, hogy ő „az egyedüli igaz Isten”. Ő az Egyedüli, akit a zsoltáríró így azonosított, midőn kijelentette: „Te, akinek neve Jehova, egyedül te vagy a Legfelségesebb az egész föld felett” (János 17:3; Zsoltárok 83:18 [83:19, Károli]).

Referenciák:

1. Encyclopædia Britannica, 1971, 6. kötet, 386. o.

2. Bernhard Lohse: A Short History of Christian Doctrine, 1963, 51. o.

3. Konkordancia Könyv, Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály kiadása, Budapest, 1957.

4. New Catholic Encyclopedia, 1967, VII. kötet, 115. o.

5. Martin E. Marty: A Short History of Christianity, 1959, 91. o.

6. Philip Schaff és Henry Wace: A Select Library of Nicene and Post-Nicene Fathers of the Christian Church, 1892, IV. kötet, xvii. o.

7. A Short History of Christian Doctrine, 53. o.

8. A Short History of Christianity, 91. o.

9. Alvan Lamson: The Church of the First Three Centuries, 1869, 75—76, 341. o.

10. J. A. Buckley: Second Century Orthodoxy, 1978, 114—115. o.

11. New Catholic Encyclopedia, 1967, VII. kötet, 115. o.

12. Ugyanott, IV. kötet, 436. o.

13. Ugyanott, 251. o.

14. Ugyanott, 436. o.

15. The New Encyclopædia Britannica, 1985, 15-ik kiadás, Micropædia, 1. kötet, 665. o.

16. The Church of the First Three Centuries, 52. o.

17. Jaroslav Pelikan: The Christian Tradition, 1971, 173. o.

18. E. Washburn Hopkins: Origin and Evolution of Religion, 1923, 339. o.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 22. oldalon]

Isten előidézi, hogy a politikai hatalmak a hamis vallás ellen forduljanak

[Kép a 24. oldalon]

Az igaz vallás túléli Isten ítéleteit