Az aratás idején válaszoltam a felhívásra

WINIFRED REMMIE ELMONDÁSA ALAPJÁN

„AZ ARATÁS nagy, de a munkások kevesen vannak.” Az Úr Jézusnak ezeket a szavait az a mély érzés kényszerítette ki belőle, melyet a nyomorult, szétszéledt, pásztor nélküli juhokhoz hasonló emberek iránt érzett. Én is átéltem már ezt az érzést, és az elmúlt 40 évben mindig igyekeztem kedvezően válaszolni a Mester hívó szavára, hogy vegyek részt az aratásban. (Máté 9:36, 37.)

Nyugat-Afrikában születtem egy hétgyermekes családban, ahol mind a hét gyermek lány volt. A szüleink szelídek, de szigorúak, emellett nagyon vallásosak is voltak. A templomba járás és a vasárnapi iskolán történő részvétel minden héten elmaradhatatlan volt. Számomra ez nem jelentett gondot, mert nagyon szerettem a szellemi dolgokat. 12 éves koromban már arra jelöltek ki, hogy osztályokat vezessek a vasárnapi iskolán.

Házasság és kaland

Huszonhároméves koromban, 1941-ben feleségül mentem Lichfield Remmie-hez, a gyarmatügyi titkárság könyvelőjéhez. Bár anyagi szempontból nagyon kedvező helyzetben voltunk, de a kalandvágyunk és az anyagi gazdagság felhalmozása iránti vágyunk 1944-ben Libériába vitt minket. Férjem élete, és tulajdonképpen az én életem is 1950-ben érkezett fordulóponthoz, amikor a férjem találkozott Hoyle Ervinnel, Jehova Tanúi egyik misszionáriusával. Mindössze három heti tanulmányozás után a férjem már kezdett részt venni a prédikálómunkában.

Ideges lettem, amikor a férjem abbahagyta a templomba járást. Végül is hithű protestáns volt, aki még böjtölt is a nagyböjt idején. Az első alkalommal, amikor megláttam, hogy táskával a kezében prédikálni megy, dühbe gurultam. „Neked meg mi bajod van? — kérdeztem. — Egy olyan fontos személyiség mint te, prédikálni megy ezekkel a nevetséges emberekkel!” Ő nyugodt és higgadt maradt e szóáradat hallatán.

Másnap Ervin testvér eljött hozzánk, hogy tanulmányozzon Lichfielddel. Szokásomhoz híven tartózkodtam a tanulmányozástól. Talán éppen emiatt történt, hogy Ervin testvér megkérdezte tőlem, írástudatlan vagyok-e. Micsoda? Én, írástudatlan? Micsoda sértés! Majd én megmutatom neki, milyen művelt vagyok! Majd én lerántom a leplet erről a hamis vallásról!

Elfogadom az igazságot

Nem sokkal ezután észrevettem az Isten legyen igaz című könyvet a nappali asztalán. ’Milyen nevetséges cím — gondoltam. — Isten mindig is igaz volt, nem?’ Ahogyan végiglapoztam a könyvet, gyorsan találtam egy újabb okot a méltatlankodásra. Azt írta a könyv, az embernek nincs lelke, maga az ember egy lélek! Még a kutyák és a macskák is lelkek! Ez már igazán felháborított! ’Micsoda nevetséges tanítás!’ — gondoltam.

Amikor a férjem hazajött, mérgesen rátámadtam. „Ezek a csalók azt mondják, hogy az embernek nincs lelke. Ezek hamis próféták!” A férjem nem vitatkozott velem; ehelyett higgadtan ezt válaszolta: „Winnie, mindez benne van a Bibliában.” Később, amikor Ervin testvér türelmesen megmutatta nekem a saját Bibliámban, hogy mi lelkek vagyunk, és a lelkünk halandó, akkor teljesen elképedtem. (Ezékiel 18:4.) Ami különösképpen nagy hatással volt rám, az 1Mózes 2:7-es verse volt, amely megállapítja: „Így lett az ember [Ádám] élő lélekké.”

Mekkora tévedésben éltem eddig! Úgy éreztem, hogy a papság becsapott, ezért soha többé nem mentem templomba. Ehelyett, elkezdtem járni Jehova Tanúi keresztény összejöveteleire. Mennyire megkapó volt látni a közöttük megnyilvánuló szeretetet! Ennek kellett az igaz vallásnak lennie.

Aratás Cape Palmasban

Mintegy három hónappal később férjemnek lehetősége lett volna egy nagy pénzösszeget ellopnia a vállalatától — de ő nem tette meg. A kollégái ezzel gúnyolták őt: „Remmie, te szegényen fogsz meghalni.”

A becsületessége miatt azonban előléptették, és Cape Palmasba küldték, hogy ott egy új irodát nyisson. Buzgón prédikáltunk, és mindössze két hónap után már volt egy kis csoportunk, melynek tagjai élénken érdeklődtek a Biblia üzenete iránt. Később, amikor Lichfield Monroviába, a fővárosba utazott, hogy felszerelést szerezzen az új irodának, akkor merítkezett alá. Egyben segítséget is kért a Társulattól, hogy gondoskodjanak azokról, akik Cape Palmasban érdeklődést mutattak az igazság iránt.

A Társulat válaszképpen elküldte Cape Palmasba Faust testvért és testvérnőt. Faust testvérnő felbecsülhetetlen értékű segítség volt számomra, és 1951 decemberében alámerítkezéssel jelképeztem Jehovának tett önátadásomat. Akkor még jobban eltökéltnek éreztem magam mint valaha arra, hogy ’gyümölcsöt gyűjtsek az örökké tartó életre’. (János 4:35, 36.) Ezért 1952 áprilisában beléptem a teljes idejű szolgálatba, mint úttörő.

Jehova azonnal megáldotta az erőfeszítéseimet; egy éven belül öt személynek segítettem eljutni az önátadásig és alámerítkezésig. Egyikük, Louissa Macintosh, unokatestvére volt Libéria akkori elnökének, W. V. S. Tubmannak. Louissa alámerítkezett, belépett a teljes idejű szolgálatba, és hűséggel szolgált Istennek egészen az 1984-ben bekövetkezett haláláig. Számtalan alkalommal tanúskodott az elnöknek.

Utazás Alsó-Buchananba

A kerületfelvigyázó látogatása idején, 1957-ben férjem és én meghívást kaptunk arra, hogy különleges úttörők legyünk. Imateljes megbeszélés után elfogadtuk a megbízatást. Lichfieldnek néhány hónapra volt még szüksége ahhoz, hogy kellően befejezze a világi munkáját Cape Palmasban, ezért én előrementem Alsó-Buchananba, egy szűz területre, hogy megkezdjem ott a munkát.

Érkezésemkor a Maclean családnál kaptam elhelyezést. Következő napon, a szokás szerint elvittek a Pele törzs törzsfőnökéhez. A törzsfőnök és a családja meleg szeretettel fogadott, és az otthonában egy kis csoportnak tanúskodtam. Nem kevesebb mint hat embernek beszéltem aznap, beleértve a törzsfőnököt és a feleségét is, akik később Tanúkká lettek.

Hamarosan azon vettem észre magam, hogy több mint 20 ember vett részt az általam vezetett Őrtorony-tanulmányozáson. A legnagyobb mértékben Jehovában kellett bizakodnom, és ő megadta nekem a szükséges erőt és képességet ahhoz, hogy gondot viseljek a nyájáról. Amikor fáradt voltam, vagy alkalmatlannak éreztem magam a feladatra, emlékezetembe idéztem a régi hűségeseket, különösen az olyan nőket mint Debóra és Hulda, akik félelmet nem ismerve teljesítették a Jehovától kapott megbízatásukat. (Bírák 4:4–7, 14–16; 2Királyok 22:14–20.)

Azután 1958 márciusában, alig három hónappal Alsó-Buchananba érkezésem után, levelet kaptam, mely tájékoztatott a körzetfelvigyázó, John Charuk látogatásáról. Kibéreltem az egyik ház alagsorát, ahol nagyobb tömeg elfér majd. Ezután elutaztam Felső-Buchananba, hogy ott fogadjam Charuk testvért, de ő nem jött. Egészen sötétedésig vártam, azután fáradtan visszautaztam Alsó-Buchananba.

Éjfél körül kopogtatást hallottam az ajtón. Amikor kinyitottam, nem csak a körzetfelvigyázót láttam ott, hanem a férjemet is, akinek a meglepetésszerű érkezése remekül egybeesett Charuk testvér látogatásával. Hogyan találtak rám? Találkoztak egy vadásszal és megkérdezték tőle, ismer-e olyan hölgyet, aki Jehováról prédikál az embereknek. „Igen” — válaszolta, és útbaigazította őket a lakóhelyem felé. Mennyire boldog voltam, hogy még csak három hónapja voltam Alsó-Buchananban, és a világosságom már ilyen fényesen ragyogott! (Máté 5:14–16.)

Charuk testvér látogatása idején a jelenlevők 40 fős csúcslétszámának örvendtünk. Idővel, egyre növekvő gyülekezet alakult, és egy gyönyörű Királyság-termet tudtunk építeni. Az élet azonban nem mindig volt zavartalan. Például, 1963-ban vallásüldözés tört ki Kolahunban, a férjemet letartóztatták és bebörtönözték. Olyan kegyetlenül megverték, hogy kórházi ápolásra szorult.

Nem sokkal a kórházból történő elbocsátása után, még ugyanabban az évben kongresszust tartottunk Gbarngában. A kongresszus utolsó napján katonák vették körül a jelenlevőket, és megparancsolták, hogy tisztelegjünk a zászló előtt. Amikor visszautasítottuk, arra kényszerítettek minket a katonák, hogy emeljük magasba a kezünket és nézzünk bele közvetlenül a napba. Néhányunkat puskatussal ütöttek. Úgy segítettem magamnak megőrizni az Isten iránti feddhetetlenségemet, hogy a „Ne félj tőlük!” Királyság-éneket énekeltem magamban. Ezután a katonák egy mocskos börtönbe vetettek minket. Három nap múlva a külföldi Tanúkat elengedték, Lichfieldet és engem Sierra Leonéba deportáltak. A helyi Tanúkat a következő napon engedték szabadon.

További kiváltságok és jutalmak

Megbízatást kaptunk, hogy Sierra Leone déli részén a Bo gyülekezettel dolgozzunk együtt. Nyolc évig szolgáltunk ott, ezután áthelyeztek minket Njalába. Mialatt Njalában szolgáltunk, férjemet kijelölték körzetfelvigyázó-helyettesi szolgálatra, nekem pedig kiváltságom volt elkísérni őt ebben a szolgálatban. Ezután, az 1970-es években áthelyeztek minket a Kelet-Freetown-i gyülekezethez.

Abban a jutalomban részesültem, hogy láthattam, amint sokan azok közül, akikkel a Bibliát tanulmányoztam, magukévá tették az igaz imádatot. Több mint 60 szellemi gyermekem és szellemi unokám van, akik olyanok, mint az ’ajánlólevelek’. (2Korinthus 3:1.) Némelyeknek, mint például Victoria Dyke-nak, aki az Aladura szekta jósnője volt, gyökeres változtatásokat kellett megtenniük. Az 1János 5:21 megvizsgálása után végül megszabadult rengeteg bálványától és szertartási tárgyaitól. Alámerítkezéssel jelképezte önátadását, és idővel különleges úttörő lett, számos rokonának segített abban, hogy elfogadják az igazságot.

Néhány hónappal a 44. házassági évfordulónk előtt 1985 áprilisában meghalt a férjem. Mégsem maradtam egyedül. Teljes idejű szolgaként folytatom a Segítőmnek, Jehovának végzett szolgálatot. Ezenkívül különleges kapcsolat fűz azokhoz, akiknek segítettem és segítek megismerni őt. Ők egy különleges értelemben vett család számomra. Szeretem őket és ők is szeretnek engem. Amikor beteg vagyok, sietve jönnek, és a gondomat viselik, és természetesen én is segítek nekik.

Nem kétséges, ha az egészet újra kellene kezdenem, boldogan venném a sarlót és csatlakoznék az aratáshoz mint Jehova munkatársa.

[Kép a 23. oldalon]

Winifred Remmie ma