Buchenwald után megtaláltam az igazságot

GRENOBLE-ban, Franciaországban nőttem fel az 1930-as években. Francia ember volt a német nyelvtanárom, aki fanatikus náci volt. Az iskolában egyre csak azt hajtogatta, hogy egy nap a német nyelv ismerete még „hasznos lesz” számunkra. Tanáraink többsége azonban, akik első világháborús veteránok voltak, aggodalommal szemlélték, hogy Németországban a nácizmus egyre nagyobb tért hódít. Én magam is tele voltam szorongással, mert mindinkább világossá vált előttem egy újabb háború fenyegető közelsége.

A második világháború kezdetén, 1940-ben elvesztettem egyik szeretett nagybátyámat a Somme folyónál kialakult nagy csatában. Nagyon elkeseredtem miatta, de még túl fiatal voltam ahhoz, hogy bevonuljak katonának a francia hadseregbe. Három évvel később, bár a németek már megszállva tartották Franciaországot, alkalmam adódott, hogy mint hadműveleti terveket és vázlatokat készítő szakember, képességeimet a Francia Ellenállási Mozgalom szolgálatába állítsam. Kiválóan utánoztam és másoltam aláírásokat és jeleskedtem német gumibélyegzők hamisításában. Akkora megelégedést szerzett nekem, hogy ilyen formában harcolok a megszálló ellenséges haderővel szemben, hogy társaim rólam alkotott kommunista véleménye abban az időben nem sokat jelentett számomra.

Letartóztatásban

A helyi Ellenállási csoport 1943. november 11-re tüntetést szervezett az első világháborút befejező fegyverszüneti nap évfordulójára. De a francia motorizált őrség blokád alá vette a hídfőt, így a hídon át lehetetlen volt megközelíteni a háborús emlékművet, az őrség pedig arra biztatott minket, hogy menjünk haza. A menetünk ellenben úgy döntött, meneteljünk egy másik háborús emlékműhöz, amely a város belső részében volt. Egy dolgot azonban elfelejtettünk. Az emlékmű kőhajításnyira volt a Gestapo hivatalától.

Csoportunkat pillanatok alatt felfegyverzett katonák fogták körbe, akik valamennyiünket sorjában egy fal mellé állítottak. Amikor a katonák parancsára eltávolodtunk a faltól, revolverek tömege hevert a földön. Mivel senki sem akarta bevallani, hogy a fegyver az ő tulajdona, a katonák csak az asszonyokat és a 16 éves és annál fiatalabb gyerekeket engedték szabadon. Így történt, hogy 18 éves koromban, 450 másik emberrel együtt, börtönbe kerültem. Néhány nappal később átmenetileg elszállítottak egy Compiégne melletti táborba, Észak-Franciaországba.

Úton Németország felé

Először — de legnagyobb sajnálatomra nem utoljára — 1944. január 17-én találkoztam olyan német katonákkal, akiknek sisakját bal oldalon egy horogkereszt, a jobb oldalon pedig az SS (Schutzstaffel) kezdőbetűk díszítettek. Ezek az SS-ek százszámra gyűjtötték össze a foglyokat, akiknek — velem együtt — gyalogszerrel kellett a Compiégne-i állomásra menniük. Ott szó szerint berugdostak bennünket a ránk várakozó, fedett vasúti marhavagonokba. Egyedül az én vagonomba 125 fogoly került. Három napon és két éjszakán át nem volt mit ennünk, s nem volt mit innunk. A gyengébbek már néhány órán belül összeestek, míg a többiek rajtuk tapostak. Két nappal később megérkeztünk a Weimar környéki Buchenwaldba, mélyen Németország belsejébe.

Miután fertőtlenítettek és kopaszra nyírták a fejemet, megkaptam a 41 101-es nyilvántartási számot és mint „kommunista terroristá”-t osztályoztak. Mialatt vesztegzár alatt tartottak, megismerkedtem Michel Riquet dominikánus pappal, akit a háború után a párizsi Notre Dame-székesegyházban mondott beszédei híressé tettek. Több más hasonló korú fiatallal együtt én is megkérdeztem tőle, miért engedi meg Isten ezeket a borzalmakat. Válasza így hangzott: „Az embernek sok szenvedésen kell átmennie, amíg kiérdemli, hogy az égbe jusson.”

Mindennapi életünk

Mind a 61 barakk lakójának körülbelül hajnali négy óra harminckor kellett felkelnie. Derékig mezítelenül jöttünk ki a barakkokból s gyakran fel kellett törni a jeget a víz színén ahhoz, hogy meg tudjunk mosakodni. Akár egészségesek voltunk, akár nem, mindenkinek be kellett tartania a szabályt. Ezután következett a napi kenyérfejadag kiosztása — 200–300 gramm ízetlen kenyér, egy falatka margarin és egy kis lekvárra emlékeztető, meghatározhatatlan valami. Névsorolvasásra 5.30-ra tereltek össze mindannyiunkat. Mily szörnyűséges élmény volt hátunkon kicipelni azokat, akik az éjszaka folyamán meghaltak! A füst csípős szaga, amelyet akkor éreztünk, amikor a hullákat elégették, elhunyt társainkat juttatta emlékezetünkbe. Az undor, az elkeseredettség és a gyűlölet érzése töltött el minket, hisz jól tudtuk, mily könnyen juthatunk mi is az ő sorsukra.

Munkám a BAU II Kommando-nál az volt, hogy teljesen céltalanul árkot ástam. Amint a két méter mélységű árkot kiástuk, a legnagyobb gondossággal újra be kellett azt temetni. A munkaidő reggel 6 órakor kezdődött félórás megszakítással délig, azután a munkát este 7 óráig folytattuk. Az esti névsorolvasás úgy tűnt, mintha soha nem érne véget. Akár éjfélig is eltartott minden olyan esetben, amikor a németeket súlyos veszteségek érték az orosz fronton.

Egy másféle fogolycsoport

Bárkit, aki megpróbált elszökni a táborból, könnyen fel lehetett ismerni, mert mindnyájunkat szembeszökő hajviselete révén meg tudtak különböztetni. Hajunkból a fejünk közepén, vagy a tarkónknál, a fül fölött egy csíkot borotváltak ki vagy nyírtak egészen rövidre. De voltak más foglyok is, akiknek hajviselete semmiben sem ütött el a megszokottól. Vajon kik voltak ezek? A barakksor-vezető kielégítette kíváncsiságunkat. „Bibelforscher-ek (Bibliakutatók) ők” — mondta. „Jó, de mit keresnek Bibliakutatók itt, egy koncentrációs táborban?” — tanakodtam magamban. „Azért vannak itt, mert Jehovát imádják” — hangzott a további információ. Jehova! Most hallottam életemben először az Isten nevét.

Később még lehetőségem nyílt arra, hogy valamivel többet megtudjak a Bibliakutatókról. Legtöbbjük német volt. Némelyek már az 1930-as évek közepétől fogva koncentrációs táborokban sínylődtek, mivel nem voltak hajlandók Hitlernek engedelmeskedni. Szabadon bocsátották volna őket, de ők nem adták fel elveiket. Az SS-katonák személyes szolgálatukra mint borbélyokat alkalmazták őket, és olyan speciális munkát is végeztettek velük, ahol megbízható emberekre volt szükség — mint például, amilyenek az adminisztratív munkák voltak. Ami a legtöbb fejtörést okozta nekünk az a derű volt, amely körülvette őket, az hogy teljesen hiányzott belőlük a gyűlölet, a tiltakozás vagy ellenkezés és a bosszúállás bárminemű szelleme. Egyszerűen érthetetlen volt számomra. Nagy bánatomra, abban az időben nem tudtam elég jól németül ahhoz, hogy beszélgethessek velük.

A halálvonat

Amint a szövetségesek előretörtek, a foglyokat egyre messzebb szállították az ország belsejében levő táborokba, amelyek azonban mindinkább elviselhetetlenül túlzsúfoltakká váltak. 1945. április 6. reggelén, az SS 5000 foglyot — magamat is beleértve — összeterelt és erőszakkal a Weimarba vezető útra irányított, ami valamennyiünknek 9 kilométeres gyaloglást jelentett. Azokat a szerencsétleneket, akik nem tudtak lépést tartani a menettel hidegvérrel tarkón lőtték. Amikor végre elértük a weimari állomást, nyitott tehervagonokra másztunk fel, s a szerelvény ezután elhagyta az állomást. Bolyongtunk vagy 20 napon át egyik vasútállomásról a másikra Németországon keresztül, majd onnan Csehszlovákiába.

Egy reggel, vonatunk egy részét lekapcsolták és valamelyik oldalvágányra tolatták. Katonák jöttek, vállukról géppisztolyt kaptak le, a tehervagon ajtajait föltépték és halomra lőtték az összes bent lévő orosz foglyot. S mindezt miért? Az éj leple alatt egy tucatnyi fogoly megölte az őreit és megszökött. Még ma is szemem előtt látom, amint a vér a vagon padlózatán át a vágányra csurog.

Szerelvényünk végül Dachauba érkezett, ahol két nap múlva az amerikai hadsereg felszabadított minket. A húsznapos utazás alatt mindössze néhány nyers burgonya és némi víz volt minden táplálékunk. Amikor elindultunk összesen 5000-en voltunk, de mire megérkeztünk csupán 800-an maradtunk életben. Sokan néhány nap múlva meghaltak. Ami pedig engem illet, én az utazás legnagyobb részét egy hullán ülve töltöttem.

Egy új lépés

Szabadulásom után semmi sem tűnt természetesebbnek, mint hogy tevékenyen támogassam a Francia Kommunista Pártot, hiszen Buchenwaldban közeli kapcsolatba kerültem a párt sok tagjával — közöttük néhány élen járó, vezető szerepet betöltő férfival is. Grenoble-ban az alapszervi titkár segítőtársa lettem és arra bátorítottak, hogy végezzek el egy vezetői tanfolyamot Párizsban.

Mindazonáltal hamarosan csalódnom kellett. 1945. november 11-én meghívást kaptunk, hogy vegyünk részt egy díszfelvonuláson Párizsban. A camarade, aki felelős volt a mi csoportunkért, kapott egy bizonyos összeget a csoport tagjainak elhelyezésére és ellátására; a megdöbbentő számomra mégis az volt, hogy egyáltalán nem mutatkozott hajlandónak arra, hogy ezt a pénzösszeget a mi érdekünkben használja fel. Így hát kötelességünknek éreztük, hogy emlékeztessük őt a becsületességet és barátságot magában foglaló alapelvre, amelynek állítólag egységessé kellett minket tennie. Az is tudatosodott bennem, hogy sokan az élen járó férfiak közül — akiket ismertem — egyáltalán nem voltak birtokában a kulcsnak, amely a világ problémáinak a megoldására szolgál. Ráadásul legtöbbjük ateista volt; én viszont hittem Istenben.

A későbbiekben Lyons-ba költöztem, ahol folytattam foglalkozásomat mint tervrajzkészítő. Két testvérnő keresett fel Jehova Tanúi közül 1954-ben, és én előfizettem az Ébredjetek! folyóiratra. Két nappal később egy férfi látogatott meg az egyik nővel, aki az előző alkalommal az ajtómon kopogtatott. Feleségem és én azonnal rájöttünk, hogy mindketten élénken érdeklődünk a szellemi dolgok iránt.

Az ezután következő beszélgetések során eszembe jutottak a Bibelforscher-ek Buchenwaldban, akik oly nagyon ragaszkodtak a hitükhöz. És csak akkor mértem fel, hogy ezek a Bibelforscher-ek és Jehova Tanúi egy és ugyanaz a nép. A bibliatanulmányozásnak köszönhetően a feleségem meg én állást foglaltunk Jehova oldalán és 1955 áprilisában alámerítkeztünk.

Mindez oly élénken él emlékezetemben, mintha csak tegnap történt volna. Egyáltalán nem sajnálom múltbeli megpróbáltatásaimat. Megerősítettek és segítettek meggyőződni arról, hogy e világ kormányzatai igencsak keveset nyújthatnak nekünk. Noha tudom, hogy személyes élmények csak bizonyos fokig segíthetnek másoknak, nagyon boldog lennék, ha az enyémek legalább annyiban szolgálnák a ma élő fiatalok javát, hogy átlássanak e világ csalárd ámításain, s ennek eredményeképp a Jézus által tanított igazi keresztényiségben keressenek valódi, becsületes értékeket.

Manapság szenvedés és igazságtalanság a mindennapi élet része. Miként a Bibelforscher-ek a koncentrációs táborokban, én magam is sóvárogva várok egy eljövendő, jobb világot, ahol testvéri szeretet és igazság uralkodik majd, az erőszakkal és fanatikus idealizmussal szemben. Amíg ez az idő el nem érkezik, igyekszem legjobb képességeim szerint szolgálni Istent és Krisztust mint vén a keresztény gyülekezetben feleségemmel, gyermekeimmel és unokáimmal együtt. (Zsoltárok 112:7, 8.) (René Séglat elmondása alapján.)

[Képek a 28. oldalon]

Fent: Névsorolvasás a táborban

Balra: Bejárati kapu Buchenwaldba. A feliraton ez olvasható: „Mindenkinek azt, amit megérdemel”

[Képek a 29. oldalon]

Fent: Krematórium Buchenwaldban

Balra: Tizenhat fogoly mindegyik sorban