A keresztény feddhetetlenség megőrzése a háború sújtotta Libériában
Egy szemtanú elmondása alapján
„AMIKOR küzdenek az elefántok, a fű is szenved.” Mily szemléltetően összegezi ez a nyugat-afrikai közmondás azt, ami a nemrég lezajlott háború alatt történt Libériában! Hozzávetőleg 20 000 ember vesztette el az életét, és az ország népességének a fele 2,6 millió ember elhagyta otthonát. Legtöbbje azoknak, akik szenvedtek, nem a katonák voltak, hanem „a fű” — ártatlan férfiak, nők és gyermekek.
Amikor 1989 decemberében Libériában kitört a háború, Jehova csaknem 2000 Tanúja állandó számbeli növekedésnek örvendett és bizalommal nézett a jövő elé. Szomorú tény, hogy ők is részei voltak a ’fűnek, amely szenvedett’.
A háború kiterjedése
A háború a Libériával szomszédos Elefántcsontpart határa mentén kezdődött el és nem sokkal ezután megkezdődött a menekülés a fővárosba, Monroviába, amely több mint félmillió lakost számlált. Ahogy a harcok dél felé kiterjedtek, 1990 márciusától májusáig, Jehova Tanúi misszionáriusait folyamatosan elszállították először Gantából majd Gbarngából. Az utolsók között voltak ők, akik ezt a két várost elhagyták. A háború akkor érte el tetőfokát, amikor a fegyveres egységek bevonultak Monroviába 1990. július 2-án.
Senki sem volt felkészülve azokra a rémületes dolgokra, amelyek ezután következtek. Három egymástól független hadsereg harcolt egymás ellen az utcákon nehéztüzérség, rakéták és puskagránátok bevonásával. Azok, akiket nem öltek meg amiatt, hogy valamely gyűlölt törzshöz tartoztak, állandó zaklatásoknak és házkutatásoknak voltak kitéve. A háborús öldökléstől megittasult kivégző osztag egyetlen augusztusi éjszakán több mint 600 férfit, nőt és gyermeket ölt meg, akik a Szt. Péter luteránus templomban kerestek menedéket.
Százak menekültek el a harcok elől úgy, hogy csak a testükön levő ruházatot vitték magukkal. Családokat szórtak szét, akik hónapokkal később sem voltak képesek egymással egyesülni. Úgy tűnt, Monrovia egész lakossága helyet változtatott, a megüresedett házakat katonák és menekültek vették birtokukba, olyan menekültek, akik a város más helyeiről költöztek ide. Monrovia lakosságának több mint a fele kitelepedett. Legtöbbjük elvesztette mindenét, amije volt, ráadásul még egy rokona is meghalt; egyesek sokkal több rokonukat veszítették el.
A helyzet annyira kritikussá vált, hogy öt másik nyugat-afrikai ország küldött katonákat: próbálják meg helyreállítani a békét. A harcok 1990 október végére nagyrészt elcsitultak. Akkor viszont az éhínség kísértete takarta be halotti lepelként a kiégett várost. Segélyegyesületek megállapították, hogy Monroviában egy bizonyos helyen az öt év alatti gyermekeknek csaknem egyharmada rosszul táplált és naponta több mint száz felnőtt hal meg. A dolgot nem könnyítették meg a haszonlesők sem; sokan elloptak a segélyakciók keretén belül az országba juttatott rizsből, majd csészénként 20 dollárért és még többért is eladták. A megbetegedések állandósultak, különösen a kolera, mivel a város vízellátása, szennyvíztisztító berendezése, valamint áramszolgáltatása teljesen elpusztult.
A Monroviában élő mintegy ezer Tanú szörnyű szenvedéseken ment keresztül. Többségük elhagyta a várost és vidéken keresett menedéket, amíg mások Ghánába és Nigériába hajóztak vagy az Elefántcsontpart, illetve Sierra Leona felé indultak a szárazföldön. Több mint 30 Tanú halt meg 1990 júliusától decemberéig. Némelyeknek puskatűz oltotta ki az életét, mások ellenben betegség és éhezés következtében haltak meg. Alan Battey és Arthur Lawson a Szolgálati Kiképző Iskolát végzett misszionáriusok nyilvánvalóan azok között voltak, akiket megöltek. Ó, mily vigaszt jelent a feltámadás Biblián alapuló reménysége mindazoknak, akik rokonaikat vagy barátaikat vesztették el azokban a szörnyű napokban! (Cselekedetek 24:15).
A keresztény testvériség akcióban
Miközben a háború egyre jobban dühöngött, sok otthonából elűzött Tanú, Jehova Tanúinak a város túlsó részében elhelyezkedő fiókhivatalába és misszionárius otthonába menekült. Egyesek azért kerestek védelmet, mert olyan törzsnek a tagjai voltak, akiket a területen tartózkodó katonák leöldöstek. Ezen menekültek legtöbbjének a fióknál adtak munkát — s a segítség, amit főzés és takarítás terén nyújtottak felbecsülhetetlen értékű volt — másik részét pedig megbízták, hogy a közeli mocsarakban kutassanak zöldfélék után, természetesen akkor, amikor ezt a házon kívüli állapotok megengedték.
Mindenütt emberek aludtak: a misszionáriusok hálószobájában, a folyosókon, a szállítási osztály helyiségében és a hivatali szobákban. Latrinákat ástunk és tartottunk rendben. Az asszonyok ápolónői tevékenységet láttak el, és sok maláriás és lázas beteget kezeltek sikeresen. A diaré gyakran gondot okozott.
Különleges házirendet iktattunk be, amelyben szerepelt a felkészülés bombariadó esetére. Ez nagyszerű kiképzést nyújtott abban, hogy miként érjük el gyorsan a fiókhivatal védett részeit, amikor az ellenséges erők nehéztüzérségi lövedékekkel támadnak. Noha a három méteres fal némi védelmül szolgált, nem volt elegendő arra, hogy a gellert kapott golyókat távol tartsa. Tetőnk hamarosan szitához hasonlított a golyó szaggatta lyukak miatt!
Sokan életüket kockáztatták, hogy megvédjék Tanú-társaikat azoktól, akik halálra keresték őket, mivel valamely gyűlölt törzshöz tartoztak. Egyik nap egy zokogó keresztény testvérnő érkezett a fiókhivatalba életben maradt gyermekeivel, akik közül az egyik egy kéthetes csecsemő volt. Nem sokkal érkezése előtt lőtték agyon férjét és tizenéves fiát a szeme láttára. Őt és a többi gyermekét sikeresen rejtette el az egyik Tanú a gyilkosok elől, akik mindent felkutattak, hogy megtalálják őket.
Megjelent egy másik család is a fiókhivatalban egy alámerítetlen hírnök kíséretében, aki a saját törzsének tagjai elől rejtette el őket, hogy így a biztos halált elkerüljék. Amikor a helyzet megváltozott és az alámerítetlen hírnök került veszélyes helyzetbe, akkor ez a megmenekült család mentette meg a hírnököt a család törzsének tagjaitól.
Ismételten előfordult az is, hogy misszionáriusok beszéltek felfegyverzett emberekkel a fiókhivatal kapujában és megpróbálták rávenni őket: ne kutassák át vagy ne fosszák ki az épületet. Egy dühös csoport egyszer mégis betört, ránk szegezték puskájukat azt bizonygatva, hogy egy bizonyos törzs tagjait rejtegetjük. Meghökkentek, amikor látták milyen nyugodtan viselkednek a helyi Tanúk, csendesen ültek és figyelmesen hallgatták a keresztény összejövetelen elhangzó dolgokat. A fegyveresek átkutatták ugyan a házat, de azokat, akiket kerestek nem találták meg. A betolakodókat azonban mindig meg tudtuk nyugtatni, hogy katonákat avagy az ő ellenségeiket mi nem rejtegetjük. Mint keresztények, mi semlegesek voltunk.
Egy súlyos harc folyamán egyszer a Tanúk egy csoportja érkezett a fiókhivatalba és egy testvért hoztak, aki a rák utolsó stádiumában volt. Sajnos meg is halt nem sokkal ezután. Sírt ástunk az udvaron, és milyen megható temetési szertartás követte azt! Az egyik legnagyszerűbb vént veszítettük el a testvérünkben, aki mögött sok hűséges szolgálatban eltöltött év állt. Mintegy száz menekült személy gyűlt össze az előcsarnokban, hogy meghallgassa a megemlékező beszédet, amelyhez puskatűz szolgált háttérként.
Élelem- és vízszerzés
Élelmiszerkészleteink nagyon korlátozottak voltak. A kereskedők már a háború kezdete előtt beszüntették az áruk behozatalát külföldről. A városban tehát nagyon kevés élelem maradt. A fiókhivatalban levő élelmiszerkészlet hosszú hónapokon át kitartott volna a 12 tagból álló családunk számára, de időnként előfordult, hogy 200-ra emelkedett azoknak az embereknek a száma, akik nálunk laktak, még szomszédokat is beleértve, akik ugyan nem voltak Tanúk, azonban nagyon rászorultak a segítségre. Mindenkinek a napi fejadagját egy egyszeri szűkös étkezésre korlátoztuk; ez az élelmiszeradag több hónapra biztosította a túlélésünket. Mindenki éhes volt. A csecsemők csont és bőr voltak, erőtlenül csüngve szüleik karján.
Élelmiszerkészletünk hamarosan kimerülő félben volt: Hol szerezhetnénk be több élelmet? Egyetlen üzlet se volt nyitva Monroviában. Bárhova nézett az ember, éhségtől elcsigázott embereket látott az utcákon, amint élelmet kerestek. Bármit megettek az emberek — kutyákat, macskákat és patkányokat is. Két misszionárius a fiókhivatalból elhatározta, hogy megpróbál eljutni Kakatába, egy tőlünk 60 kilométerre fekvő városba, ahol a harcok már elültek.
A kocsi ablakaira Őrtorony folyóiratokat és matricákat ragasztottak, hogy Jehova Tanúikként azonosítsák magukat. Miután átjutottak különböző ellenőrző pontokon, megállították őket és egy testes ember, akinek gránátok lógtak a mellén és revolver az oldalán, faggatóra fogta őket. A testvérek Jehova Tanúiként azonosították magukat és elmondták neki, hogy Kakatába tartanak, hogy némi élelmet szerezzenek.
„Jöjjenek velem — szóllította fel őket a fegyveres ember. — Én vagyok itt a katonai parancsnok.” E szavak után a főhadiszállásra vitte őket. Miután megtudta tőlük, hogy menekülteknek nyújtanak segítséget, elrendelte, hogy emberei szolgáltassanak ki a fiókhivatalnak 20 zsák rizst. Mindegyik zsákban 45 kiló rizs volt! Írásos engedélyt is adott nekik, hogy Kakatába mehessenek, valamint kijelölt egy őrt, hogy épségben és sértetlenül vezese őket át a hátralevő ellenőrző pontokon.
Kakatában megtalálták keresztény testvérüket, Ábrahámot, aki egy áruház tulajdonosa volt. Ő kartonszám halmozott föl élelmiszereket számunkra: tejport, cukrot, főzelékkonzerveket és egyéb szükséges dolgokat. Igazán csodálatos volt az a mód, ahogyan testvéreinkről gondoskodtak egész utazásuk idején. Bizonyára elnyertük Jehova tetszését azzal, hogy táplálékunkat megosztottuk barátainkkal és szomszédainkkal, mivel éléskamránkat most újból megtöltötte (Példabeszédek 11:25).
A Monrovia másik felén levő misszionárius otthonban a misszionáriusok szintén gondját viselték a menekülteknek, és ők is segítségben részesültek, ám váratlan helyekről. Egy misszionárius például kapott három zsák rizst egy katonától, aki még emlékezett rá körülbelül 16 év távlatából, amikor a misszionárius azon a területen szolgált, ahol ő katonáskodott. Négy zsák rizst kapott egy másik misszionárius azután, hogy az egyik harcoló csoport vezetőjével személyes beszélgetést folytatott.
Egy alkalommal úgy tűnt, hogy ki kell ürítenünk a fiókhivatalt a fellépő vízhiány miatt. Hosszú időn át csupán a mi kutunk szolgáltatta az ivóvizet a közösségünkhöz tartozó sok ember számára. De azután a szivattyút működtető villamosgenerátor telephez szükséges üzemanyagkészletünk fogytán volt. Egy férfi, aki a harcok kezdeti szakaszában menedéket talált a fiókhivatalban, hallott erről a nehézségünkről és nagyra értékelve azt, amit érte tettünk, talált megoldást és így a vízkészletünk soha nem fogyott el.
A szellemi erő megőrzése
Amikor minket, utolsó misszionáriusokat 1990 októberében felszólítottak, hogy Libériából távozzunk, elménket leginkább az foglalkoztatta, hogyan fognak a testvéreink és testvérnőink úrrá lenni a helyzeten. A beszámolók, amelyek azóta az idő óta eljutottak hozzánk, kétségkívül azt mutatják, hogy továbbra is szorgalmasan végezték a szolgálatukat.
A háború előtt mindegyik Tanú átlagosan 17 órát töltött el a szolgálatban minden hónapban. A háború alatt — annak ellenére, hogy állandóan táplálékul szolgáló zöldfélék után kellett kutatni a bozótban — a Tanúk által elért átlagóraszám egyes gyülekezetekben hírnökönként 20 óra fölé emelkedett. Sőt, mivel hiány volt az Őrtorony folyóiratokban, sok testvérnőnk kézzel másolta le a tanulmányokat, hogy több példány járjon körbe és így felkészülhessenek a vasárnapi tanulmányozásra.
A Monroviához legközelebb eső négy gyülekezetben rengeteg olyan Tanú volt, aki a városi harcok elől menekült el. Ezek a barátaink mindenüket elveszítették, mert nem voltak képesek visszatérni az otthonukba, hogy bármit is magukhoz vegyenek. A harcvonal — igazság szerint — gyermekeket és szülőket szakított el egymástól hosszú hónapokra! E négy gyülekezet összevonva tartotta meg Jézus halálának Emlékünnepét március 30-án 1473 résztvevővel.
A mintegy 300 Tanú, akik Monroviában maradtak, különös erőfeszítést tettek, hogy az Emlékünnep hónapjában kisegítő-úttörőszolgálatot végezzenek, jóllehet még néhány héttel korábban fizikailag annyira legyengültek az éhezés következtében, hogy alig tudtak járni. Keményen munkálkodtak azon, hogy az Emlékünnepre embereket hívjanak meg, melynek eredményeként az ünnepen 1116 résztvevő volt.
Egy keresztény vén Monroviában így nyilatkozott: „Elhatároztuk, hogy 1990 decemberének elején ismét a Királyság-termünkben fogjuk megtartani az összejöveteleinket. Először 17-en vettek részt. A jelenlevők száma később 40 lett, és egy darabig 40 is maradt. Február 24-én azután elértük a 65-ös létszámot, majd egy héttel később ez a szám 85-re emelkedett. Megemlítem azt is, hogy csaknem mindenki a gyülekezetből válaszolt a felhívásra, hogy márciusban vegye föl a kisegítő-úttörőszolgálatot.”
Gondoskodás másokról
„A mi egyházunkban a testvérek azzal foglalatoskodtak, hogy a háború folyamán egymást öljék — jegyezte meg az egyik Tanú kívülálló rokona — és soha nem volt idejük a hívőtársaik számára.” De mennyire más volt a helyzet Jehova népével!
Egy szomszédos segélyegyesület elnöke például ezt írta a helyi testvéreknek, akik 1991 februárjában a fiókhivatal felett felügyeletet gyakoroltak: „Ez a levél az Önök és intézményük iránt érzett hálánk és értékelésünk jele, amiért állandó raktározási lehetőséget biztosítanak nekünk arra az időre, amíg népünk tagjai között élelmiszereket osztunk szét. Emberbaráti viselkedésük kimutatja azon készségüket mint Társulatét, hogy békét és jóakaratot hozzanak országunkba. Kérjük folytassák e kiváló szolgálatot.”
Más országokban élő Jehova Tanúi gyorsan reagáltak libériai testvéreik szükségleteinek kielégítésére. Segélyküldemények érkeztek a nyugat-afrikai Sierra Leonéból és Elefántcsontpartról, az európai Hollandiából és Olaszországból, valamint az Egyesült Államokból.
Egy kislány, akinek az édesanyját kivégezték, mert egy gyűlölt törzshöz tartozott, a kapott segítségért kifejezte háláját. Ezt írta: „Nagyon szépen köszönöm mindazt, amit nekem küldötök. Azt az érzést keltitek bennem, mintha az anyukám a közelemben lenne. A háborúban elveszítettem őt is és a kistestvéremet is. Kérem Jehova áldását mindnyájatokra. 11 éves vagyok.”
Egy testvér, akinek a felesége törzsi hovatartozás miatt hónapokig kényszerült rejtőzködni, hat tagú családjával együtt szintén hálás a neki nyújtott segítségért. Ezt írta: „Mi nem törtünk be emberek otthonaiba, hogy fosztogassunk és eladjuk holmijaikat és mégis — tőlük eltérően — mindennap van mit ennünk, mert bölcsen használjuk fel azt a keveset, amink van. Ezt Jehovától tanultuk.”
Nagyon megkapó volt annak a testvérnek is a szellemi beállítottsága, aki feleségével és két gyermekével Elefántcsontpartra menekült. Otthagyta kényelmes házát, amit ezt követően porig égettek. Ami mégis a legfájdalmasabban érintette, az — ahogy mondta — nem a házának, hanem a teokratikus könyvtárának az elvesztése volt.
Értékes tanulságok
Visszatekintve értékelni tudom, hogy Jehova sok értékes tanulság levonására tanított meg minket. Sokakat személyesen ismertem azok közül, akik megőrizték feddhetetlenségüket és életben maradtak, valamint olyanokat is, akik megőrizték feddhetetlenségüket és meghaltak. Megtanultam értékelni a fontosságát annak, hogy felöltsük Pál apostol elmebeli beállítottságát, aki ezt írta: „Mert ha élünk, Jehovának élünk, s ha meghalunk, Jehovának halunk meg. Ezért akár élünk, akár meghalunk, Jehováé vagyunk” (Róma 14:8).
Egy másik misszionárius, aki hosszú időt töltött el ebben a szolgálatban megjegyezte: „Mindezekből a dolgokból megtanultuk, hogy Jehova páratlan Segítő. Pontosan, ahogyan Pál kifejezte ezt: ’Éreztük magunkban, hogy megkaptuk a halál ítéletét. Ez azért volt, hogy ne magunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat’” (2Korinthus 1:9; Zsoltárok 30:10 [30:11, Károli]). Majd hozzátette: „A háború teljesen világossá tette előttünk, hogy Jehova népe igazi testvériség, akik azt az önfeláldozó szeretetet öltik magukra, amelyet Jézus kihangsúlyozott” (János 13:35).
Keresztény testvériségünk erejére nagyszerűen rámutat egy levél, amelyet egy libériai tetvérnő írt néhány misszionáriusnak közülünk, akiknek el kellett hagynunk az országot az 1990 októberében folyó harcok alatt. „Azért imádkozom, hogy ti mind minél hamarabb gyertek vissza Libériába és azért, hogy kongresszust tarthassunk — írta. — Alig várom azt a napot. Már a gondolata is boldoggá tesz.”
Igen, csodálatos lesz, ha a keresztény tevékenység megszokott rendje tökéletesen helyre lesz állítva Libériában. Testvérnőnknek igaza van: valóban örömteli lesz az első kongresszus Monroviában, ha már a misszionáriusok és más menekültek visszatértek. Efelől semmi kétség!
[Térkép a 27. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
LIBÉRIA
Monrovia
Kakata
Gbarnga
Ganta
SIERRA LEONE
GUINEA
ELEFÁNTCSONTPART
Atlanti-óceán
[Kép a 28. oldalon]
Menekült Tanúk gyermekei a fiókhivatalban a háború alatt
[Kép a 31. oldalon]
Libériai menekültek, amint átválogatják a Tanúk által ajándékozott ruhadarabokat az Elefántcsontparton