A szabadság keresése Szenegálban

DAKARTÓL, Szenegál modern fővárosának partjától nem messze fekszik a kis Gorée-sziget. Ezen a szigeten áll a történelem zord emléke, az 1776-ban épült rabszolgaház.

Ez azon sok ház egyike, amelyekben 150-200 rabszolgát tartottak fogva nyomorúságos körülmények között körülbelül három hónapig, mielőtt távoli helyekre szállították őket. Családokat választottak szét, melyeknek tagjai soha többé nem látták egymást; az apát talán Louisianába, Észak-Amerikába küldték, az anyát Brazíliába vagy Kubába, és a gyerekeket Haitibe, Guyanába vagy Martinique-re. Az emberi szabadság micsoda semmibevevése ez! Azonban ez annak is az erőteljes emlékeztetője, hogy a szabadság olyan értékes kiváltság, amely nem mindig minden ember tulajdona.

Mindezt abból a turista brosúrából tudtam meg, amit Szenegál felé, Nyugat-Afrika legnyugatabbra kiugró országa felé tartva a repülőgépen olvastam. Szenegál szavanna területe az északi és a keleti sivatagok, valamint a déli sűrű dzsungelek között fekszik. Itt található a fenséges, hosszú életű baobabfa, furcsa gyümölcsével, melyet majomkenyérnek neveznek és borkő készül belőle. Ez a majmok és a színpompás madarak, valamint a mangó ligetek közé fészkelt furcsa falucskák országa is.

Hátradőltem a székben és erre a várva várt nyugat-afrikai kapuba tett látogatásomra gondoltam. Szenegál ma, hétmillió különböző etnikai hátterű lakosával teljes szabadságnak örvend. De lehet-e az, hogy egy személy szabad ugyan fizikailag, mégis olyan szokások és babonák rabszolgája, amelyek elrabolják tőle az igazi szabadságot? Izgatottan vártam a szellemi testvéreimmel való találkozást, és azt, hogy első kézből halljak annak az igazságnak a fejlődéséről, amely szabadokká teszi az embereket a világnak ezen a részén (János 8:32).

’Jehova azt akarja, hogy az önöké legyen ez az épület’

A naptáramban feljegyzett első látogatás az Őr Torony dakari fiókhivatalába és misszionáriusi otthonába szólt. Amint megérkeztünk a csendes külvárosban található modern kinézésű épületbe, a homlokzaton észrevettem egy nagy J betűt. A fiókhivatalban tett látogatásom során az első kérdésem az volt, hogy miért van ott az a J betű.

„Ez nagyon érdekes — magyarázta a túravezetőm. — Amikor 1985-ben nagyobb fiókhivatali épületet kerestünk, megnéztük ezt az épületet is, amely akkor építés alatt állt. De úgy éreztük, hogy ez túl nagy a mi szükségleteinkhez. Amikor a tulajdonos megtudta, hogy Jehova Tanúi vagyunk, mindenáron nekünk akarta kiadni az épületet, mivel ismerte a becsületességünket. ’Biztos vagyok benne, hogy Jehova, az önök Istene azt akarja, hogy az önöké legyen ez az épület — mondta. — És lám! Még egy nagy J betű is van rajta! Amikor feltettem, akkor azt hittem azért, mert engem Johnnak hívnak, de most már biztos vagyok benne, hogy Isten Jehova neve miatt van ott!’ Nagyon boldogok vagyunk, hogy ebben a szép épületben lehettünk az elmúlt öt évben.”

Ezután azt szerettem volna tudni, hogyan indult el Szenegálban a prédikálómunka.

„Az igazság felszabadító vizeit az 1950-es évek elején vezette be Szenegálba egy Jehova Tanúja, akinek a munkaszerződése Franciaországból ide szólt. A fiókhivatal 1965-ben nyílt meg Dakarban, hogy a franciául beszélő országok, Szenegál, Mali és Mauritánia, és az angolul beszélő ország, Gambia munkáját ellássa. Bissau-guinea munkáját is ellátjuk 1986 óta, ahol portugálul beszélnek.”

Annak tudatában, hogy a népesség több mint 90 százaléka nem keresztény, megkérdeztem, hogy mekkora fejlődés történt. „Igaz, hogy ezekben az országokban sokan nem szívesen foglalkoznak a Bibliával — mondta túravezetőm —, de a munka folyamatosan halad előre. Nos, 1991 januárjában örültünk, hogy 596 Királyság-hírnököt láthattunk. Ez azt mutatja, hogy a helyi testvérek és a misszionáriusok nagyon keményen dolgoznak.”

„Értem, hogy miért szolgál itt olyan sok misszionárius” — jegyeztem meg.

„Igen, körülbelül 60-an vannak, akik a mi területünkre kaptak kinevezést, és 13 országból jöttek. Keményen dolgoznak, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a munka szilárd alapra épült. Ezt a szellemet visszatükrözik a helyi testvérek az igazság iránti szeretetükben és buzgalmukban. Annak ellenére, hogy olyan nehézségekkel néznek szembe, mint a munkanélküliség és a rendkívül korlátozott anyagi erőforrások, sok testvér 15 órát vagy ennél is többet tölt el a szántóföldi szolgálatban minden hónapban. Reméljük, találkozol majd néhány ilyen buzgó munkással a látogatásod során.”

Nagyon vártam, hogy így legyen.

Misszionáriusokkal a szántóföldön

Margaret (aki a közelmúltban bekövetkezett haláláig több mint 20 évig szolgált misszionáriusként), vállalkozott arra, hogy elvisz engem a területére, a város központjába. Car rapide-dal (gyors autóval) mentünk, hogy megízleljük a helyi életet. Valójában ez egy kis busz volt, mely sűrűn megállt. 25 utast szállított, és ha mindannyian soványak lettek volna, akkor megláthattam volna, hogy az utazás majdhogynem kényelmes is lehet. A padomon ülő két hölgy azonban határozottan nem volt sovány, mégis mosolyogva fogadtam a helyzetet.

„Az én belvárosi területemen sok érdekes dolog van — magyarázta Margaret, amikor megérkeztünk a rendeltetési helyünkre. — Látod azokat a színes szandálokat? — kérdezte, miközben a járdán levő standokra mutatott. — Juhok és kecskék kifestett bőréből készültek.” Közelebb mentünk a szandálkészítőkhöz, és Margaret elkezdte saját wolof nyelvükön a bemutatkozást. Figyelmesen hallgattak és elragadtatva nézték a színes brosúrában az Ádámról és Éváról szóló illusztrációkat.

Hamarosan utcai árusok közeledtek felénk, akiket itt bana-bana emberekként ismernek, és az árucikkek végtelen változatát kínálták fel. Volt akinek seprűje volt; mások ruhát, lakatot, orvosságot, pénztárcát, narancsot, még élő madarat is kínáltak. Az egyik el akart adni nekem egy kora-t, olyan húros hangszert, amit egy fél lopótökből készített, vagy másmilyen tökből, és vonót is készített hozzá, hogy két kézzel lehessen játszani rajta. Észrevettem, hogy a hátoldalán volt egy kis kép, ami egy bőrből, kecskeszarvból és kis „jó szerencse” kagylókból készült maszkot ábrázolt. Elmagyaráztuk, hogy nem veszünk meg semmi olyat, ami a boszorkányság vagy nem keresztény rítusok jeleivel lehet kapcsolatban. Meglepetésünkre a bana-bana ember egyetértett velünk, jelezve, hogy ő maga mohamedán. Leomló ruhája, a boubou mögé rejtette a kora-t és figyelmesen hallgatta, amint Margaret felkínálta az arab nyelvű brosúrát. Úgy fellelkesedett, hogy elvette a brosúrát és nyomban olvasni kezdte. Miután hosszasan köszönetet mondott, a brosúrával és az eladatlan kora-val távozott. Biztosak voltunk benne, hogy otthon áttanulmányozza majd a brosúrát.

Egy későbbi alkalommal Johnnal beszéltem, aki szintén több mint 20 éve misszionárius.

„Az emberek itt nagyon barátságosak és majdnem mindenkivel elbeszélgethetsz, akivel találkozol — mondta John. — A népszerű köszöntés az ’assalam alaikum’ azt jelenti, hogy ’béke veled’ és a legtöbb ember valóban békeszerető. Ez a teranga, vagyis a vendégszeretet országa, amit kedvességgel, emberi melegséggel és vidámsággal fejeznek ki.” Ezután már könnyebben megértettem, hogy miért tudta oly sok fiatal külföldi Tanú elhagyni a családját és barátait, hogy itt szolgáljon ezen a misszionáriusi szántóföldön.

Felszabadulva a teljes idejű szolgálatra

A misszionáriusi szellem mély hatást gyakorolt a helyi Tanúkra. Ez különösen abból nyilvánvaló, hogy a széles körű munkanélküliség igazi kihívást jelent annak, aki teljes idejű úttörő szolgálatot kíván végezni. Marcel és Lucien, akiket a bibliai igazságok ismerete sok káros szokástól megszabadított, ezt a magyarázatot adják:

„Azzal szerettük volna kifejezni a hálánkat, hogy úttörő szolgálatba lépünk. Részidejű munkát azonban nehéz volt találni. Megpróbálkoztunk a kertészkedéssel, de nem vált be. A ruhatisztítás túl sok időt elrabolt tőlünk. Most pékségben dolgozunk, vannak bizonyos üzletek, amelyek rendszeres vásárlóink és ez jól bevált.” Nyilván nagy adag hitre, találékonyságra és őszinte erőfeszítésekre volt ehhez szükség, de ez lehetővé teszi a teljes idejű szolgálatba való belépést még akkor is, amikor nehezek a gazdasági feltételek.

Amikor Jehova Tanúi elkezdték Michellel tanulmányozni a Bibliát, akkor ő a dakari egyetemre járt. „Lesújtott az az erkölcstelen szellem, melyet oly sok tanulónál tapasztaltam, és gyakran fogas kérdések gyötörtek — mondta. — Miért vált az ember ilyen káros szokások és állapotok rabszolgájává? A Biblia megadta rá a választ. Olyan volt, mintha nehéz súlyokat emeltek volna le a vállamról. Bár a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy folytassam a tanulmányaimat, én azonban a kisegítő úttörőszolgálatba léptem, azután pedig általános úttörőként szolgáltam azalatt az idő alatt, ami még az egyetemi évekből maradt. Úgy találom, hogy mint úttörő, a Jóhír másokkal történő megosztása, nem pedig karrier hajszolása egy hamarosan véget érő rendszerben, a legnagyobb örömet okozza nekem.” Michel most Mbourban szolgál különleges úttörőként.

Többnejűség szemben a keresztény egynejűséggel

A helyi szokások nem mindig egyeznek meg a keresztény alapelvekkel és ez páratlan kihívást eredményezhet. Alioune, Jehova Tanúi Dakar környéki hat gyülekezete egyikének elnöklő felvigyázója elmondja: „Amikor először hallottam a felszabadító igazságról, két feleségem volt. Mint hitét gyakorló mohamedán, a vallásom még többet megengedett. Édesapámnak négy felesége volt, hasonlóképpen a legtöbb barátomnak is. Ez itt, Afrikában elfogadott életforma.” De milyen hatást váltott ki ez az életforma?

„Ha több mint egy feleséged van, az sok problémát okozhat — magyarázta Alioune — különösen a gyerekek tekintetében. Az első feleségemtől tíz gyermekem van, a másodiktól kettő. Az ilyen családokban az apa gyakran idegennek tűnik a gyerekek szemében, így nem fordítják hasznukra a segítségét és a tanítását. Mellesleg a többnejűség sem védett meg engem a házasságtöréstől. Inkább az önuralom, Isten szellemének a gyümölcse tette ezt meg velem.” Mit tett hát Alioune?

„Visszavittem a második feleségemet a szüleihez — folytatta —, és tapintatosan megmagyaráztam, hogy ezt nem azért teszem, mert valamiért haragszom rá, hanem azért hogy Isten követelményeivel összhangban tegyek. Különleges intézkedéseket tettem annak érdekében, hogy minden gyermekemről gondoskodjak fizikailag és szellemileg, és hálás vagyok azért, hogy ma ők is Jehovát szolgálják. Abból a kilencből, akik hírnökök, öten alámerítettek, kettő különleges úttörőként szolgál, a többi három pedig általános és kisegítő úttörő. Az igazság valóban megszabadított engem sok olyan nehézségtől, amely a gyerekneveléssel jár.”

Bálványimádás szemben az igaz imádattal

Útvonalamon a következő látogatás a déli Casamance vidékre szólt. Nagy hatással volt rám, hogy milyen frissnek és örökzöldnek tűnt minden. A hatalmas Casamance folyó által körülbelül 300 km hosszan jól öntözötten, a vidék bőséges rizst, kukoricát és mogyorót terem. Az egész vidéken szétszórva köralakú, kétemeletes, zsúpfedelű házak vannak, a tetejük tölcsér alakú, hogy összegyűjtse a vizet a száraz évszakra. A székhely, Ziguinchor, egy terjedelmes pálmaliget árnyékában épült. Boldog voltam, hogy Jehova népének buzgó gyülekezetével találkoztam itt.

Dominic, aki misszionáriusként dolgozik Ziguinchorban és annak környékén, elmondta nekem, hogy a prédikálómunka nagyon szépen halad előre ezen a vidéken. „Tíz évvel ezelőtt 18 hírnök volt a ziguinchori gyülekezetben. Ma 80-an vannak. E nagy növekedés ellátása érdekében egy gyönyörű Királyság-termet építettünk, vörös agyagot használtunk hozzá, amit éppen a telken találtunk. A létesítmény óriási tanúskodásnak bizonyult a közösség számára. Kedvező megjegyzéseket tettek, akik látták, hogy oly sok különféle törzs dolgozik békésen együtt. A nemrégi körzetgyűlésen a jelenlevők csúcsszáma 206 volt és 4 személy merítkezett alá.”

Szenegálnak ezen a részén még ma is sokan követik őseik animisztikus hitét, bálványimádást gyakorolva, noha kereszténynek vagy mohamedánnak vallják magukat. Figyelmesen hallgattam Victor történetét, aki vén a ziguinchori gyülekezetben.

„Guineában születtem, egy nagy bálványimádó családban. Születésemkor édesapám egy bizonyos szellemnek, vagy démonnak ajánlott fel engem. Hogy elnyerjem a kegyét, rendszeresen elő kellett vennem az ágy alól egy fekete táskát, egy kis oltárt felállítanom és véráldozatot bemutatnom a szarvnak, ami a démon védelmezőmet jelképezte. Még katolikussá válásom után is rabságban éreztem magam. Miután Szenegálba költöztem, Jehova Tanúi elkezdték tanulmányozni velem a Bibliát. Feleségem és én megtudtuk, hogy tovább ’nem ehetünk Jehova asztalánál és a démonok asztalánál’. (1Korinthus 10:21.) De amikor abbahagytam az áldozatok bemutatását, a démonok zaklatni kezdtek minket. Féltem kidobni a fekete táskát az összes démoni tárggyal együtt, mert tudtam egy emberről, aki teljesen elvesztette az eszét, amikor megtette ezt.” Micsoda kétségbeejtő helyzetben volt Victor!

„Végül a Róma 8:31, 38, 39 megadták nekünk a szükséges erőt ahhoz, hogy megszabaduljunk mindentől, ami kapcsolatban volt a bálványimádással. Ma már, mivel Jehovába helyeztük bizodalmunkat, valóban felszabadultunk. Az egész háznépemnek a paradicsomi földre szóló örökké tartó élet a csodálatos reménysége, ahol az egész emberiség megszabadul a gonosz démonok hatásától.”

Végül, eljött a távozás ideje. Amint csomagoltam a táskáimat, felejthetetlen szenegáli látogatásomon elmélkedtem. Milyen hiterősítő volt számomra az, hogy oly sok emberrel találkoztam, akik megszabadultak a kábítószer-élvezet, az erkölcstelenség és a babona kötelékéből, és akik most igazi szabadságnak örvendenek. A nehéz gazdasági állapotok ellenére örömet és megelégedést találnak Jehova szolgálatában, aki a paradicsomi földre szóló örökké tartó élet biztos reménységét hozta el számukra. Milyen hálásak vagyunk neki, amiért lehetővé tette, hogy nemcsak Szenegálban, hanem világszerte mindenütt hirdessük a Jóhírt, „Jehova jóakaratának esztendejét”! (Ésaiás 61:1, 2.) (Beküldött cikk.)

[Térkép a 8. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

SZENEGÁL

St. Louis

Louga

Thiès

Dakar

Kaolack

GAMBIA

Banjul

[Képek a 9. oldalon]

Az igazság felszabadító vizeit szabadon osztják meg másokkal a falvakban

Az Őr Torony Társulat misszionáriusi otthona és a fiókhivatal Dakarban, Szenegálban

[Kép a 10. oldalon]

A szenegáli emberek a part mentén is hallják a keresztény üzenetet