Örömteli kitartás a Közel-Keleten
Ez a lelkesítő beszámoló Jehova Tanúitól érkezett Libanonból
AZ 1990-es szolgálati év sorozatos pusztító bombázással kezdődött Bejrútban. Ezt egy nyugodt időszak követte, amely 1989 szeptemberétől 1990 januárjáig tartott.
Ezek alatt a hónapok alatt új hírnökcsúcsot jelentettek, 2659 hírnököt (novemberben), az 1989-es szolgálati év 2467-es hírnökcsúcsával szemben. Negyvennégy személy merítkezett alá, és minden hónapban átlag 65-en vettek részt a kisegítő úttörő szolgálatban. Első ízben történt, hogy 2000-nél több bibliatanulmányozást jelentettek, és már kezdtük latolgatni, milyen eredményeket érhetünk el a jövőben.
A háború azonban újból kitört Kelet-Bejrútban, ahol a legtöbb gyülekezet található, és testvéreink tucatjai voltak kénytelenek az ország más részeibe menekülni. Hosszú napokon át semmiféle kapcsolatunk nem volt az érintett területen levő gyülekezetekkel, a szántóföldi szolgálatról pedig hiányos jelentéseket kaptunk. Mindazonáltal a testvérek, akik különböző területekre szóródtak szét, bekapcsolódtak az ott levő gyülekezetek munkájába, folytatták a házról házra végzendő tanúskodást nagyszerű eredményeket felmutatva az egész országban. Ez idő alatt sok testvérünk otthona vagy porig égett, vagy megrongálódott a bombázások következtében. Egy testvérnő életét vesztette.
Bizalommal tekintettünk Jehovára segítségért és vezetésért. Bátor úttörők önként vállalkoztak, hogy szellemi táplálékot, valamint élelmet és vizet vigyenek az ostrom alatt álló területekre az ott élő testvéreinknek. A Jehova és testvéreik iránt érzett szeretetük arra indította őket, hogy megkockáztassák még aláaknázott úton való átjutást is. Nagyszerű tanúskodást jelentett, amikor az emberek látták: segítség érkezik a testvérek családjai számára. Látták, hogy mit tehet az igazi szeretet, ha mindenki egyesült az egyedüli igaz Isten, Jehova imádatában (János 13:34, 35; 15:13).
A szolgálati év alatt, a testvérek folyóirataink minden számát megkapták. Miként Az Őrtorony folyóirat esetében már korábban történt, úgy az 1990. január 8-i számmal kezdve az Ébredjetek! is az angollal egyidőben jelenik meg arab nyelven. A Tanúk és az érdeklődők ezt túláradó örömmel fogadták! Szenzációt keltettek az új arab nyelvű kiadványok, mint például a Kell hinned a Háromságban? című brosúra, valamint A Biblia — Isten Szava vagy emberé? és az Én könyvem bibliai történetekről című könyvek.
Ezek a szellemi adományok mindenki számára elérhetők voltak annak ellenére, hogy sok gyárat és számtalan egyéb létesítményt bezártak Bejrútban. A gazdasági helyzet most az egész országban szánalmas. Sok helyen nincs áram, nincs víz, nincs telefonszolgáltatás. És most beszéljen néhány testvér arról miként talált örömet ilyen körülmények között is, jóllehet egy olyan háború rombolásaival kellett szembenéznie, amely 15 év óta tart.
„A pozitív oldal”
Egy bejrúti testvér így fogalmaz: „Először is őszinte, szívből jövő hálát adok Jehovának, mert megőrzött az igaz imádatot gyakorló szervezetében minden veszélyes helyzet ellenére, amellyel szembenéztünk. A nemrégiben lejátszódó események során volt egynéhány tapasztalatom, amelyek örömmel töltöttek el, ezeket pedig a háború pozitív oldalának tekintem.
A súlyos bombázások folyamán ott ültünk szomszédainkkal a lépcsőn, mivel ez volt a legbiztonságosabb hely bombatámadások alatt. Szüntelenül Isten Királyságáról beszéltünk nekik, amely az egyetlen megoldás az emberiség problémáira, és gyakran imádkoztunk Istenünkhöz, Jehovához. És ezt mindenki megtudta.
Az ágyúzás időnként napokig tartott, még az összejövetelekre se tudtunk eljutni. Így hát magammal vittem Az Őrtorony folyóiratot és a lépcsőkön ülve tanulmányoztam. Ez felkeltette a szomszédaink érdeklődését. Néhányan nem álltak szóba velünk korábban, mert Jehova Tanúi vagyunk. De amikor házunkat bombatalálat érte, meglepődtek azon a szereteten, melyet a testvéreink tanúsítottak. Most már akartak beszélgetni velünk. És az eredmény? Nos, néhányan előfizettek az Ébredjetek!-re.
Ezek a tapasztalatok arra késztettek, hogy továbbra is szorgalmasan beszéljek az igazságról. Jehova megérdemli teljes szívű imádatunkat, megkülönböztetett értékelésünket és minden dicsőséget.”
„Jehova neve megmentette az életemet”
A ras-bejrúti gyülekezetből az egyik testvér a következőket beszéli el: „A feleségem, két kisfiam és jómagam a házról házra szolgálatba indultunk egyik nap reggelén Bejrút nyugati negyedében. Délután angol nyelvű összejövetelt tartottunk az otthonomban. Délután 6 óra 30-kor már sötét volt. Az utcákon csak felfegyverzett emberek tartózkodtak. A bombák csak úgy záporoztak. A mi épületünkben lakók már csaknem mind elmenekültek. Se víz, se villany nem volt. S akkor bekopogtatott valaki az ajtón.
Azt hittük, hogy egyik szomszédunk az, akinek vízre vagy kenyérre van szüksége, így feleségem ajtót nyitott. Az ajtóban azonban négy felfegyverzett férfi állt. Puskáikat feleségem mellének szegezték és név szerint engem kerestek. Azon a héten már kilenc embert vittek így el az otthonukból, akiket azonnal meg is öltek. Amikor a fegyveresek megpillantottak engem, automata fegyvereikkel a fejemre céloztak és megparancsolták, hogy menjek velük. Azt mondtam: ’Veletek megyek. Először azonban engedjétek meg, hogy felöltözzem.’ Teljes szívből Jehovához fohászkodtam és a segítségét kértem. Mikor befejeztem az imámat, nagyon megnyugodtam s megkönnyebbültem, a felfegyverzett, ijesztő külsejű embereket pedig kezdtem úgy tekinteni mint más rendes embereket. Félelem nélkül tudtam velük beszélni.
Megkérdeztem tőlük: ’Mit akartok tőlem? Beszélgessünk egy kicsit, mielőtt elmegyünk.’ Amikor a nappaliba értünk, vezetőjük megkérdezte tőlem: ’Milyen jogon mentek be a házakba és prédikáltok az embereknek?’ ’Ti fegyvert hordotok magatoknál és rákényszerítitek az akaratotokat másokra, noha senki sem áll az utatokba. Én azonban a béke jó hírét hordom, amit Jézus parancsolt meg nekünk, hogy prédikáljunk’ — válaszoltam. Ezután elmagyaráztam, hogy mit hisznek Jehova Tanúi és milyen munkát végeznek. Amint a Jehova név elhagyta az ajkamat, így szóltak: ’Megelégszünk azzal, hogy itt hallgassunk ki téged. Semmi szükség rá, hogy magunkkal vigyünk.’ Úgy tűnt, hogy egyikük ismer egy testvért. Azt mondta: ’Ez olyan mint Jarjoura.’
Mi tanúskodtunk ezeknek a fegyvereseknek és kérdéseikre másfél órán át válaszoltunk. És akkor — ahelyett, hogy magukkal vittek volna a kocsijuk csomagtartójában, ahogyan a többiekkel tették — elnézést kértek, megcsókoltak, felajánlották segítségüket, ha valaha szükségem lenne rá, és elmentek. Az egész idő alatt éreztem, hogy Jehova védelmez engem. Az, hogy azon a reggelen részt vettem a házról házra szolgálatban, délután pedig ott voltam az összejövetelen, megerősített abban, hogy szilárdan megálljak. Jehova neve valóban megmentette az életemet” (Példabeszédek 18:10).
„Jehova gondoskodása vett körül minket”
Egy másik testvér ezt közli Bejrútból: „Szerda volt, 1990. január 31-e. Mialatt testvéremmel egy testvérnő házán dolgoztunk, ismét kiújultak a harcok. Bombák robbantak mindenfelé. A heves harcok miatt nem mehettünk haza. A testvérnő igen vendégszeretőnek bizonyult, hiszen neki is csupán néhány falat kenyérre tellett.
Nagyon aggódtam feleségemért, mivel ő Fülöp-szigeteki, és nem szokta meg az ilyen heves harcokat. Másnap azonban haza indulhattam. Bútorhalmok torlaszolták el az utcákat, de hála Jehovának, a családomat teljes épségben találtam. Rövid megszakítás után a bombázás újból megkezdődött. Egy testvér otthonában rejtőztünk el a bombák elől, a mi otthonunk közelében. Öten voltunk ott: a feleségem, a kétéves kisfiam, én, a bátyám és az ő felesége. Bombák, robbanólövedékek, rakéták hullottak körülöttünk mindenfelé, Jehova szeretete azonban körülölelt bennünket. Két nap telt el a lövedékek szakadatlan tüzében, miközben mi állandóan a földön feküdtünk a bombák okozta füsttel az orrlyukunkban.
Amíg a robbanásokat hallgattuk, Dávid szavaira emlékeztünk a Zsoltárok 18:1–9, 16–22, 29, 30 (18:2–10, 17–23, 30, 31, Károli). Azokban a nehéz pillanatokban és annak ellenére, ami körülöttünk történt, boldogok voltunk és tudtunk mosolyogni. Imában kértük Jehovát, hogy ha meghalnánk, legyen könnyű halálunk, szenvedéstől mentes. A feltámadásba vetett reménységünk nagyon erős volt.
A következő nap hihetetlen dolog történt. Körülbelül 25 bomba hullott le annak a háznak a közelében, ahol rejtőzködtünk, de egyikünk se sérült meg. El tudjátok képzelni érzéseinket, amint Jehova védelmét éreztük? Másnap reggel rögtön úgy döntöttünk, hogy elmenekülünk onnan. Az én kocsim volt az egyetlen, amely nem égett ki. Utunk bombák és aknák között vezetett, és hálás köszönet érte Jehovának, hogy sikerült elmenekülnünk egy, az eddigi helyünknél nyugodtabb területre. Testvéreink ott szeretetteljesen elláttak ruhával, élelemmel és pénzzel.
Minden nehézség ellenére boldogok voltunk, mert Jehova velünk volt. Úgy éreztük, mintha ő elküldte volna angyalait, hogy a bombákat távol tartsák tőlünk (Zsoltárok 34:7 [34:8, Károli]). Igen, nagy volt az örömünk. De még nagyobb lesz ez az öröm, ha már túléltük Armageddont.”
Segélynyújtás szükséghelyzetben
Bejrút egyes részei olyan látványt nyújtottak, mintha földrengés rázta volna meg a várost. Sok testvér háza megrongálódott vagy teljesen lakhatatlanná vált. Amikor a legutóbbi válsághelyzet előállt, a Fiókhivatal egy szükséghelyzeti segélybizottságot szervezett, hogy az gondoskodjék a testvérek szükségleteiről. Működését ez a bizottság 1990. február 16-án kezdte meg, éppen abban az időben, amikor végre az érintett területekre költözhettünk. A bizottságot három célból hozták létre: hogy szellemi buzdítást nyújtson a testvéreknek; hogy gondoskodjék szükségleteikről pénz, élelem és víz dolgában; valamint segítsen otthonaikat helyreállítani, illetve felépíteni.
Önkéntesek toborzására nem volt semmi szükség. Naponta sokan jöttek korán reggel, hogy felajánlják segítségüket. Íme néhány megjegyzés azok részéről, akiket megsegítettek:
Egy testvérnő, akinek a házát kitakarították és helyreállították: „Hallottam arról a segítségről, amelyet a testvérek katasztrófa esetén nyújtanak. Most látom és tapasztalom mindezt.” Még a szomszédja, egy muzulmán nő is megjegyezte a testvérnőnek: „Ti valóban szeretitek egymást. A ti vallásotok az igaz vallás. Most elmenekülök innen a falumba és elmondom mindenkinek, hogy mit csináltok ti itt.” Ez a szomszéd még ételt is adott az önkéntes munkásoknak.
Egy idősebb testvérnő a következő megjegyzést tette: „Számítottam arra, hogy eljöttök és meglátogattok engem, azt azonban még álmomban sem gondoltam, hogy a Társulat vizet küld valakivel nekem.” Sírt, amikor megcsókolta a testvért, aki azért jött, hogy segítsen rajta.
Egy háromtagú családot — a férjet és feleségét, akik még alámerítetlen hírnökök voltak, valamint a kisfiukat — meglátogattak a testvérek és megajándékozták őket egy nagy doboz tejjel, kenyérrel, ivóvízzel és pénzzel. Amikor megmondták nekik, hogy Jehova Tanúi segélyakciója ez, a férjből kitört: „11 évig tartoztam az evangélikus egyházhoz, ahol ugyancsak aktív tag voltam. De a libanoni háború 15 éve alatt sose jutott ennek az egyháznak az eszébe, hogy tegyen is valamit tagjai érdekében.” Majd így folytatta: „Ez valóban Isten egyetlen szervezete.” A férjet és feleségét 1990 májusában egy kongresszus alkalmával merítették alá.
Az egyik vén ezt mondta: „Szavakkal nem lehet leírni köszönetünket azokért a szeretetből fakadó cselekedetekért, amelyeket a szükséghelyzetben levő testvérek érdekében tettetek. Amikor megpillantottam egy csoport fiatal testvért, önkénteseket, akik újra felépítették szüleim házát, annyira meghatódtam, hogy sírva fakadtam. Még szomszédaink is, akik nem Jehova Tanúi, kifejezésre juttatták elismerésüket. Őszintén hálásak vagyunk Jehovának és az ő szervezetének a gyakorlati segítségért, amelyet kaptunk. Mennyire igazak a zsoltáros szavai a Zsoltárok 144:15-ben: ’Boldog az a nép, amelynek Istene Jehova.’ ”
„Miféle emberek vagytok ti?”
Egy családos testvérnő írta: „Szeretném mélységes értékelésemet kifejezni a Jehova és szervezete által kimutatott szeretetért. Házamra sok bomba hullott és porig égett. Sokan azzal ijesztgettek, hogy nem lehet helyreállítani. És mégis — itt áll a ház tökéletesen helyrehozva, mintha mi sem történt volna vele, körülvéve sok száz házzal az utcánkban, amelyek ott állnak kiégve vagy lerombolva.
A szomszédaink pedig, akik nem Jehova Tanúi, ezt kérdezgetik: ’Honnan ez a szeretet? Miféle emberek vagytok ti? Kik ezek a személyek, akik ekkora buzgósággal dolgoznak, akik oly csendesek és oly jó modorúak? Áldott legyen az az Isten, aki ezt a szeretetet, valamint ezt az önfeláldozó szellemet belétek oltotta!’ Mennyire ide illenek a Zsoltárok 84:11, 12. (84:12, 13, Károli) szavai: ’Mert Jehova Isten nap és pajzs; kegyet és dicsőséget ad. Jehova nem tart vissza semmi jót azoktól, akik feddhetetlenségben járnak. Ó seregek Jehovája, boldog az az ember, aki tebenned bízik!’ ”
Egy férfi, akinek a felesége és gyermekei Jehova Tanúi, ezt írta: „Szeretném megköszönni segítségüket, amelyet házunk helyreállításában nyújtottak. Tettük őszinte keresztény szeretetre vall, amellyel ritkán találkozik az ember napjainkban. Kívánom, hogy erőfeszítéseiket Isten áldása kísérje.”
Miután egy vén házát helyreállították, a vén meghatottan ezt mondta: „Nem találunk rá szavakat, hogy kifejezzük, mit érzünk a szívünkben. Nem tudjuk szavakba önteni az értékelésünket, melyet Jehova és szervezete iránt érzünk. Éreztük Jehova közelségét szerencsétlen helyzetünk közepette. Szeretetetek családunk összes tagját arra buzdította, hogy mi is segítséget nyújtsunk másoknak, akik szükséghelyzetben vannak.”
Április folyamán Libanonban 194-en vállalták a kisegítő úttörő szolgálatot. Az Emlékünnep estéje sokkal nyugalmasabb volt, mint általában a többi este, az Emlékünnep résztvevőinek teljes száma 5034 volt. Az összes összejövetelt, melyet tervbe vettünk, megtartottuk, az alámerítettek száma ebben az évben 121 volt, az országban uralkodó zűrzavar ellenére. A gyülekezetekhez tartozó családok közül sokan elhagyták az országot egyszer s mindenkorra. De az új érdeklődők szépen haladnak az alámerítkezés felé, a Királyság-hírnök száma, amely jelenleg 2726, egyre növekszik. Az 1990-es szolgálati év alatt Jehova Libanonban élő népe tapasztalta Jehova hűségét, mivel gondunkat viselte és útmutatásról gondoskodott e viharos időkben (Zsoltárok 33:4, 5; 34:1–5 [34:2–6, Károli]).