Olvasók kérdései

◼ Júdásról beszélt-e Jézus, amikor azt mondta Pilátusnak: „Ezért annak a férfinak, aki átadott neked, nagyobb bűne van”? (János 19:11).

Jézus szemmel láthatólag ezekkel a szavakkal nem Júdásra, de nem is egy más konkrét személyre utalt. Azokban az eseményekben, amelyek Jézus Pilátus elé vezettetéséhez és a halállal való szembenézéséhez vezettek, egyszerre több vétkesnek is szerep jutott.

Elsőnek persze Júdás neve jut eszünkbe, hiszen ez a megvesztegethető apostol áruló lett (János 6:64, 71; 12:4–6). Júdás találkozott a főpapokkal, akik meg akartak szabadulni Jézustól. 30 ezüstpénzt fizettek Jézus elárultatásáért (Lukács 22:2–6). Júdás vitathatatlanul súlyos bűnt követett el Jézus halálának előidézéséért.

De nem kizárólag Júdás felelős Jézus haláláért. Például Kajafás főpap erősen bujtogatott másokat Jézus megöletésére (János 11:49, 50). Máté elbeszéli, hogy „a főpapok és az egész Szanhedrin” együttesen találta Jézust bűnösnek, így mint csoport cselekedtek. „A főpapok és a nép vénei valamennyien azt a határozatot hozták Jézus ellen, hogy halálra adják. Azután megkötözték, elvitték és átadták Pilátusnak, a helytartónak” (Máté 26:59–65; 27:1, 2). Ráadásul, amikor Pilátus nem találta Jézust bűnösnek, a „tömeg” azt követelte, hogy Barabbást eressze szabadon. Jézussal kapcsolatban viszont ezt kiabálták: „Feszíttessék meg!” (Máté 27:20–23; János 18:40).

Jézus tehát valószínűleg nem egy konkrét személyről beszélt, amikor ezt mondta Pilátusnak: „Annak a férfinak, aki átadott neked, nagyobb bűne van” (János 19:11). Bár Júdásnak, a „pusztulás fiának” rendkívül súlyos a bűne, de Jézus halálának bűnében rajta kívül még sok más személynek is része volt (János 17:12). Ezért szólította fel Péter apostol pünkösdkor a zsidókat, hogy bánják meg az Isten Fia ellen elkövetett súlyos bűnüket (Cselekedetek 2:36–38). Ezek a zsidók ahhoz a nemzethez tartoztak, amely átadta magát Jézus Istenének, Jehovának. Így módjuk volt bepillantani azokba a próféciákba, amelyek Jézust Messiásként azonosították. És közülük sokan látták Jézus csodatetteit is. Így kétségtelenül bűnösebbek voltak, mint az a nem-zsidó tisztviselő, aki Jézust ártatlannak találta (János 18:38).

◼ Mit akart Jehova azzal mondani, amikor Ezékielnek kijelentette, hogy arca legyen olyan kemény, mint a zsidóké?

Ezékiel Isten prófétája volt, és a Babilonba számkivetésbe hurcolt zsidók között szolgált. Ezek a foglyok szemmel láthatólag azt gondolták, hogy Jehova valahogy majd gyorsan megmentésükre siet, tekintettel arra, hogy ők választott népét alkották. Nem fogadták el azt a tényt, hogy mindaz, amit átéltek, azért következett rájuk, mivel rászolgáltak nemtetszésére.

Amikor tehát Jehova arra utasította Ezékielt, hogy „hirdesd nekik szavaimat”, nem könnyű megbizatást kapott. Isten felkészítette erre a prófétát, és figyelmeztetőleg ezt mondta: „Nem akarnak majd rád hallgatni, mert rám sem akarnak hallgatni; ugyanis Izrael házából valók, keményfejűek és keményszívűek” (Ezékiel 3:4, 7).

Ezzel kapcsolatban ezt mondta Isten Ezékielnek: „Íme! Ugyanolyan keménnyé teszem arcodat, mint az ő arcuk, és ugyanolyan keménnyé homlokodat, mint az ő homlokuk. Olyan keménnyé teszem homlokodat, mint a gyémánt, amely a tűzkőnél is keményebb. Ne félj tőlük” (Ezékiel 3:8, 9).

A nép makacs és lázadó volt (Ezékiel 2:6). Sikerült-e nekik Isten üzenetét elfojtani vagy e hírvivőt elhallgattatni? Nem! Mivel Ezékiel Isten támogatását élvezte, nem kellett hogy puhább legyen, mint ők voltak. A kovakő nagyon kemény kő, keményebb, mint az acél. Ha a makacs, engedetlen zsidók a kovakőhöz voltak hasonlíthatók, Ezékiel még inkább. Sőt gyémántkőhöz hasonlónak kellett lennie, ami a legkeményebb ásvány; olyan keménynek, hogy még a kovakő se ejtsen rajta karcolást (Jeremiás 17:1, 2).

Ez természetesen nem arra akar biztatni, hogy Isten népe legyen nyers, érzéketlen mások érzéseivel szemben, vagy kíméletlen, amikor úgy érzik, hogy igazuk van. Figyeljük meg Péter apostolnak az emberek egymás iránti kapcsolatára ajánlott tanácsát: „Végül pedig legyetek mindnyájan hasonló gondolkodásúak, együttérzők, testvéri vonzalommal rendelkezők, gyengéden könyörületesek és alázatos szelleműek, nem viszonozva sérelemmel a sérelmet, és gyalázkodással a gyalázkodást, hanem ellenkezőleg, áldást adva” (1Péter 3:8, 9).

Az együttérzés egyike azoknak az indítékoknak, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy elmondjuk a Királyság jó hírét másoknak (Máté 9:36–38). De ha közömbösséggel, elutasítással, vagy nyílt üldözéssel találjuk szembe magunkat, akkor se hagyjuk abba a mi időnkre szóló isteni üzenet bejelentését. Ebbe az üzenetbe beletartozik annak a bejelentése is, hogy Isten „bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézusról szóló jó hírnek” (2Thessalonika 1:6–9). Nem szabad tehát megrettennünk vagy visszahúzódnunk. Ilyen értelemben nekünk is olyan gyémántkeménynek kell lennünk, mint amilyennek annak idején Ezékielnek kellett lennie.

◼ Isten szolgáitól azt várja el, hogy „gondoskodjanak az övéikről”. Hogyan küldhette hát el Ábrahám Hágárt és Izmaelt a pusztába?

Isten szolgái részéről illő, de egyben a szeretet megnyilvánulása, ha gondoskodnak a rászoruló családtagjaikról. Keresztény szülőkről írta Pál apostol: „Ha pedig valaki övéinek és főleg családja tagjainak gondját nem viseli, megtagadta a hitet, és rosszabb a hitetlennél” (1Timótheus 5:8).

Biztosak lehetünk afelől, hogy Ábrahám eljárása nem állt ellentétben ezzel az isteni alapelvvel, hiszen ő lett az igaz hit példája és „Jehova barátjaként” említi őt a Biblia (Jakab 2:23; Zsidók 11:8–19).

Isten megígérte, hogy az áldás Ábrahám magván vagy örökösén keresztül fog eljönni. Amikor Sára idős lett és még mindig terméketlen volt, Ábrahámot arra kérte, hogy nemzzen fiút az egyiptomi szolgálótól, Hágártól. Később, amikor Hágár terhes lett, annyira szemtelenül viselkedett Sárával szemben, hogy az már kimerítette az „erőszak” cselekményét vagy az Ábrahám kedvelt feleségével szembeni kifejezett rosszakaratot (2Mózes 23:1; 2Sámuel 22:49; Zsoltárok 11:5). Ábrahám hagyta, hogy Sára Hágárt háttérbe szorítsa, mire Hágár elfutott és elindult a pusztába, valószínűleg olyan szándékkal, hogy visszatér Egyiptomba. A beszámoló nem szól arról, hogy élelmiszert vitt volna magával. Valószínűleg tudta, hogy kaphat élelmet és vizet a többi táborhelyen, például a beduinoknál (1Mózes 12:1–3, 7; 16:1–6).

Egy angyal lépett közbe és Hágárnak azt parancsolta, hogy térjen vissza és sok leszármazottja lesz, és hogy fia, ’Izmael kezet emel mindenkire’ (1Mózes 16:7–12). Néhány évvel ezután bebizonyosodott, hogy Izmael ellenségesen viselkedett a fiatal Izsákkal, Ábrahám igazi örökösével szemben, aki Sárától született. Izmael ’kicsúfolta’ vagy bántotta Izsákot. Nem testvérek közötti ártalmatlan versengésről volt szó. Isten Szava „üldözésnek” minősítette e megjövendölt ábrahámi maggal szembeni viselkedést. Indokolt volt tehát az erélyes közbelépés (1Mózes 21:1–9; Galata 4:29–31).

Jehova azt mondta Ábrahámnak, hogy tegye azt, amit felesége jónak lát, tudniillik „űzze el Hágárt és fiát”. Bár Ábrahámnak nagyon rosszul esett az a tudat, hogy Hágár és fia elment, anyagilag azonban gondoskodott róla. Feltehetőleg az előző idővel ellentétben, amikor Hágár a pusztába ment, ez alkalommal minden bizonnyal vitt magával élelmet (talán többféle élelmiszert is) és vizet is — amiről Ábrahám gondoskodott. De valószínűleg eltévedt valahol a pusztában, Beersabánál, és tartaléka kifogyott, mielőtt elérte volna a legelső útjába eső kutat. De Hágár nyomorúságos állapota nem vet rossz fényt Ábrahámra, mivel ő gondoskodott az „övéiről”, még ha itt a helytelen magatartása miatt kénytelen volt is házából Hágárt elbocsátania (1Mózes 21:10–21).

[Térkép/​kép a 32. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Nagy-tenger

Kármel

Megiddó

Jeruzsálem

Hebron

Beersheba

Holt-tenger

Negeb

[Forrásjelzés]

A Copyright Pictorial Archive (Near Eastern History) Est. and Survey of Israel térképe alapján

[Kép]

Wadi Zin, egy kiszáradt folyómeder Beershebától délre